Szittyakürt, 1973 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1973-12-01 / 12. szám
4. oldal «ITTVAKÖfcT 1973. december hó mindig a Szt. István komplexum. Jött a szent király öröksége és parancsa, a szentistváni ujjmutatás, az Intelmek idézetei, meg jött a kereszténységünk, ‘védőpajzs”-szerepünk, az egész mindnyájunk által olyan jól ismert frazeológia, mint ultima ratió, hogy a királyi apostol kőtábláival verje agyon minden empirisztikus igazságunkat. A Szent-István-komplexumnak és a kereszténységhez való viszonyunknak felülvizsgálatáig és újraértékeléséig még nem jutottunk el. Ezt, többek között e sorok írója érezte feladatának, de annak megvalósulása — sok minden más egyébbel — ott maradt egy ébredezni kezdő igazság vértengerébe süllyedt Atlantiszán a tervbevett könyv eszmélkedéseinek és szemléltető anyagának más összegyűjtött feljegyzéseivel együtt. Tizenegy évszázada élünk a földnek jelenlegi pontján, és mégis még mindig feljogosítva érzik magukat haragosaink, hogy "ázsiaiénak nevezzenek. Nyugat iránti szerelmünk hiábavaló és viszonozatlan maradt, pedig megtagadva egész keleti atyafiságunkat egy kerek évezreden át törekedtünk a nyugati népek testvérévé válni. És ők a mai napig sem fogadnak el testvérüknek minket. Mi hiába voltunk ott nyugatnak minden kultúrtetténél lelkesen, szorgalmasan, az elismertetés és szeretet utáni forró vággyal szívünkben. Cluny szelleme talán senkit úgy át nem hatott, mint minket. A keresztes háborúktól sok nyugati nemzetet megszégyenítve vettük ki részünket, s mikor a tatár jött, királyunk kétségbeesett segélykérő leveleire az utolsó napjait élő 71 éves pápa vigasztaló sorain kívül, nyugat még csak nem is reagált; sőt a nyugat felé menekülő királyt még ki is rabolta. A világ harangjai a mi keresztény tettünk emlékét éneklik minden délben, de háromszáz esztendős birkózásunk és pusztulásunk idején nyugat bennünket lefitymálva, intézte saját ügyeit. II. Szilveszteren, III. Callixtuson, XII. Piuson kívül ezer éven át egyetlen nyugati történelmi személyiség bennünket igazán komolyan nem vett. Vaskos történelmi szintézisek százait írják, s meg sem említenek bennünket ott, ahol Svájcnak, Hollandiának, Csehországnak és Dániának komoly helyet szentelnek. Elpusztítottuk és felmorzsoltattuk magunkat, mert nem voltunk hajlandók a támadó Kelet oldalára állni, s jutalmunk állami létünk megcsonkítása lett. Mikor a tatár és török után a harmadik keleti vész jött, a szlávoké, helytállásunkért jutalmul Trianont kaptuk, mert a nagy germán—román—szláv atyafiság legismeretlenebb kis néptöredékének óhaja is többet nyomott a latban nyugat mérlegén, mint ezer esztendőnek minden teljesítménye és létünk minden erkölcsi igazsága, s országunkat úgy mérték ki méterszámra, mint a szatócsok a rőfösárut, nem törődve azzal, hogy erőnket és jövőnket egy félelmetes szláv fenyegetésnek dobják oda. S a negyedik próbatétel idején, amint ez félelmetesen kezd kiderülni, ismét és újra ártatlanul büntettek, pokolba taszítottak és ott irgalmatlanul sorsunkra hagytak bennünket. Pedig Európa kultúráján mindenütt ott van a kezünk nyoma. A mi gyufánkat használja az egész világ. Fázisváltós Kandómozdonyaink nyergelik Európa talaját. A Csonka- Donáth úszós karburátor nélkül