Szittyakürt, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1972-08-01 / 8. szám

10. oldal «ITTVAKÖfcT 1972. augusztus hó mus" vádjával illetik, amikor látják a tények és a statisztika tükrében a magyarság fogyását és a nemzet zsugorodását a születések világlistáján, s egyben azt is, hogy a Kisántánt-államok szaporo­dása az ellenség státusának a megerősödését je­lenti és a magyar állam geográfiai biztonságát fenyegeti. Ez a szemlélet komoly fegyver a világ­kommunizmus, illetve a pánszlávizmus és még pontosabban a pánrusszianizmus kezében. A vitaírók olyat is elárultak, amit nem akar­tak, önmaguk papírra tették, hogy a rendszer negatívumokat termelt ki, mint pl. a közönyt, amit a rendszer diktatúrája termelt ki a 11 millió magyar szótárában; amíg az elnemzetlenedés ész­revétele a mai magyar állam területén nem bűn, addig a szomszédállamoknál "erénynek” számít, és a szomszédos államok kommunista vezetői gondosan és tudatosan ápolják ezt a nemzeti tu­dat erényét, hogy ne essen csorba sem nemzetük létszámán, sem pedig népük lelki, jellembeli pro­filján. A hazai vitavezetők elítélik a kiútat kere­sőket, mert egyszerűen azok nem fogadják el a kommunizmus által kitermelt családellenes ideo­lógiát, s igyekeznek olyan “feudális családi erköl­csökhöz" visszamenekülni, ami nem a megsem­misüléshez vezette a nemzetet, hanem az erkölcsre ráépülő jövő felé, amit a kommunizmus nem tu­dott megadni. Természetes logikára vall az a né­zet, hogy az aggódók kemény rendszabályokat kö­vetelnek! A nemzet gyilkosságot csak így lehet fel­tartóztatni, kemény és szigorú rendszabályokkal kell lefékezni a genocídiumot! Ebben a vitában a legérdekesebb az a gondolat, amiben az írók nem értenek egyet azzal sem, hogy az aggódók követe­lik az államnak beleszólását az egyének életébe, mert nagyképűen visszautasítják... de! — sza­bad legyen megkérdezni, hogy az elmúlt 27 év alatt mi történt Magyarországon?! Radikális és drasztikus beavatkozás a magyar történelem minden pillanatába! Az egyén a párt érdekében egyszerű számbeli alany lett, amit akkor törölnek ki a nemzet listájáról, amikor a pártkormány és a párt központi bizottsága megköveteli és elren­deli. Kérdezem, vajon-akkor, amikor az abortusz­­törvényt megalkották, nem avatkoztak be úgy az egyén, mint a nemzetcsalád életébe?! Nem illik senkinek sem mellébeszélni! Újból vegyük kézbe a vitairatot, amint a fennebb idézett és kommentárommal ellátott szempontokat vizsgáltuk, mint negatívumokat, addig az alanti szemelvényekben az Élet és Iroda­lom vitagárdája igyekszik komolyan védelmébe venni a szaporodás nemzeti létkérdését, még pe­dig "nem érthetünk egyet” megjegyzések alatti érvelésekben. Kivel értenek egyet? “Nem értünk egyet azokkal sem, akik közöm­bösek népünk valóságos problémái iránt, in­gerülten visszautasítják a közösség gondjai­ban való részvételt. Nem értünk egyet azok­kal, akik becsukják a szemüket és b e­­du g j ák a fülüket mondván: így is ele­gen vagyunk! Holott évek óta kevesebb gye­rek születik, mint azoknak a korosztályoknak száma, amelyeknek a helyére kell majd áll­niuk a termelésben és a nemzet életében. Nem értünk egyet azokkal, és a nevükben szólóknak, akik könnyen, csak saját maguk­kal törődve a jelennek élnek, s majd nyugdí­jas korukban arra a nemzedékre támaszkod­nak, amelynek felneveléséért nem hoztak ál­dozatot. Nem értünk egyet azokkal sem, akik az individium szabadságának jelszavával szó­ban és írásban az önfenntartás és fajfenntar­tás megtagadásának jogát, az egyénnek min­den társadalmi kötöttség alól való úgyneve­zett kiszabadítását hirdetik . Ez a nyilatkozat nem szorul kommentárra, minden betűjében tudomásul vette és tiltakozik — a maga pártstílusában — a nemzetgyilkosság ellen. Ez azt is hirdeti, hogy a kérdés nemzeti ügy! Egy megjegyzés az abortuszhoz, amit az Élet és Irodalom mondott el pár őszinte kritika hang­ján: "Szülni, gyermeket nevelni a legtermészete­sebb emberi ösztön, s olyan örömök forrása, melyek nélkül elképzelhetetlen az élet teljes­sége. A munkában és a gyermek felnevelésé­ben valósul meg