Szittyakürt, 1973 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1973-06-01 / 6. szám
4. oldal tflTTVAKÖHT 1973. június hó SÜTŐ ANDRÁS: A KÉKLÁBÜ MADÁR NYOMÁBAN (Széljegyzetek Gyékényesi György verseihez) "Magamnak már sokszor feltettem a kérdést, hogy miért is írok. Választ erre még nem találtam. De homokvárat építeni is emberibb, mint egyáltalán nem építeni." Ha vallomásait Gyékényesi György nem is annak szánta: fogadják el ars poetica-nak; a verset író mérnök-matematikus szerény, majdnem elnézést, fölmentést kérő mozdulatának. Az ember, aki Capenek fémrácsos obeliszkje alatt űrrakéták "kobakját” csiszolja, mintegy a költészet ellenpólusával szól felénk: hagyjatok engem is szólani. Engem, kit a kornak ipari forradalma tán legmesszebbre vetett ki a klasszikus humánum érzelmi és tárgyi világából, de talán épp ezért, a rakétamotorok robajában kiteljesítem újra számotokra az egyedi ember, a személyes lét megőrzésének tízparancsolatját. A "Karikázó” című kötetével ilyenformán szót kérő Gyékényesire úgy figyel föl az olvasó, amiként James Cook-ra, ha sarki hidegről, Columbusra, ha óceáni hullámzásról, vagy Mikes Kelemenre, h’a Rodostóról ígér beszámolót. Onnan szól ahová őt az európai olvasó képzeletben is nehezen követheti. Ahonnan tehát — a rakétatechnika hátborzongató régiójából — gondolati hágcsót vet a klasszikus humánum gyalogosainak. Illúziókat rombolva s hitet táplálva mégis: a pompei hűség az elidegenedés lávafolyamatában, a távoli ragaszkodás a nemzethez, melyből kiszakított a sors: az emberség aranypróbája. Holmi modern verselemzés helyett — az ítészek majd ezt is elvégezhetik — vessünk inkább egy pillantást a kötetből felénk sugalt képre; a dantei komorságúra. Tán nem véletlen, hogy Gyékényesi képzelete a pokol tornácában is megfordul. S ha amott a közönyösök bűn és erény híján megérdemelt büntetésüket szenvedik, emitt az atomkor bugyrában, ugyancsak édenből-kivetett, árnyéletre ítélt a személyiségétől megfosztott ember; Michelangelo valamikor szép látomása, a mai piciny szegecs az óriási izzó kazánon, a költő megítélése szerint: kénszemű és fémcsigolyás, zsigere plasztik, madarai uránércrigók, halai plutoniumpikkelyűek, Berzsenyi Zeph'yrje gázszag s neon, a villámrándulás fényében közönyös a “szabadnapos eunuchok” arca. Az anyag és az elszemélytelenedés uralmát önmagára zúdító embernek ily tömör jellemzését még sehol sem olvastuk. Gyékényesi magyar költő — a magyar költészet évszázados terhétől gyötörten. A pompeji lávába az elesettek magyarságtudata, nemzetóvó gondja kövesedik, s mily megrendítő — és Madách-konokságú mégis a mozdulat, amellyel gátat próbál a pusztulás elé emelni: védő megtartó falat a nemzet történelmi hagyományaiból, a szülőföld göröngyeiből. Nézzük csak mivel védekezik, mit nyújt felénk is fegyverként s a komor kép enyhülni kezd, csöppenként permetez ránk a reménység. Bartók-dallamot, Sinka-verset, Csokonai kulacsot, Csorna Sándor-i aszkézist, törökverő karcsontot, kéklábú madarat, magyar kiskatonák tölgyleveles sapkájában fészket rakó vadgalambot vet a nagy omlás elébe. Illuzórikus ez a mozdulat? A mindenkori gyöngeség mindenkori heroizmusa. Hinnünk kell benne, miként Erdélyben, a Békás szoros sziklacsúcsain igazat kell adnunk a fenyőnek, amely maréknyi, már-már csipetnyi termőtalajon megkapaszkodva állja a szelek mindennapi ostromait. Hinnünk kell már csak azért is, mert Gyékényesi — mint említettük — onnan a technikai forradalom szintjéről küldi a verset, ahol sokak szerint, a nemzeti tudat, a hovatartozandóság érzése törvényszerűleg oldódik fel a divatos, a gumiabroncsos, a képletlét, a fényképlét, a személytelenlét, a nemzetfölötti lét sivár egyetemességében. Vigyázzatok, ne váljatok — akármifajta közösségben — viaszarcúakká! — jajdul fel Thomas Mann a húszas években. Vigyázzatok a kéklábú madárra, mert ezer kísértéssel környékezi lelketeket a kohóarcú, a szivararcú, a rcklámarcú, az autóféklámpaarcú ember: árvaságotok megannyi vámszedője, haszonélvezője, anyanyelvűnk templomának kufárserege. S mondja ezt mindannyiunk magamegőrzésének Rodostójából, a Mikes-i derű nélkül, de annak hűségével, szeme sarkában a