Szittyakürt, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1972-08-01 / 8. szám

4. oldal «lítVAKÖltT 1972. augusztus hó vasút átváltott a folyóvölgy innen­ső, nyugati oldalára. "Itt a megoldás — Deus ex machi­na” -— villant fel bennem. "Bombázáshoz előkészülni, bom­baajtókat kinyitni és két bomba le­­dobásával állapítsd meg a napi vi­szonylatot, utána visszafordulok és összdobás a hídra!” — adtam ki rö­viden a tüzparancsot a megfigyelő tisztnek. Csere hadnagy meglepetten kapta föl a fejét, hiszen az eligazításunk úgy szólt, hogy “bármilyen katonai vonatkozású célpont bombázható, kivéve a vasúti- és közúti hidak”. A parancs be nem tartásáért, illetve megtagadásáért pedig tudvalévőén hadbíróság jár. Ezért röviden csak annyit válaszolt: "írásban kérem a parancsot". Mivel a jelen helyzetben, ellenség felett, gépvezetés közben, ez techni­kailag aligha volt kivihető, ezért be­kapcsoltam a rádiót, hogy a gép többi személyzete is tanúja legyen amikor megismételtem a híd bombá­zására vonatkozó parancsomat. "Igenis!” — volt a rövid, katonás válasz ugyancsak rádión keresztül és mostmár Csere hadnagy a bomba­ajtókat feltárva a célzókeret fölé hajolt. A szükséges vetési elemeket pillanatok alatt beállította, majd az oldalkormány finom irányítását is átvette. Időnként parányi mozdítá­sokat éreztem a lábkormányon, ami­kor a finom korrekciókat végezte és a rárepülési irányomat helyesbítette. A hidat már eltakarta előlem a gép orra, s a következő pillanatban süvöltve tűnt el a mélyben két da­rab 100 kilós bomba, amelynek a robbanási helye fogja megadni ré­szünkre az ún. "napi viszonylatot", azaz a célpont felett tapasztalható széleltérést. A dobás után teljes gázt adtam a motoroknak és behúztam a fejünk felett húzódó felhőrétegbe, majd pontosan 5 percig délkeleti irányba repültem tovább. Utána 180-fokos kanyarodóval visszafordultam, mi­közben másodpercnyi pontossággal órámon ellenőriztem a repülési időt, majd újabb 5 perces repülés után mostmár visszafelé, északnyugatnak repülve, óvatosan kicsúsztam a fel­hőből. A legkritikusabb pillanatok követ­keztek, mert a próbadobással alat­tunk, riasztva lett az egész ármádia és mi mindössze ezer méteren vol­tunk csak, az összes földi- és légel­hárító tűzeszközök legkedvezőbb ha­táskörzetében. Amikor a felhők eloszlottak alat­tunk, a hidat közvetlen a repülési irányunkban, előttünk láttam. Mi történt? — talán nem robbantak föl a bombáink? Néha bizony ez is elő­fordult, különösen ha puha földbe vagy iszapos talajba estek. Érdek­lődve figyeltem lefelé, hogy látszik-e a két bombánk robbanási helye? Igen, az egyik becsapódási helye jól látszott, közvetlenül a part felőli hídpillér lábánál a vízben. A találat helyén hatalmas, sötétszínű barna iszapfolt terjengett a víz világos tükrén. S a másik? Szinte hinni sem akar­tam a szememnek, mert a híd jó darabon, körülbelül a harmadáig a vízberogyva hevert. Figyelmeztetőül alaposan megráztam a kormányt, hogy Zoli a többi bombát is le ne hajítsa, majd hirtelen fordulóba dobtam a gépet, hogy oldalról job­ban láthassunk le. Semmi kétség, a híd alattunk valóban rombolva volt. Egyetlen ember vagy jármű sem volt már rajta, csak a környékén nyüzsögtek szerte-szét fejvesztetten menekülő csapatok, mint a hirtelen megzavart hangyaboly. Csere Zoli felém nevetett és örö­mében földhöz vágta a térkép