az egyén és közösség érde­keinek harmóniája. Bízunk abban, hogy el­hárítjuk az anyagi akadályokat, megszüntet­jük a lakástalanságnak, a jövedelemkülönb­ségnek a családosokra nehezedő hátrányait, újra minden egészséges nő és férfi igényelni fogja, hogy anya és apa lehessen." Ebben a vitazáró utolsó mondatban az írók rátapintottak a rendszer rákfenéjére, amit 1945- től Magyarországba importált a szlávizmus elő­­futárja, az orosz kommunizmus. Mi a helyzet a mai Magyarországon? A nemzet súlyos anyagi terhek alatt roskado­zik, mindenki ott "károsítja” meg az állami kapi­talizmust, ahol tudja és lehet; a termelőszövetke­zetek nem tudják a tervet teljesíteni, igen gyak­ran panamák és csődbejutások, üzletelés jellemzi a téeszt; az erőszakos kollektivizálás következté­ben "neurózist” észlelnek a neurológiai intézet kutató orvosai, úgyhogy a parasztságunk az 1970- es vizsgálat alapján 10%-os neurotikus beteg­ségben szenved; a szociális ellátottság kritikus, pl. az agyondicsért és rekalmirozott a "szocialis­ta-kommunista” népköztársaságban közel 150— 180 ezer öreg se nyugdíjat, se juttatást nem kap, vagy ha igen, akkor olyan kevés, hogy abból kép­telenek megélni, nem beszélve arról, hogy a 244 állami otthonban mindössze 28 ezer öreget gon­doznak, de ezrek és ezrek vannak, akik még oda sem juthatnak be, hogy fedél legyen a fejük fö­lött, ugyanakkor a pártbasák a Mátrában, Lilla­füreden, Visegrádon, Hévízen és a Balaton mel­lett üdülnek, így fest a népállam; a Magyar Hírek beszámolnak az újonnan felépült városrészekről, s azzal kérkednek, hogy mindezt a Népköztársa­ság produkálta, de mélyen hallgatnak arról, hogy a lakásépítés vérszegényen mozog, tömegszállás, baraklakás, társbérlet, ágyrajárás, lakáshiány olyan méretű, hogy a II. világháború utáni 27. esztendőben is, még mindig ezrével fekszenek a kérvények a lakáshivatalban, nem is kell monda: nőm, hogy először a pártépítők, protekciósok jutnak egy-egy lakáshoz, az újonnan felépített kondominiumot szegény ember nem tudja meg­fizetni, de azok is a rendszer dicsőségére mond­va, olyanok, hogy hol a fal válik ketté, hol a mennyezet szakad le, hol pedig a vízvezeték mond csődöt, vagy a kilincsek hullanak le a szobaköze­pére; — természetesen így százezrekének nincsen otthona, ahová a napi robot után betérhessen; a közellátás sem rózsás, az élelem még mindig probléma és súlyos anyagi kérdés, de annál több van a külföldieknek fenntartott pénzszerző luxus szállodákban és éttermekben; mindezek árnyéká­ból természetszerűen a bűnügyi problémák nőnek ki hajmeresztő változatban és sokaságban... Ezekről, és ezekhez hasonló ezernyi bajról nem értekeznek sem alacsony, sem magasabb szinten, mert aki ilyenre vállalkozna a Népköztársasággal (ÁVH!) szembe találná magát... Ezek az alap­vető okok nem szerepeltek az abortusz körüli vi­tában __ A hazai katolikusok egyetlen pártengedélyes folyóirata sem maradt ki a vitából, a Vigilia igen nehéz kutyaszorítóban szerkesztett folyóirat, min­den számában a "hivők és nemhivők” jeligéje alatt olyan cikkek is napvilágra kerülnek, ami teljesen egyoldalúan magyarázza, a kommuniz­mus dialektiája alapján a katolikusok és a kom­munisták párbeszédét. A helyzet valószínűleg az, hogy a békepapok és a kommunista parlament­ben fungáló egyházi emberek kisebb-nagyobb nyomására kénytelen a szerkesztőség ezeket az írásokat megjelentetni. Mindegy. De, a Vigilia nem független katolikus szemle, hanem a párt szószéke. Szóval, a Vigilia 1972. márciusi számá­ban egy összefoglaló cikk jelent meg Szakony Ferenc tollából, ebből a vitazáró írásból szabad legyen az utolsó mondatot idézni. Azért ismerte­tem ezt a mondatot, mert úgy rémlik, hogy az író (és közvetve a Vigilia szerkesztősége is) védelmé­be veszi a pártkormány által szentesített abor­tuszt, a szembeforduló kritikák élét sietnek tom­pítani. Íme a vitazáró sorok: “Nem mehetünk el szó nélkül a kormányzat legutóbbi intézkedései mellett (családi pótlé­kok jelentékeny emelése, gyermekgondozási segély bevezetése, jelentős lakásépítési se­gély folyósítása, stb.) —, melyek