Szittyakürt, 1973 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1973-04-01 / 4. szám
1973. április hó **itmicoitt 5. oldal Független lesz-e Horvátország 1973-ban? A jugoszláv kommunista rendszer — amint ezt a nyugati sajtó egyhangúan elismeri — súlyos válságon megy át, mely Tito szerint még az 1948-as helyzetnél is komolyabb. Jugoszlávia minden részében Tito szemei előtt “nacionalista és kispolgári” kívánságok látnak napvilágot, s ezek 28 év óta most először mernek nyíltan szembeszállni a marsall ukászaival. A 80 éves Tito már maga is láthatja, hogy életműve kudarcba fullad. Egész életét annak szentelte ugyanis, hogy felépítse a gyönge jugoszláv államot, s hogy annak falait a Kommunista Liga vasfűzőjével vegye körül. Most azonban az első ráhulló csapásokra a vas megtöredezik, s az épület repedezik. Tito leghűségesebb munnatársai: Milovan Gyilasz, Rankovics, sőt maga Popovics is (ki a tömegsírok énekese volt egykoron) gyorsan eltűnnek a süllyedő hajóról, mint a mesében szereplő patkányok. A párt fiatal tagjai pedig a “nacionalizmus vén ördöge” kísértésének esnek áldozatul. Az ország gazdasági helyzete előrehaladott bomlás állapotában van, dacára a belgrádi utcák csaknem nyugatias képének. Az USÁ-val és Nyugat- Németországgal szemben fennálló államadósság az államháztartás egyévi összkiadásának kétszeresére vagy háromszorosára rúg, s nemrég a Szovjetuniótól vettek fel újabb kölcsönt; ugyanakkor egy jugoszláv államtitkár Párizsba jött, hogy a francia pénzügyminiszter szándékait kiszimatolja. A helyzet szociális szempontból is katasztrofális. A munkásság elégedetlen, mert Belgrád 1945 óta állandó deflációs munkabérpolitikát követ, s a munkabérek folyton csökkennek. A dolgozók így egyöntetűleg elítélik a Tito által erőszakkal bevezetett üzemi “önkormányzatot”. A középosztály bizonyos rétegei kisebb vagyonkákat tudtak gyűjteni, főleg a pártbürokrácia tagjai — s ezeket most az állam elkobozta. Ugyanakkor azonban a pártfőméltóságok, elsősorban Tito, Brioniban hollywoodi fényűzés közepette él, mely felveszi a versenyt a leggazdagabb nyugati tőkések életmódjával is. Röviden Koszics szerb bölcsész szavaival lehetne legjobban összefoglalni a képet: “Jugoszlávia súlyos beteg, áldozatul esett a butaságnak, a műveletlenségnek, a szélhámosságnak, a korrupciónak, az előjogoknak és a társadalmi igazságtalanságoknak ...” 1971-ben a zágrábi horvát egyetemisták indították el a lázadást, mikor az egyetemi választásokon csak 5 százalékban szavaztak a kommunistákra, majd általános sztrájkot hirdettek, miután a szövetségi hatóságok a választásokat érvénytelenítették. Ez a mozgalom, ami 5 évvel korábban még elképzelhetetlen lett volna, futótűzként terjedt el, átcsapot Szlovéniába, sőt még a szerb egyetemeken is támadt visszhangja. Természetesen nem a véletlen műve volt, hogy a válság éppen Zágrábban, Horvátországban robbant ki. Horvátországot 1945 óta nagyszámú szerb haderő tartja megszállva, az UDBA (szerbekből álló titkosrendőrség, mely Luborics tábornokot 1968-ban Velencében meggyilkolta) ellenőrzi. Ez a rendőrség egymillió gyanús egyént tart nyilván! Jugoszlávia “gyümölcsöskertje” Horvátország, mely (Szlovéniával együtt) a szövetségi állam egyetlen gazdaságilag egészséges tartománya. Annak dacára, hogy 1945-ben Bleiburgban 500 ezer horvátot irtottak ki tisztogatás címén, hogy számtalan fiatal horvát ment ki Nyugatra. Horvátország ma is az első helyen áll a “jugoszláv köztársaságok” között. Ipari életrevalósága, a dalmáciai idegenforgalom devizabevételei, s haladó mezőgazdasága révén Horvátország az az egyedüli köztársaság, mely nem mutat fel deficitet. Ez a kivételesen kedvező helyzet az ország többi részéből a tehetségtelenek sokaságát vonzotta Horvátország felé, hogy megkaparintsák a horvát “süteményt”, s ezáltal saját csődjüket megszüntessék. Mindez csakhamar felébresztette a horvát nacionalizmust. Az egyetemisták után a munkások kezdtek tüntetni, majd a kereskedelmi kamarák, végül maga a horvát kommunista párt is, mely egy furcsa, meglepően hangzó “nemzeti kommunizmust” kezdett hirdetni. 