tömb­jét. Úgy látszik a híd alá volt aknázva, s a másik bombánk valószínűleg a robbanó töltetet érte. Különben teljesen megmagyarázhatatlan len­ne, hogy egyetlen 100 kilós bomba ilyen hatalmas rombolást végezzen. De azért ez a szerencsés mellékkö­rülmény mitsem vont le Csere had­nagy gyönyörű telitalálatának az ér­tékéből. Ismét behúztam a felhőbe, hogy ne kísértsük hiába az ördögöt. Mi­közben keletfelé fordítottam a gép orrát, bent az oltalmat nyújtó felhő­ben a gépszemélyzet ismét a pilóta­ülés köré gyülekezett, ahol alaposan megtárgyaltuk a sikeres hídrombo­­lás minden kis mellékepizódját. Közben azért mégiscsak eszembe­jutott néha az is, hogy "parancs el­lenére” bombáztattam szét a hidat. Vajon mi lesz majd a következmé­nye? Csak két alternatíva volt várható: vagy hadbíróság elé kerülök vagy pedig kitüntetésre terjesztenek föl. A kitüntetés feltételének úgy érez­tem, hogy száz százalékig megfelel­tem, mert "parancs ellenére, saját — önálló elhatározás alapján minden bizonnyal egy hadműveleti kihatású fegyvertényt hajtottunk végre”. Ez pedig alapfeltétele a Mária Terézia Lovagkeresztnek. Mert, hogy való­ban hadműveleti kihatása lesz a nagy híd szétbombázásának, az egy pillanatig sem volt kétséges előttem. A Kárpátok előterét elhagyva, az idő végleg kiderült. Még volt 10 db. százkilós bombánk, amit valahová le kellett pakolnunk, ezért enyhe siklással leereszkedtem 500 méterre, hogy alacsonyabbról jobban lássunk. Már kezdett alkonyodni és lent nőt­tek, feketedtek az árnyékok. Előt­tünk egy kisebb város képe bonta­kozott ki, amolyan mezőváros féle, elszórt kis házakkal, csak a közepén k látszott egy hatalmas méretű épület s: négyszög, valami régi várkastély féle g lehetett. Körülötte és bent az óriási h udvaron is barnás-sötétzöld tömeg hullámzott és gépkocsik, lövegek, e; szekerek vad össze-visszaságban he- h vertek és táboroztak szerte-széjjel. r Helyenként füstölgő gulyás-ágyúkat 1; is láttunk, úgylátszik éppen vacsora- sí időben érkeztünk. h Csak megráztam kicsit a gépet és d Csere Zoli máris tárta fel a hidrali- sí kus bombaajtókat, majd lassú soro- n zatban lehullatta a bombákat a lent d nyüzsgő hatalmas tömegre. A hatás n tökéletes volt és lent pillanatok alatt c teljes lett a zűrzavar. Mester Jóska ti búcsúzóul még egy sorozatot is rá- ti juk eresztett a nehézgéppuskából. g A bombák kidobása után hazafelé a fordítottam a gép orrát. Békés, la- 1< pos domhátak felett repültünk el, b amikor hirtelen fekete árnyékot lát- é tam elsiklani alattunk. Egy leszálló k vöröscsillagos orosz vadászgép volt. n A másik két társa éppen leguruló- 1« ban volt a földön. A tábori reptér g szélén fekvő fák alá igyekeztek, ahol 1< még egy tucatravaló kétszárnyú Ra- n ta (1.15) rejtőzött elég jól álcázva, i: Amilyen szerencsénk volt, úgylát­szik, a zöldesbarna foltos, békaszínű ti gépünket saját gépüknek nézték, e valószínűleg azért nem eredtek a V nyomunkba. Bár az is lehet, hogy d éppen bevetés után tértek haza és j; már nem volt sem benzinjük, sem b lőszerük. k Ahogy közeledtünk a Kárpátok- Is hoz, úgy szürkült, felhősödött be új- a ra körülöttünk a látóhatár, úgyhogy z rövidesen ismét csak magunk alá 1« láttunk. Erősen emelkedtem, de a 1« talaj szintje együtt emelkedett ve- a lünk. h Most sötét, mély szurdokvölgy tá- 0 rult föl alattunk, amelyik merőlege- ti sen szaladt neki a Kárpátoknak, s a völgy zsúfolásig telve volt a magyar e határ felé vonuló mindenféle csapat- ^ tál és járművel. 