máris érkez­tetik hatásukat az optimális család (megdöb­bentő mellébeszélés — szerzőtől) kialakítá­sában." Vitába nem szállunk az íróval, nincs értelme, csak azon csodálkozunk, hogy minden szemreb­benés nélkül ilyen valótlanságot le mert írni, bár a papíros igen türelmes. Ha az ún. optimális csa­lád kialakítás folyamatban van, akkor hogy lehet­séges az, hogy az 1971-es természetes szaporodás arányszáma, nem emelkedett és nem mutatott ilyen tendenciát, hanem még mindig csak 2.6 ez­relék?! Ez a szám semmiképpen sem "optimális", hanem igen is jelzi a magyar nemzet lassú és biz­tos menetelését a nemzethalál felé... A cikkírók elfelejtették elmondani, hogy addig, ameddig Magyarországon semmi sem történt a népírtó rendelet megakadályozására, addig a magyarok halálos ellensége Románia szigorú rendeletben megállította az abortuszt és szociális intézkedé­sekkel segítséget nyújtott a fiatal családoknak, és azóta ismét nagymértékben emelkedett a születé­sek száma. A román kommunista kormány mot­tója "nem a szocialista családtervezés”, hanem a románság létszámát gyorsütemben emelni, mi­közben a magyarság létszáma kétségbeejtően csökken és fogy. Pesten nem akarnak erős, viharképes magyar­ságot kialakítani, hanem, megelégszenek azzal, hogy éppen csak a vasgyűrű közepén lézengjen az ezeréves magyar nép és a magyar nemzet ne ke­rülhessen a középeurópai népek statisztikai élére, hanem csak kullogjon a szomszédaink után ... — mint utolsó a történelem menetében ... ☆ ☆ ☆ MIT MOND A HÁROM DÁTUM? Minden negatív átmagyarázás ellenére is a felszínen dörömböl az abortusz kérdése, írók, or­vosok, pedagógusok, papok, stb. szállnak síkra a gyermekszületések mellett, de ugyanakkor az ún. kormányszinten (ha van ugyan!) nem történik semmisem. Nem szabad ezt a három dátumot sem lebecsülni, lázmérője a problémának. 1. — A magyar Püspöki Kar körlevele: A terhességmegszakításáról. (1956. október'21.) Amint említettem a magyar pártkormány 1956 nyarán megjelent "törvényes rendelete”, hogy a nem kívánt terhesség megszakítható az Abortusz Bizottság szakvéleménye alapján. A népirtásnak megfelelő rendeletre először a magyar püspöki kar reagált, ebből a pásztor­levélből megörökítek néhány sort. “A mi életünk, Kedves Hívek, a fogantatá­sunkkal kezdődött. Áldott legyen édesanyánk, aki óvakodott minden olyan lépéstől, amely ártalmunkra lett volna, és édesapánk is, aki vigyázott anyánkra miattunk. Köszönjük meg nekik, hogy életben tartottak és meg nem öltek minket. Hát ez lehetsé­ges lett volna? Igen. Úgy hívják ezt, hogy terhesség megszakítás. Az édesanya elmegy az orvoshoz és az kioperálja belőle az eleven magzatot, mintha csak egy ártalmas daganat lett volna. Nagy bűn ez, kedves hívek! Ne mondja senki, hogy a törvény megengedi, mert Isten törvénye nem engedi meg! És egykor isteni törvény szerint fo­gunk megítéltetni. Elismerjük, hogy a terhes­ségmegszakításának sok jószándékú (?) híve van. De, nem szabad bűnt elkövetnünk, hogy könnyítsünk magunkon, sem rosszat tenni, hogy jó következzék belőle. Vajon megtehetik-e a szülők, hogy levág­ják a már megszületett gyermekük nya­kát, mert nehezen tudnak megélni, mert szűk a lakás?! A terhességmegszakítás nem létfenntartó té­nyező, hanem pusztító eszköz! Amit nem tudott megtenni török, tatár, e l­­végezhetik ma a szülők! (Fűzzük kiegé­szítésként e vádemeléshez, hogy mindezt a kommunista párt és a párt kormányzat hajtja végre! — szerzőtől.) A terhesség megszakítás árt az anya egészsé­gének. Tönkremegy, leromlik, meddővé válik. Súlyos következményei lehetnek erkölcsi szempontból, megöli az áldozatos, odaadó anyai érzést, jó anyák nélkül pedig egy nép nem maradhat fenn. A válások szapo­rodnak, az ifjúság felelőtlen lesz, a vallásos érzés meggyöngül. A terhességmegszakítás szociális szempontból káros. Nagy emberek egész sora származott sok gyermekes család­ból. Hiányozni fognak a munkáskezek. Kevés lesz a fiatal, sok az öreg és az öregek eltar­tása súlyosan fog nehezedni a fiatal nemze­dékre. A terhesség megszakítása valóságos mozga­

Next

/
Thumbnails
Contents