1971 a sztrájkok és a követelések éve volt s megingatta Jugoszláviát, ugyanakkor robbantak ki a belső válságon kívül újabb súlyos kérdések a KGST-vel, a varsói szerződéssel, Bulgáriával és Albániával kapcsolatosan. 1972 a “verések” éve volt s a “zágrábi tavasz” meghozója. Miután a horvát és szlovén dühroham hullámai elcsitultak, s Belgrád első nagy ijedtsége elmúlt, a Marsall, aki a megtorlás öreg szakértője, szintén magához tért, s Horvátországban szigorú tisztogatási akcióba kezdett a “nagy sztálini tisztogatások” legtisztább stílusában. így egy hírhedt per alkalmával egy diák kitalált bűntettekkel vádolta magát, majd a további tárgyalásokon nem jelent meg, hanem valami titokzatos elmebajjal megbetegedett. Öt-hatezer horvát értelmiségit Boszniába és Macedóniába küldtek “átnevelőtáborba”, más horvát kommunisták lemondtak tisztségükről, ugyanakkor a hadsereg nagy gyakorlatot tartott Horvátország területén, aminek során lehetővé vált, hogy a katonák a munkásokkal rokonszenvezzenek. Az “erős kézbe vétel” általánossá vált, s ma is folyik tovább. Tito az állam kereteit meg kívánja erősíteni, hogy a nemzeti érzés diktálta tüntetések kiújúlását megakadályozza. E tisztogatási akció után Horvátországban ismét csend lett, de világos, hogy ez csak egy vihar előtti csendet jelent. 1972 nyarán a nemzeti gerilla akciók ismét megindultak a horvát vidékek különböző pontjain és a horvát emigráció tevékenysége az egész világon megélénkült. Horvátországon belül nagyszabású titkos akciók kezdődnek, s a nacionalisták a nép minden rétegében találnak munkatársakat. Legjobb példa erre annak a horvát tábornoknak esete, aki 100 emberével bevonult a megközelíthetetlen területekre, s onnan intézett zaklató támadásokat a “jugoszláv” csapatok ellen. 1973-ban megbukhat-e Tito és gárdája? Erre komoly esély lehet, ha meggondoljuk, hogy a gazdasági pangás állandóan romlik tovább, s “Jugoszláviát” társadalmi és politikai bajok sújtják egyre nagyobb mértékben, Tito magas kort ért el, s a nacionalisták a jövőben támadásaikat csak megélénkíthetik. A tények szerint “Jugoszlávia” máris elvesztette egyensúlyát, s a végső gáncs, melyet a Horvát Felszabadítási Front nacionalistái fognak lába elé vetni, az egész államot összedöntheti. 1973 így könnyen válhat majd a “jugoszláv” alkonyat, s a horvát hajnal évévé. 1973 meghozhatja a független horvát állam megszületését, mely nemzeti lesz és demokratikus, s hűen fogja szolgálni a nagy honatyák, Ante Sztarcsevics és Sztyepan Radics emlékét. (Cs.) TEMPLOM ÉS PÉNZ—i E két dolog elválaszthatatlan egymástól, mint az istráng a hámtól. Már a szegény ember nótája is úgy mondja, hogy "Nem élhet a levegőből az Úr jámbor szolgája”. A nyugat-németországi római katolikus és evangélikus egyház adóbevétele 1972-ben 5.5 milliárd márka volt; azonkívül tekintélyes összeget tett ki az adomány és egyéb bevétel is. És mindezért jóformán a kisujjukat se kellett megmozdítaniuk az egyházvezetőknek: tálcán adták át nekik az állami adóhivatalok a hívektől begyűjtött adót, amelyet hivatalosan levontak azok jövedelméből ... Hová költik el az egyházak ezt az óriási jövedelmet, amelyhez fogható nincs Európában? A Stern folyóirat 1973. február 14-i száma részletesen megfelel a felvetett kérdésre. Az evangélikus egyház mintegy 300 millió márkát adott ki 1972-ben