Szittyakürt, 1973 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1973-12-01 / 12. szám

6. oldal

«imAKÖHT

1973. december hó

FAZAKAS FERENC:

TRIANON ÉS A MAGYAR

Ma otthon a hivatalos kommunista politika száműzte Trianon kérdését a közéletből, a pánszláv célokkal tisztában lévő egyénnek ez nem meglepő. Azonban a nemzeti emigráció érthetetlenül és megdöbbenve áll az előtt a tény előtt, hogy a köztünk élő, sőt néha még magas tisztséget viselő honfitársaink is az antireviziónizmus szószólóiként mutatkoztak be.

Van-e értelme Trianon elleni harcunknak, igazságos és időszerű-e, nem veszélyezteti-e a szomszédainkkal való jóviszonyt, s így a magyar nép fennmaradását a revízióra való törekvés?

Egy nemzet, mely feladta emlékeit, hagyományát és történelmi hivatását, egy nép, mely megszűnt küzdeni, sőt ha kell fegyverrel harcolni igazságos jogaiért, teljes népállományának megtartásáért és annak szabadságáért, az a nép elvesztette lelkét és azzal együtt boldogabb jövőjét és hiába áldoz fel mindent a békéért, mert, ha még el is éri azt, az áhított békében csak kedvteléseinek élve gyorsan süllyed a dekadenciába, mint azt pld. ma Svédország példája oly meggyőzően mutatja. Itt emlékeztetek Deák Ferenc bölcs szavaira: “Amit hatalom és erőszak elvesz, azt idő és szerencse visszahozhatja. De amiről a nemzet, félve a szenvedésektől önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz és mindig kétséges."

A szomszédainkkal való jóviszony kialakulása ezeréves európai életünk legostobább vágyálma és utópiája. — Én ezt magam megpróbáltam otthon a kisebbségi sorsban, s több mint 25 évig az emigrációban. Mutassanak egyetlen román, szerb, cseh, vagy akár szász közéleti embert, aki a magyarok felé a barátságnak, a szimpátiának vagy a türelemnek legkisebb jelét mutatta szóban vagy írásban! Még a szlovákok, horvátok és svábok közt is van elég ellenségünk.

Ezen bevezetés után szabad legyen kihangsúlyoznom, hogy ez a rövid előadás nem az idegenek felé próbálja bizonyítani Trianon szörnyű észszerűtlenségeit, igazságtalanságát és jogtiprását, hanem a magyarság egységes arcvonalának kiépítését célozza. így nem óhajtom a trianoni béke statisztikai adatait elemezni, azoknak a magyarságra sérelmes voltát feltárni, hiszen azokkal minden öntudatos magyar emigráns éppen úgy tisztában van, mint saját magam. Én azt kísérlem meg, hogy az oknyomozó történelem adatai alapján elemezzem Trianon létrejöttét, s meggyőző érveléssel bizonyítsam, hogy nemcsak a magyarság fennmaradása, de az egész megbomlott világrend erkölcsi alapokra való visszaállítása megköveteli, hogy a trianoni béke a történelem szemétdombjára kerüljön!

I. FEJEZET.

Az első fejezetet szenteljük saját magunknak, hogy a történelem folyamán mit csináltunk roszszul, amivel elősegítettük a trianoni szégyenkalodába való jutásunkat. A trianoni csapáshoz vezető úton az első mérföldkő Szent István királyunk fiához intézett intelmeiben keresendő, s így hangzik: "Egynyelvű és egyszokású ország gyenge és törékeny. Azért én fiam parancsolom Néked, hogy őket jóakarattal megelégítsd és tisztesen tartsd, hogy itt örömestebb tartózkodjanak, mint egyebütt. Mindazonáltal vigyázzad, hogy minden nemzet a maga szokásai szerint vezethető."

Minden tiszteletem Szent István országépítő és nemzetfenntartó zsenijének, azonban csak nagy emberek tudnak igazán nagy hibákat elkövetni! Szent István előtt csak az újdonsült keresztény hit megerősítése lebegett, s ezen a téren a feleségével bejött germán lovagokban jobban bízott, mint a keresztvíztől még alig száraz magyar vezérekben. Azonban emlékezzünk az évszázados trónviszályokra. Bánk Bán esetére, stb., s mindjárt megértjük, hogy a kakukfiókákban nem volt köszönet már akkor sem. Szent István természetesen nem láthatta előre a török hódoltság következtében hazánkba először csak beszivárgó, vagy csapatostul menedékjogot kereső, később pedig a Habsburgok által tervszerűen betelepített idegen százezreket. Hogy a magyar vezetőréteg Szent István intelmeit hűen követték, azt bizonyítja a szászok — akik tulajdonképpen rajnamenti frankok — Erdélybe telepítése gazdasági okokból. Az orosz elnyomatás elől menekült Korjatovics Tódor herceg által vezetett kb. 35 ezer ruszin Kárpátaljára való betelepítése Nagy Lajos

