Szittyakürt, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1972-09-01 / 9. szám
2. oldal »ITTVAKÖfct 1972. szeptember hó AZ OLVASÓ FÓRUMA HOZZÁSZÓLÁS A SZITTYAKÜRT 1972 JÜLIUS HAVI SZÁMA: “AZ ORSZAGEPiTÖ ELLLENZCK HANGJA” C. VEZÉRCIKKÉHEZ Örömmel üdvözlöm a Magyar Szabadságharcosok Forradalmi Tanácsának megalakulását, melyben távolról sem látok semmi "veszedelmes” forradalmi megmozdulást, legfeljebb csakis egy oly üdvös kezdeményezést, amely a magyar emigráció politikai irányulását■ az eddigi terméketlen, mondhatni, mozdulatlanságából az okszerű és logikus nemzetszolgálatra kívánja irányítani. Ábránduljunk ki abból az esetleg meglévő, de mindenesetre téves alapokon nyugvó hiedelemből, hogy a magyar emigráció ezen 25 éve alatt, vagy akár a teljes létszámú nemzet az elmúlt 400 év alatt az előbb jelzett "okszerű és logikus” nemzetszolgálatot teljesítette volna. Ezúttal eltekintünk nemzeti nagyságaink, Rákóczi és a XIX. század nagyjainak alkotásaitól, mely utóbbi már nem is tudta "bepótolni” az előző évszázadok katasztrofális magyar erővesztességeit. Viszont meglepő az a hasonlatosság, amit mai emigrációnk politikai tevékenységének tekinthető "memorandumszerkesztési” munkássága és a múlt századokbeli eleink országgyűlési "felirati javaslatainak” szerkesztésében megállapíthatunk. Mindkettő retorikusán, jogilag és nemzetpolitikai szempontból kifogástalan, sőt magas nívójú dokumentum, de mindkettő, hatástalanul és eredménytelenül irattárba került és semmivé vált, amott a bécsi császári udvarban, emitt pedig az UNO, vagy más sóhivatal süllyesztőjében, És pedig ugyanazon körülmények és okok folytán, mert éppen úgy, mint hajdan a tekintetes Karok és Rendek, a mai magyar emigráció is "azoktól a külső erőktől várja nemzete felszabadítását”, ill. boldogulását, "amelyek beledöntötték a rabságba” és a nyomorúságba. A Nemzet vezetésére hivatott személyeknek világosan kell maguk előtt látni, mi a nemzet legégetőbb, legelsőrendűbb szükséglete. Ez pedig, amely egyben a nemzet maga iránti legelső és legszentebb kötelessége is: a saját nemzeti, faji életben és fenn-maradásának biztosítása. Ez pedig annyit jelent, hogy ezen kötelezettség minden más kötelmet, jogot vagy célkitűzést megelőz. Sajnos, a magyar ezen életszabályt, melyet minden más élni vágyó nép követ, történelme folyamán nagyon sokszor nem tartotta be, vagy altruista, humanisztikus érzületénél fogva, de sok esetben, mert ebben ellenségei csalárd módon megakadályozták. Az első eset a tatárjárás volt. Amikor a magyar királynak látnia kellett volna, hogy az eddig is veretlen tatár sereg erősebb a magyarnál, valamint azt is tudnia kellett és tudta is, hogy a tatárokkal, anyagi szolgáltatások árán ki lehet egyezni, mert különben is céljuk nem Magyarország, hanem Nyugat-Európa volt, tehát át kellett volna őket engedni, amely mindenesetre kevesebb életáldozattal járt volna. A második eset a XVI. század elején történt a törökkel, aki szintén csak szabad átvonulást követelt Nyugat felé, s ennek megadása esetén egy kis adózás árán a magyarság megszabadult volna a számbeli kipusztulástól, ami viszont Trianont törölte volna ki történelmünkből. Az akkori német császár nagyon jól tudta, miért ölette meg Martinuzzi Fráter Györgyöt, aki a magyarságot ezen egyedül helyes, és a magyarság életének érdekében való nemzetpolitikára akarta vezetni. Egyébként is nekünk, magyaroknak tisztán kell látnunk, hogy le kell vennünk a napirendről a "kommunizmus” elleni nyílt, propagandisztikus harcot, mert hovatovább mi leszünk a világ népei közt az egyedüliek, akik nemzeti zászlónkra nyíltan a kommunizmus elleni harcot írtuk. Miközben kiderül, hogy az egész világ, különösen "a művelt Nyugat kultúrnépei” a sok moszkvai és pekingi ölelkezés után egyhúron pendülnek az ún. kommunista nagyhatalmakkal, és a magyarságot ki fogják pellengérezni, mint egyedüli antikommunistákat. Hasonló ahhoz, hogy ma már egyedül mi vagyunk, akikre rányomták a "háborús bűnös” megbélyegzést, ami pedig persze, együtt jár azzal, hogy tehát a magyar egyedül az, akit pusztítani, feldarabolni