Szittyakürt, 1973 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1973-05-01 / 5. szám

6. oldal

*/IÍTVAKOkT

^1973^május^hó

kultúra elsüllyedt földrészeken. Mert a magasabb kultúra az, ami szétsugárzódik. A preszkita elmélet csak feltételezi azt, hogy a preszkita volt a sumir elődje. A tényleges szkita nyomok évezredekkel későbbiek az ősi sumimál. Erős antropológiai különbségek is vannak, ami nemcsak faji, de nyelvi különbséget is feltételez, bár az általános turáni nyelvrokonság fennáll—valószínűleg köröskörül az egész Földtekén.

A pannonok magyar volta sem vitás, mégis ellenségeink olyasmit is mernek állítani, hogy az ősszláv nyelvet csak a pannonok értették, de Árpád magyarjai kiirtották a szláv nyelvet Pannóniából, meg, hogy eleink oda a Partos birodalomból jöttek, holott Kr.e. már városaik, falvaik voltak és ezredekkel előbb szántottak, vetettek, kultúrát is teremtettek a Kárpátmedence egész területén, közben a vándorló törzseknek, később a római terjeszkedésnek is hősiesen ellenálltak. Abban az időben a szlávok még a partosoknál is ismeretlenebbek. Az első nyomok délen a szerbek betelepítéséről a bizánci kelt-római császárság idejéből valók. Mindez pedig a kereszténység későbbi századaiban és nem századokkal meg ezredekkel azelőtt történt. Egyéb szlávokat meg Nagy Károly telepített oda oly nagy számban, hogy a harcok után megmaradt őslakosok, a beléjük olvadt hunok és avarokkal együt elszlávosodtak. A sumir őslakosság szórványai különben Európa majd összes népei nyelvében és antropológiai jellegében észrevehető nyomokat hagytak, melyek ma is kimutathatók.

Az ún. második honfoglalási elmélet újabb találmány, annyit engedélyez, hogy Árpád előtt néhány száz évvel is jöttek csapatok, akiket akkor avaroknak hívtak és ezzel próbálja magyarázni a kétségtelenül 896 előtt létesített települések magyar neveit.

A már említett tények vaslogikája mellett, mi van abban kivetni való, hogy a rokon turkok Árpád vezérletével alapították Hungáriát, leigázva az őslakosságot és ha nem is 100, hanem 400 év alatt vették át végleg a magyar nyelvet, elfelejtve saját ún. hungár ill. turk nyelvüket. Vajon a franciák, angolok, spanyolok, olaszok, bulgárok, lengyelek, oroszok mind elbújnak szégyenükben, hogy országukat idegenek, sokkal távolibb rokonok alapították és mégis felvették a meghódítottak nyelvét? Nem. De nem is csinálnak a hódítók vezetőjéből meg az első királyukból nemzeti szentet, hanem csupán a történelem lapjain emlékeznek meg róluk, mint honalapítókról. Pedig nem pusztították tűzzel-vassal az őslakosságot, nem hoztak ellenük jus primae noctist, nem fosztották meg őket a csak néhány százados kultúrájuktól sem. Igaz, hogy azok egyike sem szövetkezett az őslakosság kimondott ellenségeivel, mint nálunk Géza és néhány elődje meg utódai (Mátyás kivételével). De miért is tették ezt honfoglalóink? Híres történészeink a múltban és jelenben miért hallgatnak erről? Feleletük rövid: vannak homályos fejezetek a honfoglalással kapcsolatban, melyek nem is lesznek tisztázhatók a vonatkozó iratok tökéletes elpusztítása következtében.

A logika a puszta tények alapján is felelhet a kérdésekre.

Nézzük először is a lebédiai vérszerződést, melyet a feltehetően többségben lévő törökös jellegű csapatok kagánjai és a néhány menekült és helybeli avar csapat vezetői kötöttek. A turkok hada ugyanis egy besenyő támadás hatására ketté szakadt; az ún. szabartói (sátói) rész, mely neve szerint ősmagyar nyelvű lehetett, viszatért a Kaukázus felé, míg a nagyobbik rész Etelközbe vonult, miután ezeknek egy elvált kis része Baskiriába telepedett le.

Nagy Károly és bolgár szövetségese az avarokat a Kárpátokig üldözte. A külső avar terület Kévé várával megmaradt ugyan, de erősen csökkent haderővel és keletről a besenyőktől is szorongatott helyzetben. A szerződő felek Árpádot választották fejedelmüknek, nemcsak azért, mert vitézsége és vezéri képessége ismert volt, hanem azért is, mert mint menekült avar ivadék magyarul tudhatott a 250 éves avar uralom öröksége folytán és csapataival együtt a Kárpátmedence őslakossága felszabadítóként fogadhatta öt. A számításuk be is vált és csak Zalán kis seregét kellett legyőzniük, miután azt a bolgár főhad, Levente támadása miatt nem segíthette. Ilymódon az egész Kárpátmedencét birtokba vették. A sikeres hódítást, a Pusztaszeren megismételt vérszerződéssel egymás közt biztosították és az őslakosság beszervezését hadi kötelékekbe, az akkori szokásnak megfelelően végrehajtották, amit a németek fenyegető keleti törekvései és ismételt betörései indokolttá is tették.