királyunk engedélyével 1360 körül, az ipeki pátriárcha, Csernojevics Arzén vezetésével 40 ezer — az Izlám által szorongatott — szerb család beengedése, akikhez csupán a 18. század két évtizedében 120 ezer oláh család, mintegy 600 ezer fő, bemenekülése járult, majd ugyancsak a 18. században Kárpátaljára hucolok, s az 1846. évi parasztlázadás után Galíciából ruszinok és ukránok jöttek.

Szent Istvánnak az előbb idézett második intelmét is híven teljesítettük. A befogadott, vagy ide beszivárgott népek nyelvét, szokásait, vallását nemcsak, hogy megtűrtük, hanem kultúrájukat még mi fejlesztettük. Az ószövetségi bibliát román nyelven egy Geszthy nevű magyar nemes pénzén nyomták ki 1582-ben, Erdélyben, az újszövetségi részt pedig Bethlen Gábor adta ki, s az első cirilbetüs szerb bibliát Magyarországon nyomták. Vezető rétegeink nemtörődömsége egészen végzetes tünetekben nyilvánult meg. Elnézték, hogy a 20. század fordulóján az oláh királyságból pénzelt Albina Bank az erdélyi nemesség eladósodott birtokaiból fél millió holdat felvásároljon és hosszúlejáratú kölcsön ellenében a románok kezére játsza.

Az 1867-es kiegyezés után az Istóczyak, Verhovayak, Egán Edék, Bartha Miklósok és az EMKE nagyszerű, megrázó intelmei ellenére a vezető rétegeink ütődötten tűrték, hogy a 16 ezrelékes szaporodási arányszámú, nagyszerű székelyeink népfeleslege 10 ezer számra átvándoroljon terméketlen hegyeiből az óromániai városokba, s ott megalapítsa a román kisipart. Elnézték, sőt elő is segítették, hogy 100 ezer holdak zsellér nyomortanyáiról 100 ezrek vándoroljanak Amerikába, s ugyanakkor ugyanilyen számban Galíciából jöjjenek új országhódítók. A segítőkészség és türelem az idegenekkel szemben a magyar lélek korcs elfajulása lett. Idézem Baranyai Lajos találó megállapításait:

"A magyar... felebarátait, az idegeneket jobban szerette, mint önmagát. Az idegenek nyelvét ápolta, támogatta, a sajátját elhanyagolta. A beengedett népek — a nyugati kultúrnépekhez hasonlóan — a hálát nem ismerték, a türelemmel visszaéltek, a kölcsönadott földet eltulajdonították és 1920-ban magukkal vitték.”

II. FEJEZET

A békés revíziós politikánk nem lehetett sikeres több szempontból:

1. ) Először is, mert az akkori ideológiai és hatalompolitikai európai helyzetben a Kis-Antant megvétózott minden kísérletet. Egyébként is a baloldali, liberális német köztársaság vezetőinél, vagy a Leon Blum által fémjelzett kommunista — népfrontos francia kormánynál, vagy a Fábián szocialista angol munkáspárti vezéreknél, hogy számíthatott még rokonszenvre is egy Horthy rendszerben berendezkedő Magyarország?

2. ) A revíziós küzdelmet én a magyarság fennmaradása szempontjából egy életre-halálra szóló harcnak tartom, s ezt védekező harcmodorral megnyerni nem lehet, mert támadás nélkül még senki háborút nem nyert. Mi pedig minden erővel hangsúlyoztuk, hogy a békeszerződésben hangoztatott vádak, hogy az I. világháború kitörésében jelentős szerepünk volt és nemzetiségeinket évszázadok alatt kegyetlenül elnyomták, a törétnelmi tényekkel homlokegyenest ellentétben

vannak. De támadásba ritkán bocsátkoztunk, a Népszövetség előtt elhangzott panaszaink a nemzetközi szerződésekkel biztosított magyar kisebbségek jogainak eltiprása ellen nagyon vérszegények voltak, pedig itt számíthattunk a legkedvezőbb közhangulatra.

