Szittyakürt, 1973 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1973-12-01 / 12. szám
1973. december hó *mmK01*T 3. oldal DR. PADÁNYI VIKTOR: KELET ÉS NYUGAT KÖZÖTT A magyarság egyik történész óriása, dr. Padányi Viktor, 1963. dec. 3-án hunyt el az emigrációban, Ausztráliában. Halálának 10. évfordulóján, az alább közölt írásával — amit kivonatosan közlünk —, emlékezünk meg, amit még 1953-ban írt és egy azóta már megszűnt délamerikai lapban jelent meg. A tanulmány ma is időszerű, ami Padányi Viktor nagyságát igazolja. Áldott legyen az emléke! A trianoni zsákutca, amelybe a magyarság ezer esztendő keserves életútja végén jutott, tragikus és fájdalmas bukását jelentette egy csomó nemzeti illúziónak. Nemzetpolitikai fogalmak és nemzetbölcseleti elméletek, amelyekre nemzedékek rakták történelmi szemléletük és világnézetük fundamentumát, bizonyultak egy rettentő bukás robajában hamisaknak s mindez elodázhatatlanul vetette fel a magyarság mibenléte és történelmi rendeltetése felől vallott nézetek tüzetes felülvizsgálatának a szükségét. Mi, a trianoni csalódás keserű élményén felcseperedő nemzedék, ösztönösen éreztük, hogy rosszul tudjuk mindazt, amit önmagunkról tudni vélünk, hogy mindaz, amit önmagunk felől azelőtt, könyvekben és újságokban írtunk, katedrákról és szószékekről hirdettünk, revízióra szorul és ez a revízió soha még olyan fontos és soha még olyan sürgős nem volt, mint Trianon után. A két világháború közti nemzedék önmarcangoló mohósággal vetette rá magát erre a problémára s legjobb és legmagyarabb elméi, írók és tudósok, nemzetbölcselők és nemzetpolitikusok kutatták, hajszolták az igaz és helyes feleletet a magyar nemzeti metafizikára és türelmetlen kérdésére: mi a magyar és mi a magyarság rendeltetése, ha van ilyen egyáltalán? A kérdésre volt egy feleletünk, generációk kényelmes szellemi öröksége, hogy fennmaradásunk és élethez való jogunk alapja és igazolása ezeréves történelmi szerepünk, nyugat-védelem, tehát a magyarság fogalmának lényege: ezer év óta nyugati magyarság voltunk. Nyugat védője vagyunk, gyepűnép a nyugati civilizáció és kultúra keleti határán. Versaillesben azonban rettentőt bukott ez a metafizikai fikció és ez rászorított bennünket, hogy megvizsgáljuk, analizáljuk és ellenőrizzük ezt a gondolatot; és kiderült, hogy az hamis, hazug és negatív. Minden népnek, mint ahogyan minden élőnek Isten teremtett világában, öncélja van és öncéljának kell lennie. Mások védelme, idegen kincsek őrzése lehet zsoldosmunka, de nem öncél, s mi zsold helyett ezer éven át gyűlöletet és pusztítást kaptunk. Nemzeti metafizikánk tehát téves, elhibázott, gyilkos és pusztító. Nyugat védelme, mint rendeltetés megalázó, szolgai, sőt pusztító negatívum. Mi önmagunkért lettünk és vagyunk; létünk nem függhet idegenek princípiumaitól, létjogosultságunkat önmagunkban kell keresnünk és megtalálnunk, mert ha ilyen nincs, lenézett másodrangú nép vagyunk. És ezzel ezeresztendős önámító álmodozás után elénk mered a kérdés: mi hát a magyar és mi a rendeltetése? A Szabó Dezsők, a Móricz Zsigmondok, Németh Lászlók, Erdélyi Józsefek, Kodolányi Jánosok, a Bartók Bélák, a Bartucz Lajosok, a László Gyulák, Kovács Frédák és a többiek, a szegedi fiatalok, egyetemi hallgatók, tanítók, tanárok, falukutatók; száz és száz neves és névtelen szellemkatona országjáró és könyvtárbújó kezdte hajszolni a problémát a befelénézés és önvizsgálat minden módszerével. Megkérdeztük a nyelvet, az ősi hagyományokat, a népszokásokat és babonákat, megtapogadtuk a ruhákat és az eszközöket, megvizsgáltuk a mütyürkék kacskaringóit és a zenénk lelkét; megkérdeztük az embert, a fajtát, a vért és a koponyaalkatot, a történelmet és az uraltáji népcsalád többi tagjait; a régi sírokat és a temetők keresztfáit, a kódexeket és a faragott köveket; de megkérdeztük a múlt minden nagy magyarját, s saját területén és saját módszereivel mindenikünk azt akarta megtudni: kik vagyunk