Szittyakürt, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1972-08-01 / 8. szám
1972. augusztus hó «ITtVAKÖfcí 9. oldal A MEGÖLT MAGYAR CSECSEMŐK HOLTTESTEIN KERESZTÜL MENETELÜNK (Folytatás az 5. oldalról.) világháború utáni idők statisztikáját, amit a hazai kommunizmus számlájára vezethetünk rá. 1965- ben 180.000 magyar csecsemőt gyilkoltak meg, 1966- ban 187.000 csecsemő életét oltották ki, 1968- ban 201.000 magyar gyermeket téptek le a nemzetfájáról, és 1969- ben pontosan 207.000 magzatot vettek el az édesanyáktól. De, ne felejtsük el azt sem, hogy az 1970-es adatok szerint már 8 százalékkal kevesebb nő kereste fel az Abortusz-Bizottságot (AB), de, ez a százalék nem jelenti azt, hogy kevesebb lett volna a művi megszakítás, hanem, megfordítva nagyobbodott. De hogyan? És pedig, úgy, hogy 1970-ben 170.000 fogamzásgátló csomagot váltottak ki, azaz ennyi "infecundin-csomag” került a forgalomba, s ha ezt az adatot a fentiekhez hozzáadjuk, egy megdöbbentő eredményhez jutunk, ami a nemzet sírját készíti elő, addig, amíg a csehek, tótok, románok, szerbek messze fölöttünk szárnyalnak, ők szaporodnak, izmosodnak és erősödnek, addig, mi fogyunk, ernyedünk, és félelmetesen gyöngülünk az ezeréves Kárpátmedencében... ☆ ☆ ☆ A NEMZETHALÁL VISSZHANGJA A HAZAI PÁRTIRODALOMBAN Az "abortusz’’ mellett nem ment el hazai pártirodalom sem érzéketlenül, hol pró, hol kontra viták kerültek a konferenciák és újságok pódiumára és hasábjaira. Vannak bírálók, elhárítok, de vannak nyílt vádlók és akadnak szépszámban védők is. Ezért néhány szemelvényt kívánok bemutatni az emigrációnak, azért, hogy világosan lássa minden magyar, de a hídépítő konferenciázók is, hogy mi is történik odahaza a kommunista uralom alatt. Az Élet és Irodalom — mondjuk — egy kerékasztal konferencia stílusában vette bonckés alá az abortuszt. Az újság vitacikkei közül emeljük ki a ‘‘Zárószó a népesedési vitához" c. rendkívül érdekes tónusú cikket, ami 1964. április 25- én jelent meg. Ebben a zárócikkben egy igen fontos nyilatkozat látott napvilágot, amiben az Élet és Irodalom munkaközössége bejelentette nyíltan aggódását a következőkben: ‘‘Nem becsüljük le a veszedelmet, s nemzeti ügynek tartjuk a születés csökkenésének megállítását és népszaporodásunk egyensúlyának biztosítását." Ezt a bejelentést azonnal követte egy pártstílusú megállapítás, amiben a munkaközösség foglalkozott a felszínen lévő kritikákkal, támadásokkal és azokra adott választ, de úgy, hogy a pártkormány is megelégedetten regisztrálja. Mit mondott a vitazáró közlemény? "Nem értenek egyet azzal a véleménnyel, hogy a magyar társadalom egyrésze reménytelen, azért, mert a kommunistákról rossz véleménnyel (?!) van, s ez is egyik oka a gyermektelenségnek. Semmiképpen sem értünk egyet a nacionalista (?!) indítékú vészharangkongatással. Némelyek... a nemzethalál vízióját vetítik elénk. E sótétenlátók visszafelé keresik a kiútat a feudális (?!) családi erkölcsök visszaállításában...” A fenti sorok "szabványos” formulák a kommunista kritikában, de érdekes az egész tiltakozásban, indirekte beismerik, hogy a magyarságnak rossz véleménye van a kommunistákról és őket ültetik a vádlottak padjára, de arról nem tettek egy szó említést sem, hogy a párt diktatúrája érlelte ki a kritikát a magyarságban, s így a rendszer számlájára kell írni magát az abortuszt is, mint vádat. Ami a régi feudális erkölcsöket illeti, ez azt jelenti magyarán, hogy csak azokon keresztül lehet szemlélni és boncolni ezt a nemzeti ügyet, azért, mert valamikor minden magyar házban a gyermeket az Úristen élő mosolyának és a Nemzet jövőjének tekintették. A kommunizmus most ezt a mosolyt és üzenetet törölte le Magyarország égboltjáról. Olvassuk tovább az Élet és Irodalom vitazáró sorait, hogy kikkel nem értenek egyet. "Nem értünk egyet azokkal sem, akik közömbösök népünk valóságos (!) problémái iránt... nem értünk egyet