Szittyakürt, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1972-08-01 / 8. szám

3. oldal

1972, augusztus hó

vitéz Szakonyi István:

"ZÚG A GÉP, A HARCI GÉP"...---------- - - EGY BEVETÉS TÖRTÉNETE = ----------DEBRECEN, 1941. VII. 29. Ma van negyedik napja, hogy a Kassa elleni szovjet légi orvtámadás történt. A debreceni bombázó-repülők azóta mindennap átrepülték a Kárpátokat, hogy kamatostól adják vissza a kölcsönt az orvtámadóknak. A békés civis város lakói persze nem is sejtették, hogy esténként a kerthelyiségekben békésen sörözgető repülők aznap már Szovjetországot is megjárták.

Ma is, már virradat óta szigorú készültségben voltunk, amikor délután a/23-kor végre megjött a bevetési parancs. Amíg a hajózó személyzet felsorakozott eligazításra, azalatt a repülőszerelők megindították a motorokat.

A 4. bombázó ezred parancsnoka, vitéz Orosz Béla ezredes eligazítása ezúttal is rövid volt: "Megtorló portyázó berepülés szovjet terület fölé. Indulás a parancs kézhez vétele után azonnal, gépenként, egyesével. Először a Caproni 135-ös nehézbombázó osztály gépei szállnak fel és utána a Junkers 86-os osztály gépei. A gépparancsnokok az ellenséges terület felett önállóan válasszák ki bombázási célpontjaikat. Bármilyen katonai vonatkozású célpont bombázható, kivéve a vasúti- és közúti hidak és átjárók, melyeket a Német Hadsereg Parancsnokság közlése alapján tilos bombázni, a saját előretörésünk megkönnyítése céljából.”

A saját földi és légi helyzet ismertetése után, a hajózok tisztelegtek és a kis négyes csoportok, egy-egy gép személyzete, elindultak repülőgépeik felé.

Az időjárás, Péter Pál napjának megfelelően, rekkenően forró volt. A repülőtér végénél kezdődő hullámzó, sárga búza tenger szélén már hajnal óta kaszások hosszú sora vágta az életet, az eljövendő tél kenyerét.

Amikor bombákkal súlyosan megterhelt gépeink pokoli bőgéssel elhúztak az aratók felett, azok egyetlen pillanatra sem hagyták abba a munkát; úgylátszik megszokták már a fejük felett egész alacsonyan felszálló gépeket. Csak amikor kissé távolabb egy juhnyáj fölé értünk, a birkák szaladtak hirtelen össze, egyetlen hatalmas csomóba és a fejüket egymáshoz dugva, mozdulatlan tömeggé meredve, várták a veszély elmúlását. Bezzeg a kis puli annál dühösebben ugatott és szinte eszét vesztve forgott önmaga körül, egyhelyben. A szoborként álló subás pásztor pedig amikor meglátta arcunkat a gép kabinablaka mögött, lassan, nagyúri méltósággal megemelte túzoktollas, nagyszélű kalapját felénk.

Az égen elszórtan jókora bárányfelhők úsztak, jeléül annak, hogy a talaj erős felmelegedésétől légzsákokkal van tele a levegő. Hát “göröngyös” is volt tőlük az égi út az biztos, úgyhogy időnként majd a nyelvünket haraptuk el egy-egy váratlan, nagyobb zökkenőnél. Az 1500 méteres magasság elérése után kezdett csendesebb lenni a levegő. Nyíregyházán túl pedig, a Kárpátok előteréhez közeledve egyre jobban összezáródtak a felhők.

Csap felett rövid zivatar csapott le ránk. A patakzó esőben néhány percre elsötétült körülöttünk minden, csak a villámok lobogtak vakító, rőt fénnyel. Utána ismét napsugárban repültünk tovább, tündéri szép felhőtenger felett.

Majd rövidesen újabb záporon húztunk át.