1' “Lőni!" — csak ennyit ordítottam k és máris kelepeltek, csattogtak az a összes géppuskák a gép orrából és a ^ hátsó lövésztornyokból egyformán. 1 Hirtelen heves csattanás hallattszott ^ a jobb motor irányából és a gép el- e kezdett erősen rázkódni. Gondolko- 3 dás nélkül behúztam a felhőbe és t megpróbáltam emelkedni. Úgylát- 2 szik a jobb motor találatot kapott. 1 Bent a felhőben persze semmit sem t láttam és ismét csak a műszerek 1 alapján repültem tovább, így min- f den pillanatban el voltunk rá készül- j ve, hogy esetleg nekirepülünk vala- t melyik hegyoldalnak. Mindegy, de • legalább nem jutunk élve az ellen- I ség kezébe. Már hallottunk egyet- 1 mást arról, hogy mit csináltak az * oroszok az elfogott német repülők- 1 kel... Az egyetlen menekvés ré­szünkre, ha sikerül valahogy átver­gődnünk a hegyek túlsó oldalára, hazai terület fölé. Az emelkedésmutató állása szerint egyelőre teljesen megnyutató volt a helyzet, mert a motor rázása ellené­re is pompásan emelkedtünk. Úgy­látszik, hogy Kárpátanyánk a segít­ségünkre sietett, mert a völgy felől hatalmas emelő légáramlatot kül­dött a megmentésünkre, amelytől sebesült masinánk szinte táltos-szár­nyakat kapott és hajmeresztő mó­don vágtatott fölfelé. De hogy utunk mégsem legyen egészen zavartalan, csakhamar ismét zivatarba kerül­tünk. Patakzó záporeső és a jég többször, váltakozva paskolták vé­gig gépünket. Ismét szakadt rólam a veríték mialatt birkóztam a repü­lőgéppel, hogy valahogy egyensúly­ba tartsam, mert a heves széllökések és a szabálytalanul járó motor po­koli módon megtáncoltattak ben­nünket. A lövészek már megint mel­lettem kapaszkodtak és mereven fi­gyeltek előre. Mivel nekem vakrepü­lés közben a műszereket kellett néz­nem, így nem értem rá még kifelé is nézegetni. A percek ólomszárnyakon repül­tek, s a következő félóra életem egyik legnehezebb félórája volt. Végre lassan, mégis világosodni kez­dett a felhő. Már 2500 méter fölött jártunk, amikor lyukak támadtak benne, s a szakadozott felhőrongyon keresztül, kopár sziklagerincet pil­lantottunk meg közvetlenül magunk alatt, melynek a tetején hosszú zeg­zugos szakadozott sötét vonalsorok látszottak. Az első világháború szik­lába vájt lövészárkai és erődfalai, ahol apáink 4 éven keresztül védték hősiessen az ezeresztendős szent országhatárt az oroszok irtózatos túlerejével szemben. Meghatottan néztük a váratlanul elénk bukkant nagyszerű képet. Valaki keresztet vetett magára mel­lettem. Az édesapja itt halt hősi ha­lált valahol a közelben, talán éppen a sírja fölött repült el gépünk. A kezem tisztelegve a bőrsapkám szé­léhez emeltem, s a többiek némán követték példámat. Utána szótlanul, elmerülve néztük ismét a felhőket, amelyek rövidesen újra összezáród­tak körülöttünk. Félóra múlva már a Nagy Magyar Alföld felett repül­tünk. Alattunk békés, fehér felhő­tenger úszott, s a lenyugvó nap bí­bor-aranya ott ízzott a gyönyörű fel­hőtornyok fantasztikus gomolyag­­jain. Mintha titkos belső tűz hevítet­te volna őket olyan ízzópirosak vol­tak. A gépünk zömök fekete árnyéka pedig ott úszott lent alattunk a va­kító fehér felhők hátán és körülöt­te a szivárvány hétszínű tarka ko­kárdája tündökölt. Mintha nem is

Next

/
Thumbnails
Contents