szociális célra: kórházak, óvodák, aggok háza, stb. építésére. Gottfried Thermann gazdasági referens szerint "Ha azonkívül minden elrejtett kiadást együvé veszünk is, legfeljebb 325 millióra rúg a szociális célra fordított összeg”. A nép — habár a hitbuzgóság egyre gyérül is — még mindig elég naív az adófizetéshez, mert úgy véli, hogy az egyházi adóba fizetett pénz hasznosabb helyre megy, jobban megtérül, mint az államnál, mivel lát valamelyes szociális alkotást, míg az államnál nem tudja, hová megy az adóba fizetett pénz ... Ha a két felekezet hasonló kiadását összevonjuk, 1972-ben mintegy 650 millió márka összeget nyerünk, amely jótékony célt szolgált. Ez az összeg csak 12 százaléka az egyházi adóból befolyt összegnek. Ezt az öszszeget maga az elengedett adó is meghaladja, amely kitesz 990 milliót. Ebből az összegből, magából is többet lehetett volna építeni, az áldozat tehát a nullával egyenlő. Hová, mire ment el a 88 százalék? — kérdezi az idézett lap cikkírója. — Majd idézi válasznak Húsz János (akit, mint eretneket elégettek 1415- ben) megállapítását. "Az ember fizet a gyónásért, a miséért, a sákramentumért, a bűnbocsánatért, az áldásért, a temetésért, s végül az a fillér se marad meg, amelyet a nagymama a zsebkendőjébe kötött, hogy el ne rabolják tőle, mert azt is elveszi tőle a "pfaff” (pápa, az atya). "A pfaff elvitte a 88 százalékot, természetesen más módon, mint azt az antiklerikálisok gondolják.” Annak is megvan a maga meséje: Az egyik mese az, hogy a német adómilliárdok a Vatikán kupolái alatt tűnnek el. A másik a klérus "barokk kilengése”, amelyet titokban végez a hívők előtt. A harmadik mese az, hogy az egyház gazdálkodik az adópénzzel, illetve mint finánczseni spekulál. A hivatalosan begyűjtött adó-milliárdokon kívül évente még mintegy 2 millió márka megy a Vatikánba, mint "péterfillér” és más ajándékösszeg — fűzi hozzá a cikkíró. A befolyt összegekből több mint 2 milliárd márka fekszik értékpapírokban. Az egyházhoz közelálló pénzintézet 1971-ben 1 milliárd 630 millió tőkét forgalmazott. A templom azonban — mint a kispolgár — fél a pénzzel való nagyobb és ügyesebb gazdálkodástól, azért a pénzt épületekbe fekteti. Példa rá a Mosel folyó mellett fekvő kisváros, Cochen, ahol a nyolc ezernyi lakosra 10 templom esik. Abból négy betonépület teljesen új. Maga az új papi lak 202.000 márkába került, bár a pap már a sír szélén áll, olyan öreg, új papra pedig alig van kilátás, mert nagy a paphiány. "A második világháború óta több templomot építettek Nyugat-Németországban, mint a megelőző 400 éven át az egész Nagy-Németországban, bár a harmincéves háborúban sok templom elpusztult, amelyet újra felépítettek. Csak a kölni egyházmegye területén 400 új templom épült néhány éven belül... Megemlítendő még az is, hogy a püspökök adminisztrációja fejedelmi Ax Speier püspökségének hivatalnoki kara — 349 egyházközségben, 723.000 lélekre véve 189-et tesz ki, míg Párizs püspöke 5.5 millió egyháztag adminisztrálásához csupán 155-öt alkalmaz. A nagy jövedelem hovafordítását jelzi az egyház pompahalmozása. A kölni dómban emeletes koporsószerű szekrényben vagy ládában fekszik a Három Királyok földi maradványa, amelyet 1200-ban építettek. A szekrényen 226 darab drágakő díszítés volt eredetileg, amelyet a francia forradalom idején elraboltak róla. Azóta nemcsak pótolták a drágaköveket, hanem 650-re szaporították. Mekkora összeget kellett azokért a csiszolt drágakövekért fizetni! ... A cikkíró felemlíti, hogy míg az egyház duskálkodik a milliárdokban, az idegen munkások nyomortanyákon laknak és nincs elég óvoda, iskola, kórház. Volna tehát hováfordítani a milliárdokat, máshova is, nemcsak templomépítésre és díszítésre! (Sz. S.)
