Szittyakürt, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1972-08-01 / 8. szám
4. oldal «lítVAKÖltT 1972. augusztus hó vasút átváltott a folyóvölgy innenső, nyugati oldalára. "Itt a megoldás — Deus ex machina” -— villant fel bennem. "Bombázáshoz előkészülni, bombaajtókat kinyitni és két bomba ledobásával állapítsd meg a napi viszonylatot, utána visszafordulok és összdobás a hídra!” — adtam ki röviden a tüzparancsot a megfigyelő tisztnek. Csere hadnagy meglepetten kapta föl a fejét, hiszen az eligazításunk úgy szólt, hogy “bármilyen katonai vonatkozású célpont bombázható, kivéve a vasúti- és közúti hidak”. A parancs be nem tartásáért, illetve megtagadásáért pedig tudvalévőén hadbíróság jár. Ezért röviden csak annyit válaszolt: "írásban kérem a parancsot". Mivel a jelen helyzetben, ellenség felett, gépvezetés közben, ez technikailag aligha volt kivihető, ezért bekapcsoltam a rádiót, hogy a gép többi személyzete is tanúja legyen amikor megismételtem a híd bombázására vonatkozó parancsomat. "Igenis!” — volt a rövid, katonás válasz ugyancsak rádión keresztül és mostmár Csere hadnagy a bombaajtókat feltárva a célzókeret fölé hajolt. A szükséges vetési elemeket pillanatok alatt beállította, majd az oldalkormány finom irányítását is átvette. Időnként parányi mozdításokat éreztem a lábkormányon, amikor a finom korrekciókat végezte és a rárepülési irányomat helyesbítette. A hidat már eltakarta előlem a gép orra, s a következő pillanatban süvöltve tűnt el a mélyben két darab 100 kilós bomba, amelynek a robbanási helye fogja megadni részünkre az ún. "napi viszonylatot", azaz a célpont felett tapasztalható széleltérést. A dobás után teljes gázt adtam a motoroknak és behúztam a fejünk felett húzódó felhőrétegbe, majd pontosan 5 percig délkeleti irányba repültem tovább. Utána 180-fokos kanyarodóval visszafordultam, miközben másodpercnyi pontossággal órámon ellenőriztem a repülési időt, majd újabb 5 perces repülés után mostmár visszafelé, északnyugatnak repülve, óvatosan kicsúsztam a felhőből. A legkritikusabb pillanatok következtek, mert a próbadobással alattunk, riasztva lett az egész ármádia és mi mindössze ezer méteren voltunk csak, az összes földi- és légelhárító tűzeszközök legkedvezőbb hatáskörzetében. Amikor a felhők eloszlottak alattunk, a hidat közvetlen a repülési irányunkban, előttünk láttam. Mi történt? — talán nem robbantak föl a bombáink? Néha bizony ez is előfordult, különösen ha puha földbe vagy iszapos talajba estek. Érdeklődve figyeltem lefelé, hogy látszik-e a két bombánk robbanási helye? Igen, az egyik becsapódási helye jól látszott, közvetlenül a part felőli hídpillér lábánál a vízben. A találat helyén hatalmas, sötétszínű barna iszapfolt terjengett a víz világos tükrén. S a másik? Szinte hinni sem akartam a szememnek, mert a híd jó darabon, körülbelül a harmadáig a vízberogyva hevert. Figyelmeztetőül alaposan megráztam a kormányt, hogy Zoli a többi bombát is le ne hajítsa, majd hirtelen fordulóba dobtam a gépet, hogy oldalról jobban láthassunk le. Semmi kétség, a híd alattunk valóban rombolva volt. Egyetlen ember vagy jármű sem volt már rajta, csak a környékén nyüzsögtek szerte-szét fejvesztetten menekülő csapatok, mint a hirtelen megzavart hangyaboly. Csere Zoli felém nevetett és örömében földhöz vágta