azokkal, akik becsukják szemüket és bedugják a fülüket, mondván: így is elegen vagyunk! Holott évek óta kevesebb gyermek születik. De, nem értünk egyet azokkal, akik az individium szabadságának jelszavával szóval és írásban az önfenntartás és fajfenntartás megtagadásának jogát, az egyénnek minden társadalmi kötöttségek alól való úgynevezett kiszabadítását hirdetik...” E sorok óvatosan fogalmazott vádak a társadalom ellen, de egyben azok ellen is, akik könynyen túlteszik magukat az egész komplexumon és a párt által kitermelt egyéni szabad utat járják. De, érdekes a vitazáró nyilatkozat másik passzusa, ami a szülök kötelességéről beszél és a társadalmi hátrányokat rója fel azok felé, akik felelősök az idáig jutott kérdésért: “Egyet értünk azokkal, akik megfelelő közszellem kialakítását sürgetik. Szülni, gyereket nevelni a legtermészetesebb emberi ösztön, s olyan örömök forrása, melyek nélkül elképzelhetetlen az élet teljessége. Bízunk abban, hogyha (?!) elhárítjuk az anyagi akadályokat, megszüntetjük a lakástalanságnak, jövedelemkülönbségnek (?!) a családokra nehezedő hátrányait, újra minden nő és férfi igényelni fogja, hogy anya és apa lehessen ..." Az Élet és Irodalom ankétja nem talált visszhangra a kormányzat berkeiben, azóta sem történt semmi sem, bár a kérdés, hol itt, hol ott állandóan felszínen van. Az Élet és Irodalom Írógárdája bár érintette némileg az anyagiakat, de nem szólt arról egy árva szót sem, hogy az anyagiak mögött súlyos erkölcsi és szellemi miértek húzódnak meg, amiket a párt 25 éves uralma termelt ki negatív formában. Meglepő számomra a Demográfia (1970. 1—4. sz.) egy mondata, amiben nem a meggyilkolt 2 millió magyar csecsemőt veszi védelmébe, hanem azt a diktatúrát, ami az abortuszt törvényesítette, amikor ezeket tette feketén a fehérre: "A születések számának csökkenése nem a társadalmi rendszer sajátossága. A szocialista átalakulás által létrehozott gazdasági, társadalmi struktúra változás erősebben hatott a születések alakulására." így egyszerűsíti le a kérdést a Demográfia! A párt a fontosabb! A Demográfia megjegyzésével nem érthetünk egyet, igen is valljuk, hogy a kommunisták által teremtett "társadalmi rendszerrel” járó gazdasági struktúrák kényszerítették ki a gyermekgyilkosságot, de aminek alapja egy megingott erkölcsrend, amit szintén a pártdiktatúra termelt ki. (Tény az is, hogy a nyugati kapitalista államokban is a szaporodás lefelé mutat tendenciát, amit a jólét eredményeként kell elkönyvelni —, de a magyar szaporodás kérdése nem lehet függvénye sem a nyugati, sem a kommunista ideológiának, mert nekünk az élveszületés igénylését nemzetünk és népünk fennmaradásának és erősödésének szempontjából kell megítélnünk és megoldanunk.) A Demográfia mellett komoly vitaankétot provokált ki az Élet és Irodalom c. folyóirat. A hazai újságok, különösen azok, ahol minden kommunista irányítás mellett fel-fel tör az életre a magyarsors kérdése, ott központi kérdés lett a szaporodás számbeli ténye is. Az emigrációnak nem csak meg kell ismerni ezeket a szemelvényeket, hanem kommentárt is kötelessége a megnyilatkozásokhoz hozzáfűzni, amivel a pártos burkot és mázat felhámozva kizárólag csak a nemzet és a nép szempontját mutatja be. Az Élet és Irodalom hasábjain már igen sok megnyilatkozás látott napvilágot, de a legjobban a magyarsors kérdését a “Zárószó a népesedési vitához" című cikk közelítette meg, ami 1964. április 25-én jelent meg. Mielőtt idézném a kérdéses írásnak kiemelt karakterizáló sorait, szeretném előrebocsátani kommentáromat a hazai pártsajtó vitáival kapcsolatban, azért, mert akarva-nemakarva is, portájuk előtt dörömböl az abortusz-kérdése és kénytelenek reagálni erre a nemzetfontosságú sorsproblémára. Ez egyben azt is jelenti, hogy bármilyen előjellel magyarázzák a kérdést, de még is létezik és megoldásra váró nemzeti kérdés. Most boncoljuk kommentár keretében a fennt