hát, mi is hát az, amire azt mondják "magvar”: mi az a legdöntőbb lényeg, ami bennünk a mag3’art jelenti? Százan meg százan voltunk nagyok és kicsik, fényes szelleműek és névtelen katonák, téglahordók és szintétikus elmék, akik egy fél életet áldoztunk ennek a problémának, mert ennek a tisztázásától vártuk a feleletet népünk lényegének, rendeltetésének és hivatásának nagy kérdésére. A könyvek százait, vaskos foliánsokat írtunk össze, létrehoztunk a semmiből egy új nemzeti tudományt, amit úgy hívunk: hungarológia. S munkánk során egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy egész nemzeti metafizikánkat át kell formálnunk és ennek a nagy revíziónak más alapja nem lehet, mint ami bennünk a legősibben, legtisztábban és legkarakterikusabban magyar: a paraszt. Munkásságunk, céljaink és törekvéseink kollektív foglalata nevet kapott: népiség volt ez a név, amely szellemi programmot jelentett és csakhamar szembekerült velünk a régi világszemlélet gárdája (akárcsak itt kinn az emigrációban: Szerk.), egy ingadozó történelmi fikció és egy felületesnek bizonyult kultúrfilozófia makacs hadserege, a Szekfű Gyulák, Zilahy Lajosok, Sík Sándorok, Homan Bálintok, a Tudományos Akadémia, a Kisfaludy-Társaság és a nyugat egyéb megszállottjai, s velük és mögöttük a régi monarchikus generáció, a ferencjózsefi életérzés, az asszimilált és félasszimilált idegenek százezrei, meg egy hazug és kényelmes elméletre épített kétszázéves iskolapolitika és kultúrszemlélet termékeinek milliós falanksza. S míg mi szorgalmas kézzel hordtuk össze múltunk, népi kultúránk, és a roppant euráziai térségek irdatlan mélységeiből egy keleti eredetű népi magyarság bizonyítékainak ismeretlen vagy agyonhallgatott, de döntő elemeit, a túlsó oldalról makacsul, sőt rosszindulattal szegült ellene a tisztuló és tisztító tények erejének a fajtánk, lelkünk, rendeltetésünk és kulturális lényegünk felől vallott nagy csomó öröklött és megcsontosodott tévedés és önámító illúzió szörnyű ereje. Két évtizeden keresztül folyt a harc és nem fejeződött be. Közbejött a szörnyű vihar, amely elsodorta és szétzilálta nemcsak a harcosokat, hanem a fogalmakat is, és egy végleges és érvényes magyar metafizika kikristályosodása előtt ránkzúdult történelmünk legnagyobb tragédiája, anélkül, hogy lényegünk és mivoltunk érvényes tisztázásáig eljuthattunk volna. S most itt állunk egy pusztító fergeteg után és egy közelgő másik előtt, otthon és idekint egyformán hontalanul, ezzel a fájó problémánkkal, amely számunkra soha még olyan vérző és időszerű és sürgető nem volt, mint ma, a nyugat és kelet közötti istenítélet idején ... A le nem zárult és el nem döntött vita anyaga dióhéjba foglalva körülbelül a következő: A "nyugatosok" azt mondták, hogy nyugat adta és nyugat jelenti kultúránkat, szellemünk tartalmát ezer év óta. Ez jelenti polgárjogunkat Európában, s ezt kell teljessé tennünk, ha meg akarunk maradni, hiszen a sorsunkat nyugathoz kötöttük ezer év előtt. Megvizsgáltuk, kimutattuk és bizonyítottuk a kultúra és szellem úgyszólván minden területén, hogy a szó igazi értelmében vett nyugati kultúra, népünk lelkén csak vékonyka réteg, civilizációs és korszerű tények automatikus jelenléténél alig több. Ezer esztendős nyugati létünk és abszorbeáló igyekezetünk roppant méreteihez képest nyugat, mint kollektív élmény és mint kultúrkategória alig törte át népi egyéniségünk felszínét, szellemünk mélységei nyugattól merőben idegen anyaggal vannak tele. A kollektív magyar lélek a nyugati kultúreredményeket titokban únja, vagy szétszedi, magyarítja, hogy élvezhetővé tegye; népünk meg egyszerűen nem érti. Minden lényeges kultúrvonatkozásban ott él és munkál bennünk az örök és elpusztíthatatlan Kelet magunkkal hozott népisége. A túlsó oldalon kulturátlanságnak állították ezt, és szellemi tunyasággal magyarázták. Azt mondták, hogy annyit érünk, amennyit a nyugati kultúrából felvenni képesek vagyunk, s ha ebből