a motorozás nem vált volna azzá, amivé lett. Eötvös féle torziós ingánk nélkül az olajipar mozdulni sem tudna. Semmelweiszünk mentette meg a világ anyáit. Bolyaink geometriája, Lisztünk zenéje, Munkácsink remekei, fajtánk Nobel-díjjal jutalmazott fiai, sport és cser késztel j esi tményeink a kul túremberiség eredményeinek a csúcsán állanak; történelmünk tiszta és becstelenségmentes, királyságunknál csak Szent Péter széke régibb, de nyugat nem tudja mi a különbség köztünk és a cigányok között, s bennünket, a kontinens legrégibb alkotmányának és legelső parlementizmusának megalkotóit, száz esztendővel ezelőtt a szabadság szimbólumát egy egész világ szemében, most T 34- esekkel és NKWD-vel "szabadítottak fel” középkori múltunkból. Reménytelen egyedüllétünk és elhanyagoltságunk, az irántunk érzett rideg, sőt ellenséges közöny és lenézés minden tanúj ele végigtaposott rajtunk hontalanságunk ideje alatt idekint, ahol tapasztalnunk kellett, hogy minden fajta fontosabb mint mi vagyunk. Vajon ki nem érzi közülünk, hogy milyen embertelenül egyedül vagyunk idekint éppúgy, mint odahaza; és hogy mennyire semmi közösséget nem vállal velünk és sorsunkkal nyugat? Vajon ki nem érzi közülünk, hogy rajtunk kívülállók, legyenek bár egymás barátai, vagy ellenségei, mint együvé tartoznak egyközös ősi ténynél fogva, s ebből a közösségből mi ki vagyunk rekesztve minden vonatkozásban; véglegesen és reménytelenül és ez így volt percnyi szünet nélkül egy rettentő évezreden át. Még hazánkból és otthonainkból is nyugat belső és rajtunk kívülálló pere vert ki bennünket s az erők és elvek, amelyek ezt végrehajtották a magyarságon kívülálló tényezők voltak. S ez foglalja magába a mi rettentő egyedüllétünket. Ezt cipeljük magunkon nyugati létünk ezer hosszú esztendeje óta, ennek elviselhetetlen terhe és kínja alatt sikoltanak fel történelmünknek minden korszakában tisztánlátó szellemeink: a IV. Bélák, a Zrínyi Miklósok, a Széchenyi Istvánok, az Ady Endrék, a kelet—nyugatot egyformák tisztán, és hazug illúziók nélkül szemlélő legmagányosabb magyarjai, a magányosság és egyedüllét árva nemzetének, s ez a sikoly a XIII. században, vagy XVII-ben a XIX-ben vagy a XX-ban kísértetiesen és betű szerint ugyanaz: "Egyedül vagyunk!” S mindebben a legfigyelemreméltóbb és legdöbbenetesebb az, hogy ez a nyomasztó nemzeti magány és elviselhetetlen egyedüllét ezer esztendő óta nyom és pusztít bennünket akkor, amikor több mint egy milliárd rokonunk él a hátunk mögött ezen az irdatlan kontinensen. S ha lételméletünk politikai szólamokká vált megállapításaira gondolunk, egyszerre rémülten látjuk, hogy végzetesen elhibázott nemzeti metafizikánk eredménye ez az ezeresztendős egyedüllétélmény, amely ezer esztendős tiltakozás az ellen az elhibázott történelemszemlélet ellen, amit ennek a "nyugatvédőbástyája" elméletnek vámszedői kényszerítettek ránk időtlen idők óta. És éppen az az elképesztő és furcsa paradoxon, ami nemzeti magányunk és a hátunk mögött élő milliárdos atyafiság ténye között fennáll, bizonyítja az egész "nyugati” elmélet tarthatatlanságát. Lám, ez a százados tévedés az, amiből új nemzeti metafizikánknak ki kell indulnia, mert itt fekszik az, ami nemzeti rendeltetésünket megfogalmazza. Nem nyugat védelme a