Árpád tehát a hozzá fűzött reményeket beváltotta, sőt az őslakos nép bevonásával lényegesen megerősítette hatalmát. Az is valószínű, hogy rövid 10 évi vezetése alatt a magyar nyelv is általános használatba kezdett jönni. A turk kagánoknak ez semmiképp sem lehetett ínyére, mert ők az országot elfoglalták és az ott lakó, nekik idegen ősnépet szolgájukká kívánták tenni. Föltételezhető, hogy ezen célból a németekkel is tárgyaltak, hogy a magyar irányzatot végleg megszüntessék. Erre enged következtetni az a tény, hogy a 907-es nagy német támadás leverése alkalmával Árpád fejedelem halálos sebet kapott (mint II. Lajos a Csele patakban) és három fia is elesett, a még hozzá győzedelmes csatában, még hozzá teljesen dicstelenül is! (A mór megtette kötelességét a mór mehet.)

Hogy pontosan kik követték Árpádot Gézáig, nem ismeretes. De annyit mégis tudunk, hogy a másik magyarpártolót is félre kellett állítani, ami Bulcsu törbeejtésével meg is történt olymódon, hogy az akkori fejedelem rendkívül kis csapattal engedte őt Németországba, amit különben a fejedelmek sohse tettek és a gyalázatos árulást és a még gyalázatosabb halált se bosszulta meg. Még az is lehet, hogy a fejedelem utasítására nem támogatták őt csapatokkal a többi kagánok se. De Géza átköltözése Esztergomba és német lovagokkal való körülbástyázása, valamint I. István abszolút németté való nevelése a nyugati papoknak segítségével, anélkül, hogy Géza egyáltalán ténylegesen és valóban megtért volna, szintén arra vall, hogy a turk kagánok a németekkel és Vatikánnal megegyeztek abban, hogy az ősmagyarságot együttesen vetik a legteljesebb szolgaságba és a just primae noctisszal megtetézve, állati sorba süllyesztik az ősmagyar népet (a nagyszakállú követek is turkok voltak), hogy a teljes uralmukat biztosítsák. Ezek szerint nem is annyira vallási ügy, mint politikai hatalmi ok volt a háttérben a keresztény hit ürügyén. Mindez I. Istvánnal, a német lovagrend parancsai szerint és az egyház külföldi papjai segítségével teljes mértékben sikerült is.

Az pedig egészen komolytalan állítás, hogy a nyugati keresztény papoknak köszönhetjük még a gabonatermesztést is, mikor tudott dolog, hogy az ősmagyaroktól tanulta azt egész Európa. De ez a híresztelés csak folytatása a turkok, németek és Vatikán szövetkezésének, mely az 1000-éves történelmünknek azután is állandó kísérője maradt. Nem az ún. pogányság miatt, mert a hódítók és különösen az ősmagyarság már előbb lett Jézushivő, mint a Nyugat maga, hiszen éppen azért kellett barommá alj ásítani őket, mert nem voltak nyugati keresztény egyház-hivők. Még ma is olvashatunk olyasmit, hogy I. István, a szent, Istennek tetsző cselekedete volt Koppány négyfelé vágatása, meg hogy a besenyő kagánt feleségével együtt élve temettette el, mert nem akartak nyugati hívők lenni. Akik még ma is Istennek tetsző szent cselekedetnek tartják ezt, azoknak istene csak a belzebub lehet. Ilyesmit azonban az ószövetségben garmadával találunk. Nem is lehet rá büszke egyetlen ún. keresztény egyház, de még keresztény egyén se!

Szerintem nem is ez volt a fő ok (hiszen akkor az összes görög, romai meg etruszk pogány relikviákat mind el kellett volna pusztítani.), hanem az, hogy minden nyomot Árpádtól—Endréig és még későbbit is el kellett tüntetni, hogy ne lehessen az igazságot még sejteni se. Ezért nem tudjuk a kagánok sorrendjét és származását, Árpád és fiainak haláláról szóló tudósítást, Bulcsu beugrasztását és a turk kagánoknak a németekkel és a Vatikánnal kötött titkos megegyezését se.

Az a körülmény, hoy Gellért püspök felkereste

I. Endrét, ki a sikeres konszolidálás után teljes erejével folytatta a magyarüldözést meg az “Intelmek” előírásait, mutatja, hogy ő is csak névleg volt Árpádházi — talán maga I. István is, különben Árpád és Bulcsu nyomdokait követte volna.Tehát turk leszármazott lehetett, amit különben minden ún. Árpádházi királyunk ténykedéseiben is tapasztalunk. Ezt igazolja a szentkorona felirata is, máskülönben I. Gézát a hungárok királyának nevezték volna.