lehet, sőt kell. De egyébként is tisztán kell látnunk, hogy nekünk magyaroknak tulajdonképpen a legkevesebb okunk van küzdeni a” valódi kommunizmus” ellen, sőt érdekünk lenne ennek előharcosaként feltüntetni magunkat, amellyel jelenlegi kényszerpatrónusunk bizalmát, sőt a saját ügyeinkben teljes önrendelkezési jogot nyerhetnénk. A legnormálisabb békeidőkben, 1914 előtt, a magyarság magántulajdon állománya (eltekintve a földműves osztály kisbirtok állományától), a nemzeti vagyon alig 20 százalékát tette ki, ami azt jelentené, hogy a magyarságnak úgysincs veszteni valója a valódi kommunista társadalmi rendszerben. Honfoglaló eleink közös birtoklás és gazdálkodás rendszerében éltek. Ha az 1914- es háború nem szakította volna meg a magyar gazda társadalom fejlődését, a mai időkig a "Hangya” szövetkezet már sokkal tökéletesebben megvalósította volna nálunk a valódi kommunizmust, mint amiről Lenin vagy Trockij még álmodni se mertek volna. Nem a kommunizmus fogja a magyar faj kiirtását és megsemmisülését esetleg már 100 év múlva előidézni, hanem az orosz kormányzat és ennek kegyét kereső idegen fajú függelékeinek magyar gyűlöletből eredő rendszeres magzatírtása és a hivatalos hatalomra támaszkodó szlávosítás. Ez ellen pedig sokkal hatásosabban tud védekezni egy, a moszkvai hatalom kegyét élvező kommunista magyar, mint egy "nyugatos”, vagy egy otthoni, de szovjetellenes, vagy antikommunista egyén. Mindezen történelmi és helyzetismereti áttekintés után, az MSZFT munkájának megindulásához néhány gondolatot iktatunk ide, melyek nélkülözhetetlen hasznos szolgálatot tehetnek a munkaprogram keresztülvitelében és a nemzeti munka eredményessé tételében. Tudnunk kell, hogy "egyedül vagyunk”, és nemzeti ügyeinkben senki idegen semmiféle tanácsot nem adhat, de nem is akar, tehát elhatározásainkat csakis a saját szellemi erőnk összpontosításával hozhatjuk meg. Ugyanez vonatkozik az erő-forrásainkra és erő kifejtésünkre, melynél csakis meglévő szellemi és anyagi erőnk összpontosításával kell számolni. Ha pedig okszerű átgondolás után a kitűzött célunk elérésére és keresztülvitelére a szükséges erőkészletet nem találjuk fel, mindenekelőtt az erőgyűjtést venni munkába! Amíg pedig ezen erőgyűjtés a teljes sikerig nem nyer befejezést, a magyarság számára egy elfogadható "modus vivendit” találni, melyre a "diplomatikus módszerek” sokfélesége bőséges lehetőséget nyújt. Ezen szavak pedig a valóságban, a gyakorlatban azt jelentik: minthogy jelenleg sem létszámbelileg, sem szellemileg, sem anyagilag nem vagyunk felkészülve a legcsekélyebb nemzeti harci erőkifejtésre sem, mely egy ellenséggel, tehát az orosz ezerszeres, vagy mégerősebb túlhatalmával szemben a legcsekélyebb sikerre a reményt megadhatná, tehát szüntessünk be az orosz fennhatósággal szemben mindennemű ellenséges megnyilatkozást, tehát vélemény nyilvánítást, ami természetesen nem jelenti azt, hogy eredeti célkitűzésünkből egy hajszálnyit is engedtünk volna. Emlékezzünk, hogy osztrák alávetettségünket is évszá-Dr. Vágó Pál ezelőtt jónéhány évvel leírta Kínával kapcsolatos gondolatait, meglátásait és állásfoglalását. Ez az állásfoglalás az emigrációban úgy hatott, mint a földrengés és azt lehetett észrevenni a világ különböző tájain megjelenő magyar lapokban, hogy hol burkoltabban, hol nyíltabban támadták úgy dr. Vágó Pált, mint a Szittyakürtöt, amely lap az ő írását lehozta. Ezek a támadások a diplomáciai ping-pong csapat Kínába való utazásának a beharangozásával elhalkultak, ami semmi mást nem bizonyít, mint hogy azok az egyoldalú Nyugat-barát újságok véleményüket, meglátásaikat a Nyugat külpolitikai érdekének alakulásából merítik, de az is feltételezhető, hogy utasítást is kapnak. Volt szerencsém különböző magyar gyűléseken és találkozókon előadásokat meghallgatni és csak egyet említek meg: az egyik előadó azt mondta, hivatkozva egy német újságra, hogy "a magyarok mindenben lemaradnak”. Én erre csak anynyit tudok mondani, hogy igazuk van, de annyi igazítást kell hozzá tennem, hogy azok a magyarok maradnak le, akik külpolitikai