3. ) Állandóan a keresztény Nyugatnak tett óriási szolgálatainkat hangoztattuk, a "Kereszténység Bástyája” s egyéb idejétmúlt jelzők alkalmazásával, egy olyan Nyugatnak, melynek vezető államférfiak a közvéleményt gyártó sajtó, rádió és könyvkiadó kényurai nagy többségben szabadkőmívesek, atheisták és judeo-bolsevisták voltak, akik maguk mindent elkövettek, hogy a keresztény nyugati kultúrát és civilizációt aláaknázzák. Ma már azt hiszem a "God is dead” és "better red, than dead” mefisztói közhangulatában könynyebb megérteni, hogy a déli harangszó csengését nem a javunkra könyvelik el se Moszkvában, de mégkevésbbé itt New Yorkban.

4. ) Vannak, akik abban látják békés revizionista törekvéseink hajótörését, hogy nem tudtuk magyar problémáinkat a világhatalmak érdekáramlataiba beleágyazni. Szerintem ez nem a mi hibánk! Franciaország és Anglia főtörekvése egy gyenge Németország volt, az USA-nak a dollár imperializmus, a Szovjetnek a világ bolsevizálása; egyedül Németország és Olaszország voltak azok az államok, melyek expanziós politikát követtek, s így történelmi események vonzása folytán melléjük sodródtunk, s nem keletkezhetett semmiféle politikai erőkifejtés, mely ezt megakadályozhatta volna.

III. FEJEZET

Kérdés, hogy mit várhatunk a jövőtől? Az egész világ olyan apokaliptikus méretű dekadenciába jutott, amely az emberiség többezeréves történetében példátlan s Krisztus megdönthetetlen sziklájának tartott Vatikán is eresztékeiben recseg és ropog. Azonban azt is látjuk, hogy az emberiségnek a világosság szolgálatában álló vezető elméi keresik a kiútat, s mikor a magasabbiendű ember a válságból kivezeti a világot, keresni fogja az okokat, melyek anarchiába vezették s a megoldásokat, amelyek a jövőben megelőzhetik az újabb kisiklást. Ebbe az általános béke megteremtésbe kell nekünk a mi magyar feltámadásunkat is beleépítenünk, hirdetve az oszthatatlan igazságot, s akkor küzdelmünk végre sikeres is lesz.

A trianoni béke megdöntésére eddig végzett munka mellett a következőket kell kihangsúlyoznunk:

1. ) A megfelelő történelmi pillanatban harckészséggel és szellemi fegyverekkel bőven felszerelve — s itt főleg idegen nyelven kiadott szakkönyvekre gondolok — kell a küzdelmet megvívnunk.

2. ) Támadó harcmodort alkalmazzunk, mert ha hazugságra alapított propagandával soha nem létezett természetellenes műállamokat lehetett összehozni, akkor a mi, igazságokra alapított sérelmeink is orvoslást kell nyerjenek. Ha eddigi békés revíziós törekvéseinkre a "nici o brazda", tehát egy barázdát sem soviniszta jelszó volt a válasz, akkor a mi részünkre egyetlen vezérelv maradhat: “Mindent vissza!” Itt választ adok azon humánus pacifistáinknak is, akik a csonkaország részére biztosított békéért szívesen feláldoznák a 3 és fél millió elszakított magyart. Az utódállamoknak egyáltalán nincs szándékukban, hogy bennünket megtűrjenek s békében hagyjanak. Egy román költő versében: "Dela Nistru pána la Tisa", tehát a Dnyesztertől a Tiszáig húzódó románságról fantáziáit, s ez elég alap nekik arra, hogy pl. iskoláinkban erre tanítják az ifjúságot, s egyik román tartalékos tiszti iskolában saját magam is hallottam ezt. Gheorghiu Dej volt román vörös miniszterelnök újságíróknak azt mondta, hogy Nagyrománia nyugati határai a Tiszánál vannak. így Ceaucescu vörös, sztálinista Romániája hallani sem akar nemcsak kisebbségeinek a rájuk eső földterülettel együtt történő elcsatolásáról, de az illető nemzetiségek minden kártalanítás nélküli áttelepítéséről sem, mert pld. a tehetséges magyarság nélkül mezőgazdaságuk, kézműiparuk, gyáriparuk, képzőművészetük, vagy sportnívójuk is nagyot esne. Nekik egyetlen céljuk van, a magyar kisebbséget elrománosítani és beolvasztani, s 20 milliós státusukat minden áron fenntartani. — Az osztrák marxisták orozták el