lemondás, az Arany János-i félrehúzódás nyomorúságával: szállj idő szállj el nélkülem Mondja, de alaptermészete szerint rögtön szembeugrik önnön pesszimizmusával is. Apja, anyja, oly sokszor megénekelt asszonya, gyermekeinek szemevillanása irányítja gondolatait a magamegőrzés, önmagunk megőrzésének konoksága felé. Irodalmonkívüli gondok? Ám legyenek. Senki másét, a mi vállunkat nyomják. KOCSIS GÁBOR (Nemzetőr.): “ ... DE EMBERI A SZÁMADÁSOM” (Gyékényesi György: "Karikázó”, Nemzetőr kiadás, München 1972) „Kaput faragok. Legyen álom, fikció ag emberiség, de emberi a számadásom“. Ez az attitűd képezi Gyékényesi György költészetének alapját, ahogy azt első kötete bemutatja. (.Jíarikázó", Nemzetőr kiadás, München 1972.) E költészetből hiányzik minden hatásvadászat, látványosság-keresés vagy bravúroskodás. A képek egyszerűek, világosak, kicsit a dunántúli paraszt-barokk stílusára emlékeztetnek. S olyanok is mint az üvegfestmény: csak a fényt engedik át, a pillantást nem; s a mögöttük rejlő világot színes homály fedi. Szándékos ez, vagy ösztönös? Az olvasó nem tudja eldönteni. Mint ahogy nem derül fény a költőnek a formához való viszonyára sem. Tudatosan kerüli a kicsiszolt versformákatl Vagy átengedi magát s mondanivalóját az ösztönös ritmusérzéknek? A kötet erre a kérdésre sem ad egyértelmű választ. Ez azonkan talán csak a szakmabelieket érdekli; az olvasónak az eredmény a fontos. S az eredmény az, hogy valamiféleképpen minden vers megragad, akkor is, ha az ember nem tudná megmondani, miért. A versek mögötti alkotói lélektan valahogyan a népművészekével rokon, akik egy-egy talált tárggyal — különös alakú ággal, gyökérrel, kővel vagy szóval is — addig játszanak, míg az nem műértő, de művészi kezükben valahogy műalkotássá lényegül át. így kerülnek versbe a gyermekkor emlékei, tájai és népdalai, a menekülés élményei s a költő mai világa, a nemzet és az emberiség jelenének és jövőjének gondjai s a boldog családi élet szívderítőén szép mozzanatai. S az olvasó végülis elégedetten teszi le a kötetet: megismerkedett egy rokonszenves, szigorúan és tisztán gondolkodó, önmagával és a világgal szemben feltétlenül őszinte ember értékes és mindenképpen figyelmet érdemlő gondolataival. (A kötet megrendelhető Amerikában a szerző özvegyénél: 2762 E. 125. St., Cleveland, Ohio 44120. Európában a Nemzetőrnél. Ára: 4— dollár (12.—DM.) Már 100 éve, hogy Torma Zsófia elsőnek felfedezte a “Székely kézművészeti minták” majdnem tökéletes hasonmását a Mezopotámiai Sumir ásatások kőtábláin látható díszítéseken. Abban az időben ez oly vakmerő, szinte fanatikusnak tűnő állítás volt egyéb bizonyítékok híján, hogy egyszerűen visszautasították tudósnőnk munkáját, ennél tovább menve elhallgatták, teljesen figyelmen kívül hagyták ezt a nagyjelentőségű felfedezést. A későbbi ásatások és szöveg megfejtések már igazolják Torma Zsófia állítását. Az emigrációban élő nyelvészeink, őstörténészeink minden kételyt kizáróan bizonyítják a Sumir—Magyar rokonságot, s így vált Torma Zsófia munkája alapvető pillére ez egész reformációnak. Az Akkadián Sumirológusok és a mindig más hatalmi érdekeket képviselő Magyar Tudományos Akadémia ezideig sem tették vizsgálat tárgyává ez ügyet, az egyik némasággal a másik naivitással folytja. Amíg mi vitatkozunk egymás között is, hogy elfogadjuk-e ezt a dinasztikus elméletet, addig Bukarestben az oláhok v. románok megjelentették Torma Zsófia könyvét és azt a Daco—Román hazugság tanának a bizonyítására használják fel. Már azt tanítják a világnak, hogy 8 ezer éves oláh műveltségre tekinthetnek vissza s ezt Torma Zsófia munkái bizonyítják számukra. Micsoda égbekiáltó állítás! Nem rettennek vissza hirdetni és lopott kincseket magukénak mondani! Mire alapozzák a románok Torma Zsófia leleteinek rájuk vonatkozóságát? Egy kis elrománosodott székely csoport írásban otthagyta nyomait a román rovásírásban. Vagyis egy pár székely (hun) rovás betű fellelhető a románok rovásírásában is. Ezt egyik túlbuzgó nyelvészük úgy hirdette meg, hogy a Székely (Hun) rovás-írás tulajdonképpen a románok rovása. Ezt Sebestyén Gyula nyelvész tudósunk: Rovás és Rovásírás c. művében a legnagyobb fölénnyel