világnézetüket egyoldalúan a Nyugat barátságból merítik és nem akarják észészrevenni, hogy a jelenlegi világkrízist kimondottan a Nyugat idézte elő. Én csak ezektől az elfogult Nyugat-barátoktól, akik még mindig olyan hűen hiszik, hogy a Nyugat fog valamit a Szovjet ellen tenni, azt kérdezem, hogy, hogy lehet érdeke annak az Amerikának egy erős Európa holott a saját árúját szorítaná vissza a világpiacról. Máris lehet észrevenni, csak két cikket említek meg: a Volkswagen-t és a Renault-ot. Majd Nixon elnöknek Pekingbe való utazásának visszaérkezése után, több esetben ugyanazok a személyek és lapok közt verseny indult meg Kína szimpátiájáért. Pedig az én véleményem szerint a versengés túl korai, mert még nem lehet világosan látni, hogy Ázsiában a legfejlettebb nemzet, a Japán, melyik mellé fog állni: Kína mellé, vagy az Orosz mellé? Ámbár Nixon elnöknek kínai zadokon át csendben tűrtük, tehát most sem fog leesni a korona a fejünkről, ha ily módon valódi célkitűzésünkért csendben dolgozhatunk. A "modus vivendi” pedig abból kell, hogy álljon, hogy ezen teljes csendben keresztül fogjuk tudni vinni, a magzat gyilkolás beszüntetését és a családi pótlék rendelet a célnak megfelelő, és a szükségletet kielégítő, noha csakis csekély alaki módosítását. Ezzel máris el fogjuk tudni érni a magyarság leglényegesebb, legfontosabb megerősödését, nemzeti fennmaradásunkhoz nélkülözhetetlen 30 milliós országos létszámot. Ennek megvalósításának csak az az egyedüli feltétele, hogy a magyarság végre egyszer tudjon érdekének megfelelően, fegyelmezetten viselkedni! Ez pedig csak a vezetőségétől függ! A "Magyar Szabadságharcosok Forradalmi Tanácsa” elnevezésben a “forradalmi” kifejezés abban leli indokoltságát, mert tényleg a magyar emigráció eddigi szokása szerinti nemzeti munkásságának eredménytelensége láttára oly réveteg tétlenségbe süllyedt, melyből csakis egy "forradalminak” nevezhető megmozdulás lendítheti át az eredményes magyar nemzetszolgálati tevékenységbe. Adja Isten, hogy úgy legyen! “CATO” a censor látogatása után a japánok gyorsan nyilatkoztak és e nyilatkozás után arra lehet következtetni, hogy Japán Kína mellé áll. De arra is készteti az ember gondolatait, hogy Japán csak úgy cselekedhet, ahogy az Egyesült Államok engedélyezi; ezt biztosítják a Japánban állomásozó amerikai csapatok. Most, hogy az Egyesült Államok elnöke visszaérkezett Moszkvából, különféle aláírásokkal az aktatáskájában — abból fog kiderülni, hogy mennyire cselekedhet önállóan Japán. És Nixonnak a Kremlin-baráti beszédje után, vagyis Stalin, Churchill és Roosevelt méltatása után, az emberben önkéntelenül felmerül az a gondolat, hogy a vietnami aknazárt már Ők előre megbeszélték. Ilyen és hasonló gondolatok és események után lehetne-e csodálkozni, ha a németek ratifikálnák a Willy Brandtnak Moszkvában kötött politikai megállapodását? És akkor már a magyaroknak is lehet mondani valamit, mert sok magyar író szerint, aki magyarságát a német barátsággal köti össze, csak akkor mondhat valamit, ha ezt a németek, vagy ha úgy tetszik, a Nyugat jónak látja. Lásd a kínai eseményeket. (K. N.) illlllllllllll!lll!l!!llll1llll!l>ll!llll!lltHIIIIII1ll!lllllll1U1ll1!llll!llll!ll'!llllllll!l!llllinillllllIII1llllllllliniIII • Az erdélyi unitárius egyház Székelyudvarhelyt választotta meg az egyház 28. püspökét dr. Kovács Lajos teológiai professzor eddigi egyházi föjegyző-püspökhelyettes személyében. Az új unitárius egyházfő a nagy költőpüspöknek, Kriza Jánosnak a dédunokája. Személyisége — mint ahogy azt a püspökválasztás utáni ünepségen a szónokok hangsúlyozták — alkalmas arra, hogy mind az egyházon belül, mind azon kívül a hívők, az egyház érdekeinek megfelelően járjon el, az építő cselekvés embere legyen. A püspökválasztó zsinati ülés keretében megtartott istentiszteleten egyébként lelkész-szentelésre is sor került. Felszentelték Bíró Barna aranyosrákosi, Keresztes Sándor csehétfalvi, Kiss Ákos sepsiszentkirályi, Kiss Gergely tordátfalvi, Rázmán Csaba alsóboldogfalvi és Zsigmond Csaba kobátfalvi lelkészeket. “CIKÁZÓ GONDOLATOK”