mi rendeltetésünk! Nyugat mindig elég hatalmas volt ahhoz, hogy megvédje önmagát, ha nem, ez nem a mi kicsivézsugorodottságunk feladata. Nekünk csak egy rendeltetésünk lehet. Kibontani és teljessé tenni végre a történelmi ködből magunkkal hozott népi kultúránkat, felfokozni a bennünk élő kelet minden kincsét, befonni mindent, ami nyugatból belefonható és amire ezer év tapasztalatai megtanítottak, kiformálni önmagunkban és önmagunkon azt a Krisztus-arcot, amiben Kelet is önmagára ismerhet, s megvetve lábunkat a Kárpátmendencében, életre kell keltenünk, fel kell szabadítanunk és ki kell emelnünk a rokonnépeket a nagy orosz szellemi sírból, meg kell szerveznünk, és egy európai hídfőjét kell kiépítenünk egy a Csendes-óceánig ívelő szellemi hídnak, amely összekapcsolná azt a hatalmas keleti néptömböt, amelynek ezer év minden hiú próbálkozásai ellenére is, tagjai maradtunk. Ezt kell tennünk és akkor lesújtó és megalázó jelentéktelenségünk egyszerre megszűnik; kicsinytelenségünk megnövekedik, egyszerre fontosakká válunk Nyugat számára és akkor nem leszünk többé egyedül!!! Ez az, ami hosszú vándorlásunknak a kínai faltól a Dunavölgyig értelmet ad, ami jelenlétünket Európa kellős közepén rendeltetéssé emeli. A magyarság metafizikai értelme és egy népi hivatástudat körül tapasztalható súlyos szellemi kapocs és egymás tmarcangolás egyik, s talán legfőbb oka a kultúra és civilizáció fogalmainak összekeverése volt, így történt, hogy "keletesek” “nyugatosok” nem értették meg egymást. A két szembeálló fogalom zagyva cserélgetése idézte elő azt a temérdek hiába leírt betűt, hiába elsírt vágyat, ami olyan eredménytelenül töltötte be egy egész nemzedék életét és pocsékolt el két serény évtizedet. Ebbe pusztult és nyomorodott bele minden becsületes szándék, nemcsak a "népiek" a keletesek, hanem az ellenfél részéről is. Ez volt az oka annak, hogy két fontos évtized közös és megosztott építőmunka helyett egymást rongáló marakodásban telt el, s olyan tragikusan és véresen vert szét és kuszáit össze bennünket a sebesen jött katasztrófa, mielőtt tisztázhattunk volna minden lényegeset nemzeti metafizikánk területén és szilárddá; egyértelművé válhatott volna minden mákonyos anyag a magyarság fogalmán belül__ Ezt az amúgy is rendezetlen, befejezetlen és nyugtalanító anyagot véglegesen és reménytelenül összekavarta a politikai katasztrófa, amely nemcsak a már tisztuló fogalmak százait ölte meg, hanem összekeverte a szellem embereit is. "Keletes”, "nyugatos” merőben más értelmet kapott. A keletesek, nyugatosok groteszkül összekeveredtek, a két rendező és tisztuló tábort egy borzalmas és ostoba forgószél kavarta össze. így lett a nyugatos vezérszellemből moszkvai követ, így sodorta a népiek egész sorát a "felszabadítás” forgószele nyugatra. Amit a gyűlölet a helyén hagyott, azt összekavarta a vakság, a politikai szenvedély, a tájékozatlanság s a hatalom szédülete. És ebben a szörnyű és bűnös fogalomzavarban ott áll tántorogva és rettentően egyedül a "magyarság" megkavart fogalma: a szenvedő "kelet népe”, s fölöttünk ott táncolnak a sarlókalapácsos frigyszekrény előtt a legigazabb magyarok gyilkosai... (A Nap Fiai 1973. nov—dec. számából.) Papp Kálmán T.N.E. főszéktartó és Horváth János széktartó.