és tényekkel magyarázva visszautasítja, bizonyítja ez állítás lehetetlenségét. Hamisítás!... kiáltja. Egy másik román tudós csoport azt állítja, hogy Trajánus császár idejében mikor Erdély egy része (Dócia) római megszállás alá került akkor az oda letelepedett római katonák nászából származnak a mai románok. Gondolva a latin nyelv használatára e két nemzetnél, itt mi nem bíráskodhatunk, lehetnek az előkelő rómaiak származékai is. Azonban ki volna az, aki rokoni kapcsolatok nélkül hagyná első szülöttségi jogát, még Esau sem adta Jákobnak csak egy tál lencse fejében. Kik az Esauk közöttünk? A fentebb említett egyik csoport azt állítja Torma Zsófia nyomán, hogy 8 ezer évvel ezelőtt már Román kultúra virágzott a Dunamedencében. Mindenki előtt jól tudott dolog az, hogy a Rómaiak csak 753-ban Kr.e. építették fel első városukat Rómát. Előttük pedig az Etruszkok uralkodtak kiknek az írása (nyelvtana), mondatszerkezete (ragozó) csak egyedül a magyarhoz hasonlítaz összes nemzetek között. Ezt pedig a világ egyik legkiválóbb nyelvésze a mi Körösi Csorna Sándorunk állapította meg. Akkor miért habozunk? Miért lettünk kishitűek? Mi történt Attila népével? Erdélyt és országunkat megdarabolták, de ezt az utolsó láncszemet, amely múltunk és jövőnk, tanát a Sumir—Magyar rokonságnak nem adjuk semmiért. Ebben a szellemben tudunk egyesülni, mert ilyen történelem (mint a miénk) csak egy küldetés lehet. Megemlíthetünk egy másik elméletet még amit 35—40 évvel ezelőtt hivatalosan tanítottak román iskolákban, hogy római igazságszolgáltatás Dobrodzsába (Duna alsó folyása) telepített (elítélt) embereket s a természet szeszélyére bízta őket. Ezen a területen pedig semmiféle ősi civilizáció nyomára nem találtak. Nem is találhattak, mivel az ott élők csak pásztorkodással foglalkoztak, ezt nevük is világosan igazolja mindenki számára: Valach azaz Wallach=nomád pásztor. Eddig szomszédaink véletlenül sem azonosították magukat a Dunamedencei Turáni magyar nép műveltségével vagy eredetével. Most azonban kifordítva a történelmet, magukat a székelyekhez tartozónak, egyenlőnek, sőt őket magukénak vallva, ezáltal tagadva a magyar—székely egy nemzetiséget, erősítik származásukat s előre képzelt s számított előnyöket kezüket dörzsölve várják. Mi tanúskodik a sumir—magyar rokonság mellett? Bizonyítékaink gazdag tárháza, ismereteink rohamos növekedése. Általában elmondhatjuk szavaink gyakori összeegyeztethetőségét, szóképzésünk, számtani kifejezéseink egyezését. Hely, azaz települési, családi (csak a magyarban fordul elő), állat (puli, kuvasz, komondor) és egyéb nevek pl. tó, só, csó, kancsó, korsó, tócsa. Kuthi=víznek az elnevezése. Isten csak a mi nyelvünkön Isten úgy, ahogy a Sumirok hívták. A magyar állatállományból a magyar ökör egyenlő az egyiptomival, említve még a magyar tevetenyésztést a XIII. században is mutatta nyomát a székely kézművészetben (minták, motívumok), megemlítendő az ötvös és agyagedény is. Végre eszméljünk a valóságra, cselekedjünk! A Nyugat kiárusítása ismétlődő folyamat ezt fogjuk látni a közeljövőben is amikor a szent koronát odaadják a vörösöknek. Fogjunk össze, csak a magyar a magyarban bízhat. Szorítsunk kezet és sírjuk el kiábrándult fájdalmunk egymásnak a "Nyugatiról s utánna tiszta megkönnyebbült szívvel, biztos egyetakarással lépjünk közösen “Kelet”re ahol a többi Turáni Népek megértik sorsunkat és nagy táborukba vesznek. De határozzunk gyorsan, mert a várakozás a tett halála. Botos László !• Armstrongi — ezt a nevet kapta az a barna színű kristályos ásványi anyag, amelyet a Góbi-sivatag mongóliai részén egy szovjet geológiai expedíció fedezett fel. A Szovjet Tudományos Akadémia szibériai tagozatának expedíciója az új ásványt Neil Armstrong amerikai asztronauta tiszteletére nevezte el, aki elsőként lépett a Hold felszínére. • • A legendás hírű Kontiki-expedició egykori útvonalát készül végigjárni egy 12 tagú nemzetközi társaság, amely három kishajón május 24-én indult útnak. Az expedíció ismét be akarja bizonyítani a norvég Thor Heyerdahl professzor tételét, amely szerint Quayaquil öblének őslakói elsőként hajózták át kelet—nyugati irányban a Csendes-óceánt.