a térkép tömbjét. Úgy látszik a híd alá volt aknázva, s a másik bombánk valószínűleg a robbanó töltetet érte. Különben teljesen megmagyarázhatatlan lenne, hogy egyetlen 100 kilós bomba ilyen hatalmas rombolást végezzen. De azért ez a szerencsés mellékkörülmény mitsem vont le Csere hadnagy gyönyörű telitalálatának az értékéből. Ismét behúztam a felhőbe, hogy ne kísértsük hiába az ördögöt. Miközben keletfelé fordítottam a gép orrát, bent az oltalmat nyújtó felhőben a gépszemélyzet ismét a pilótaülés köré gyülekezett, ahol alaposan megtárgyaltuk a sikeres hídrombolás minden kis mellékepizódját. Közben azért mégiscsak eszembejutott néha az is, hogy "parancs ellenére” bombáztattam szét a hidat. Vajon mi lesz majd a következménye? Csak két alternatíva volt várható: vagy hadbíróság elé kerülök vagy pedig kitüntetésre terjesztenek föl. A kitüntetés feltételének úgy éreztem, hogy száz százalékig megfeleltem, mert "parancs ellenére, saját — önálló elhatározás alapján minden bizonnyal egy hadműveleti kihatású fegyvertényt hajtottunk végre”. Ez pedig alapfeltétele a Mária Terézia Lovagkeresztnek. Mert, hogy valóban hadműveleti kihatása lesz a nagy híd szétbombázásának, az egy pillanatig sem volt kétséges előttem. A Kárpátok előterét elhagyva, az idő végleg kiderült. Még volt 10 db. százkilós bombánk, amit valahová le kellett pakolnunk, ezért enyhe siklással leereszkedtem 500 méterre, hogy alacsonyabbról jobban lássunk. Már kezdett alkonyodni és lent nőttek, feketedtek az árnyékok. Előttünk egy kisebb város képe bontakozott ki, amolyan mezőváros féle, elszórt kis házakkal, csak a közepén k látszott egy hatalmas méretű épület s: négyszög, valami régi várkastély féle g lehetett. Körülötte és bent az óriási h udvaron is barnás-sötétzöld tömeg hullámzott és gépkocsik, lövegek, e; szekerek vad össze-visszaságban he- h vertek és táboroztak szerte-széjjel. r Helyenként füstölgő gulyás-ágyúkat 1; is láttunk, úgylátszik éppen vacsora- sí időben érkeztünk. h Csak megráztam kicsit a gépet és d Csere Zoli máris tárta fel a hidrali- sí kus bombaajtókat, majd lassú soro- n zatban lehullatta a bombákat a lent d nyüzsgő hatalmas tömegre. A hatás n tökéletes volt és lent pillanatok alatt c teljes lett a zűrzavar. Mester Jóska ti búcsúzóul még egy sorozatot is rá- ti juk eresztett a nehézgéppuskából. g A bombák kidobása után hazafelé a fordítottam a gép orrát. Békés, la- 1< pos domhátak felett repültünk el, b amikor hirtelen fekete árnyékot lát- é tam elsiklani alattunk. Egy leszálló k vöröscsillagos orosz vadászgép volt. n A másik két társa éppen leguruló- 1« ban volt a földön. A tábori reptér g szélén fekvő fák alá igyekeztek, ahol 1< még egy tucatravaló kétszárnyú Ra- n ta (1.15) rejtőzött elég jól álcázva, i: Amilyen szerencsénk volt, úgylátszik, a zöldesbarna foltos, békaszínű ti gépünket saját gépüknek nézték, e valószínűleg azért nem eredtek a V nyomunkba. Bár az is lehet, hogy d éppen bevetés után tértek haza és j; már nem volt sem benzinjük, sem b lőszerük. k Ahogy közeledtünk a Kárpátok- Is hoz, úgy szürkült, felhősödött be új- a ra körülöttünk a látóhatár, úgyhogy z rövidesen ismét csak magunk alá 1« láttunk. Erősen emelkedtem, de a 1« talaj szintje együtt emelkedett ve- a lünk. h Most sötét, mély szurdokvölgy tá- 0 rult föl alattunk, amelyik merőlege- ti sen szaladt neki a Kárpátoknak, s a völgy zsúfolásig telve volt a magyar e határ felé vonuló mindenféle csapat- ^ tál és járművel. 