idézett cikket, illetve annak egy-egy jellemző gondolatkörét. Az Élet és Irodalom vitazáró cikkét részekre kell bontanunk, hogy jobban és érthetőbben megközelíthessük az álláspontot nemcsak a magyar nemzet és a magyar nép, hanem a pártosírók és az emigráció nézőpontjából is. Öntsünk tiszta kristályvizet a pohárba jeligéje alatt kell elemezni ezt a sokat mondó és jelentő hazai sorokat (?!). Mindenki tudja úgy az emigrációban, mint odahaza, hogy a mai Magyarországon 1945-től kezdve az irodalmi berkekben és a hírlapirodalomban a három nagy "T" határozza meg az íróknak és az újságíróknak a helyét a "Nap” alatt, vannak "támogatottak" (az élvonalasok), akadnak "megtűrtek" (karrieristák) és szép számban élnek olyanok, akiket a mindenható pártdiktatúra "kitiltott” az irodalom és a sajtó területéről, ezeket a "tiltottak" kategóriájába sorolta a rendszer. így a fent jelzett cikk azért is forrásmunka és egyben bizonyíték a kezünkben, mert ennek a vitának résztvevői valamennyien a támogatottak kategóriájához tartoznak (?!). Idézzük az Élet és Irodalom vitacikkét: "Éppen a lapunkban nyitott és kibontakozott vita bizonyítja, hogy nem becsüljük le a veszedelmet, s nemzeti ügynek tartjuk a születések csökkentésének megállítását és népszaporodásunk egyensúlyának biztosítását.” Ebben a mondatban a vitafórum "nemzeti ügynek" tekinti a születések csökkenésének megállítását, majd kijelenti azt is, hogy feltétlen biztosítani kell a népszaporodás egyensúlyát. Eddig rendben volna minden, de kövessük nyomon lépésről-lépésre az írók logikai vitavezetését. "Nem értünk egyet azzal a véleménnyel — írták a dialógizálók —, hogy a magyar társadalom egy része hitetlen és reménytelen (?), mert a kommunistákról rossz (?) véleménynyel van, s ez is egyik oka (!) a gyermektelenségnek! Ezt a megállapítást az egyik író tette, amit az Élet és Irodalom munkaközössége visszautasított és nem túlságosan szerencsésnek jelentette ki. A vita lényegére nyilatkozó író valóban félreérthetetlenül rámutatott a bajok gyökerére, mint minden rossznak az okára. Az idézett mondat 'azt is elárulta, hogy egy negyedszázad után is rossz véleménye van a magyar társadalomnak a kommunizmusról, ami azt is jelenti, hogy a kommunizmusnak nincsen létalapja a magyar földön. Az Élet és Irodalom a vitafonalát így sodorja tovább, természetesen a rendszer védelmében: "A jövő szocialista távlatának nem gátló, hanem mindinkább ösztönző hatása van a népesedésre. Semmiképpen sem értünk egyet a nacionalista (?!) indítékú vészharangkongatásokkal. Némelyek ... nemzethalál vízióját vetítik elénk, s népünk közeli pusztulásán siránkozva társadalmunk jelenéből is csak negatívumokat hajlandók meglátni: a közönyt, az elnemzetlenedést, az ifjúság cinizmusát, stb. E sötétenlátók, ha keresnek is kiutat, csak visszafelé (?) keresik, a feudális családi erkölcsök visszaállításában, kemény rendszabályokban, amelyekkel szerintük az államnak bele kellene szólnia az egyének életébe és megkövetelnie, hogy szaporodjanak. Magyarkodók (?!), az egyház által is meghaladott (?!) vallásos nézetek bilincseiben vergődők és vulgaris marxisták egy gyékényre kerülnek itt..." Az előbbiekhez kommentárt kell fűznünk, a vitaírók eme passzusával nem értünk egyet, mert a teljes koncepció magán viseli a kommunista ideológia teljességét, a magyarsors problémáit nem veszi figyelembe. Adjuk fel a kérdést a vitaíróknak, kérdezzük meg, hogy miért vették védelembe a szocialista, helyesebben mondva, a kommunista irreális távlatokat, azokat a jövőbenyúló "terveket”, amik, eddig, holott 27 év telt el, nem hozták meg a kívánt eredményeket, sem mezőgazdasági, sem ipari, sem gazdaság, financiálispolitikai és élet színvonali terjedelemben. Logikus következtetés, hogy a szocialista-kommunista rendszer gátló gyakorlati-elméleti álláspont. Az írók az aggódókat egyszerűen a kommunisták propaganda-szótárában ismeretes "nacionaliz-