nincs bennünk elegendő, tanulnunk kell szorgalmasan, hogy méltókká legyünk nyugati voltunkra; ennélfogva nemzetünket és kultúránkat azok reprezentálták, akik legjobban megközelítették ezt az eszményt. Mi megvizsgáltuk ezt az állítást. Két évtized alatt az úton-útfélen heverő népi kultúrkincsekből felszedtünk irodalomban, zenében, bölcseletben, művészetben, mítoszban akkora kultúrtömeget, hogy a kontinens irodalma, bölcseleté, képzőművésze és zenéje évszázadokon át élhetne belőle. Ennek alapján kimondottuk, hogy népünk egyéni kultúrája nagyobb, mint bármelyik nyugati népé, csakhogy más, magyar. Kimutattuk, hogy úgynevezett elmaradottságunk nem tunyaság és alacsonyrendűség, hanem logikus és lélektanilag tökéletesen érthető idegenkedés az idegen szellem nem ránk szabott ingétől, a partravetett hal tiltakozása, amely saját elemébe vágyik vissza, és nem is lehet másként, hiszen a kultúra belső élmény, belső tevékenység eredménye, amelyet átvenni és megtanulni nem, csak kifejleszteni és felépíteni lehet; s ha vannak konkrét okai kulturális állapotunknak, akkor az elsősorban ennek az utóbbinak kilencszázéves hiánya, amióta kultúrpolitikánk egyebet se csinált, mint a népünk "csacska meséit” írogatta már jóval Anonymus előtt. Kimondottuk hát, hogy annyit értünk, amennyi ősi népi kultúránkból munkál bennünk. Kimondottuk, hogy nem a felső úgynevezett művelt nyugati réteg reprezentál bennünket, mert ez a vékonyka, vegyes, s tőlünk mind elemeiben, mind összetételében idegen, hanem az ősi elemek, ókorunkból, népünk gyermekkorából hozott időtlen és elpusztíthatatlan turáni kultúránk reprezentálja magyarságunkat és ennek hordozója a nép, a paraszt, amelyet nem készen kapott, vagy éppen már el is használt nyugati elemek hulladékaival kell gyötörnünk, hanem saját ősi és belső elemeket kell tudatosan felszabadítanunk, kifejlesztenünk és "európai” fokra emelnünk, hiszen ami nyugati és csak nyugati szellemiségünk, az nálunk hideg és silány, belső akusztikánkban hamis, fakó, üres és kevesetmondó, s ami benne magyarrá gyúrt, az pompás színes, meleg, ragyogó és pozitív és annyira sajátunk, hogy idegen érzékszervek számára szinte már ki sem tudjuk fejezni, de ugyanakkor legprimitívebb rétegeink is játszva veszik fel. Erre azt mondották: hiú erőlködés az, hogy külön és Európától elütő kategória akarunk lenni, hiszen nem is vagyunk zárt faj, elemezhetetlen keveréke vagyunk idegen népek tarka töredékeinek. Azt mondottuk: a magyarság egységes és zárt lélek, s mint ilyen, egyike a legegységesebbeknek és legzártabbnak, a nyugati világban, és ehhez a tényhez semmi köze sincs sem vérképletnek, sem koponyaalkatnak. Azt mondottuk: ez az egység és zártság keleti, ősi, nálunk csodálatos erővel népi fokon maradt és ezer év óta, lényegét tekintve, úgyszólván semmit sem változott. A hevesmegyei asszony ugyanazzal a dallal altatja gyermekét, amivel ezer év előtt és amivel ezer meg háromezer kilométerrel keletebbre élő testvémép aszszonytársa csicsigatja gyermekét ma is. Táncaink és babonáink, szokásaink és szóképeink, képzeletvilágunk és színérzékünk, életérzésünk, világnézetünk, erkölcsünk és érzékenységünk, irodalmi és zenei formakincsünk, nézeteink, ítéleteink, magatartásunk és reakcióink, erényeink és hibáink, szentimentalizmusunk és magányosságunk most is ugyanaz, mint ezer, kétezer, vagy háromezer évvel ezelőtt. A nyugati kultúra kellékeit csak furcsaságként szemléli és eszközként használja népünk, mint formákat, s amit belőlük igazán felvett, az nem is nyugati már, hanem lelkünk tengelyében megolvasztott, átformált, keleti és magyar. így folyt a harc a magyarságon belül érvényesülő két kultúrszemlélet és ellentétes szellemiség között makacsul és engesztelhetetlenül, két évtizeden át. S valahányszor ellenfeleink kifogytak az okoskodásból, valahányszor összetörtük és megdöntöttük az elöregedett érveket és begyepesedett fikciókat, mint egyre visszatérő örök refrén, jött