1' “Lőni!" — csak ennyit ordítottam k és máris kelepeltek, csattogtak az a összes géppuskák a gép orrából és a ^ hátsó lövésztornyokból egyformán. 1 Hirtelen heves csattanás hallattszott ^ a jobb motor irányából és a gép el- e kezdett erősen rázkódni. Gondolko- 3 dás nélkül behúztam a felhőbe és t megpróbáltam emelkedni. Úgylát- 2 szik a jobb motor találatot kapott. 1 Bent a felhőben persze semmit sem t láttam és ismét csak a műszerek 1 alapján repültem tovább, így min- f den pillanatban el voltunk rá készül- j ve, hogy esetleg nekirepülünk vala- t melyik hegyoldalnak. Mindegy, de • legalább nem jutunk élve az ellen- I ség kezébe. Már hallottunk egyet- 1 mást arról, hogy mit csináltak az * oroszok az elfogott német repülők- 1 kel... Az egyetlen menekvés részünkre, ha sikerül valahogy átvergődnünk a hegyek túlsó oldalára, hazai terület fölé. Az emelkedésmutató állása szerint egyelőre teljesen megnyutató volt a helyzet, mert a motor rázása ellenére is pompásan emelkedtünk. Úgylátszik, hogy Kárpátanyánk a segítségünkre sietett, mert a völgy felől hatalmas emelő légáramlatot küldött a megmentésünkre, amelytől sebesült masinánk szinte táltos-szárnyakat kapott és hajmeresztő módon vágtatott fölfelé. De hogy utunk mégsem legyen egészen zavartalan, csakhamar ismét zivatarba kerültünk. Patakzó záporeső és a jég többször, váltakozva paskolták végig gépünket. Ismét szakadt rólam a veríték mialatt birkóztam a repülőgéppel, hogy valahogy egyensúlyba tartsam, mert a heves széllökések és a szabálytalanul járó motor pokoli módon megtáncoltattak bennünket. A lövészek már megint mellettem kapaszkodtak és mereven figyeltek előre. Mivel nekem vakrepülés közben a műszereket kellett néznem, így nem értem rá még kifelé is nézegetni. A percek ólomszárnyakon repültek, s a következő félóra életem egyik legnehezebb félórája volt. Végre lassan, mégis világosodni kezdett a felhő. Már 2500 méter fölött jártunk, amikor lyukak támadtak benne, s a szakadozott felhőrongyon keresztül, kopár sziklagerincet pillantottunk meg közvetlenül magunk alatt, melynek a tetején hosszú zegzugos szakadozott sötét vonalsorok látszottak. Az első világháború sziklába vájt lövészárkai és erődfalai, ahol apáink 4 éven keresztül védték hősiessen az ezeresztendős szent országhatárt az oroszok irtózatos túlerejével szemben. Meghatottan néztük a váratlanul elénk bukkant nagyszerű képet. Valaki keresztet vetett magára mellettem. Az édesapja itt halt hősi halált valahol a közelben, talán éppen a sírja fölött repült el gépünk. A kezem tisztelegve a bőrsapkám széléhez emeltem, s a többiek némán követték példámat. Utána szótlanul, elmerülve néztük ismét a felhőket, amelyek rövidesen újra összezáródtak körülöttünk. Félóra múlva már a Nagy Magyar Alföld felett repültünk. Alattunk békés, fehér felhőtenger úszott, s a lenyugvó nap bíbor-aranya ott ízzott a gyönyörű felhőtornyok fantasztikus gomolyagjain. Mintha titkos belső tűz hevítette volna őket olyan ízzópirosak voltak. A gépünk zömök fekete árnyéka pedig ott úszott lent alattunk a vakító fehér felhők hátán és körülötte a szivárvány hétszínű tarka kokárdája tündökölt. Mintha nem is