A turk főnemességet talán már Géza előtt kezdj ték felszámolni, ha ellenálltak a német és a vatikáni actiónak. Magyar főnemesség nem is lehetett, hiszen az egész ősmagyarságot, avar és hun tagjaival együtt I. István végleg rabszolgává süllyesztette, miután minden ingatlan és talán ingó vagyonától is megfosztotta, kötelezvén a földműveseket, stb. minden tulajdonukkal az apátságok és új uraik eltartására, függetlenül attól, hogy áttértek-e, vagy sem. Azoknak tehát semmi néven nevezendő joguk nem volt. A turk nemességet meghagyta jogaikban, ha katolizáltak. ők és utódaik is mindent elkövettek, hogy az ősmagyarságot minél jobban, elnyomják. A bejött és behívott német és egyéb idegen lovagokból új főnemesi és köznemesi osztályt létesítve, minden idegennek, sőt nagy menynyiségű új idegen telepeseknek kivételes jogokat adtak, részben az ösmagyarság, részben a turk nemesség fékentartására. Még a magyar nyelvet se használták és azt az oklevelekben is csak vulgusznak nevezik. Az se igaz, hogy a behívott népek nyelvet cseréltek volna. (1. a német, szláv, oláh nemzetiségek.)

Éltek akkor e honban a nagy létszámú elnyomott, teljesen jogtalan ősmagyarok a beléjük olvadt hunok és avarokkal és a rajtuk terpeszkedő sokkal kisebb létszámú idegen származású főnemesek, meg nemesek és szabadságjogokkal betelepített idegenek. Az ún. Árpádház kihalatása, melyet a német főnemesek és idegen keresztény papok szorgalmaztak, 1300-ban végleg sikerült és ettől az időtől kezdve a turk meg német hódítók utódai már csak a vulgus (magyar) nyelvet használják, azonban a honfoglalás címén ún. vérrel szerzett jogaikból a jobbágyfelszabadításig nem engedtek és általában azután is megvolt az úr és paraszt megkülönböztetés mind a mai napig, annyira, hogy ha tudtak is magyarul, egymás közt idegen nyelven beszéltek.

A jobbágyfelszabadításnál a nemzetiségeinket éppúgy, ha nem jobban honorálták, mint az addig is legjobban elnyomott magyarságot, sőt azután is inkább idegeneket telepítettek birtokaikra: nyugaton a németeket, északon tótokat, Erdélyben oláhokat, de még színtiszta magyar vidékeken is, ami mutatja, hogy a nemesi kaszt nagy része még a legutóbbi időkben is csak a maga érdekét nézte és nem tartotta magát a köznéphez tartozónak, tehát nem tartotta magát magyarnak se. Sőt még arra is nem egy példa van, hogy nemzetiségeink nyelvét is felvette megtagadván magyar mivoltát is.

Csak a magyarságtól teljesen idegen szellemiségnek tulajdoníthatjuk Dózsának és sok 10.000 magyar teljesen ismeretlen, tehát tipikus nyugati barbár módon való elpusztítását, valamint Verbőczy Tripartitumát is.

Ezt a kettősséget főleg Gézának és utódainak köszönhetjük, ugyancsak eklatáns bizonyítékául annak, hogy a honfoglalók, Árpád után uralkodók többsége nem volt magyar, de magyar érzelmű se és a legnagyobb földbirtokos a Vatikán is mindig magyarság ellenes volt és még ma is az. Ez magyarázza meg minden szabadságmozgalmunk kudarcát is, hogy csak a Rákócziét meg Kossuthét említsem. Előbbiét a labanc fő- és köznemeseink, utóbbiét a 150 “magyar” főnemes aláírásával ellátott kérvény hatására bevezényelt orosz hadak hiúsították meg.

Ne tévesszenek meg senkit régebbi főnemeseink magyarhangzású nevei, különböző, királyaink adományaiként tulajdonukba került falvaik neveiből vették fel azokat. De a köznemesek között is akad bőven belőlük, hiszen összes királyaink osztogatták a nemességet meg birtokokat a behívott idegeneknek is. Bizony a gróf Battyányi, meg a Görgei család őse is német lovag volt. A német és más nevűekről nem is szólva.

Itt azonban álljunk meg egy szóra. Különbséget kell ugyanis tennünk az idegen származású nemesek és nemesek között is, mert bár hazánkban antropológiailag ma is az ősmagyar faj van többségben, azonban az idegenvérű főnemességünk egy része és a köznemességünk nagy része, nemcsak nyelvében lett magyarrá, hanem érzésében is. Még a betelepült és betelepített idegenek között is