Amikor első ízben repültünk keletre Stanislau-t bombázni, még nem tudtuk, hogy a Kárpátok gerincvonulata milyen félelmetes időjárási választóvonalat képvisel. Én már jónéhányszor átrepültem az Alpokat Itália felé és vissza, de még egyszer sem tapasztaltam, hogy a jóval magasabb Alpok fölött olyan súlyos repülési akadályt jelentett volna az időjárás, mint itt a Kárpátokban. És utólag, mostmár egyáltalán nem csodálkozom azon sem, hogy a Lengyel Légiforgalmi Társaságnak miért esett le olyan sok gépe a Kárpátok felett.

Ilyen gondolatok jártak a fejemben, mialatt ugyancsak keményen kellett markolnom a korrnánykereket, mert a vihar mint könnyű pelyhet emelgetett és dobálta hatalmas gépünket. Rövidesen már a harmadik zivatarnál tartottunk. Ezúttal azonban, a nyár közepe ellenére is, hóviharba kerültünk. A hópelyhek, mint fehér gyapjúfonalak szaladtak el gépünk mellett. A rádiósunk Bánkúty János őrmester és a repülőgép szerelője Mester József szakaszvezető, otthagyták géppuskáikat és előrejöttek a pilótaüléshez. Miközben erősen kapaszkodtak a törzsmerevítő csövekben, mellettem állva nézték, hogyan birkózom a nagy géppel. Kint —20C-t mutatott a hőmérő s a többiek, teveszőr béléses bőrruhában is dideregtek —, rólam szakadt a veríték.

Nemsokára a hóviharon is átszaladtunk és mostmár mozdulatlan, csendes, vizes ködfelhőben repültünk tovább. A túlhült, hideg repülőgép szárnya hirtelen elkezdett deresedni, s rövidesen vékony jégréteg borított be mindent, ami időnként puskalövéshez hasonló csattanással vállott le a szárnyakról. Kellemetlen és idegesítő érzést keltett bennünk a jegesedés, ezért emelkedéssel próbáltam mielőbb kikerülni a veszélyes zónából.

Sok, utólag megmagyarázható balesetet okozott már a hirtelen jegesedés, amely néha percek alatt mázsaszámra rakódik rá a gépre és a kormányszervekre. Minden bizonynyal, legnagyobb részt a jegesedés számlájára kell írnunk annak a 28 magyar és német repülőgépnek a lezuhanását is, melyeket a 2. világháború három évében, a Kárpátok magyar szakasza fölött elveszítettünk, s amelyekre sohasem találtak a balesetvizsgáló szervek egyéb magyarázatot, mivel az alattomos jég, később gyorsan elolvadván, semmi látható nyomot nem hagyott maga után.

Űgylátszik sikerült a jegesedési zónán is simán túljutnunk, mert rövidesen ismét szélmentes, mozdulatlan felhőben repültünk tovább. Az órám szerint körülbelül most repülhettük át a Kárpátok gerincén húzódó, ezeresztendős történelmi magyar határt.

Ebben a pillanatban az egyik hátsó géppuskám jókora sorozatot eresztett meg. Meglepetésemben hatalmasat nyomtam a gép kormányán, hogy zuhanó siklással kivonjam magunkat a felhőben véletlenül reánk bukkant ellenséges vadász tüzköréből. Csere Zoltán hadnagy, megfigyelő tiszt, aki eddig békésen nézegette a térképet mellettem a jobb pilóta ülésben, most a lövések hangjára káprázatos ügyességgel, valóságos tigris ugrással vetette előre magát, a műszerfal alatt lévő kis

nyíláson át a gép orrában lévő géppuskához. Azt hiszem, hogy ezt a művészi mutatványt még 10 éves gyakorlat után sem tudná mégegyszer megismételni ilyen tökéletesen.

A lövések nem folytatódtak. Úgylátszik sikerült lerázni magunkról váratlan támadónkat. Ekkor Mester Jóska előrejött és bűnbánó arccal jelentette, hogy ő lőtte ki a sorozatot, mert a géppuskáját próbálta ki — az előírásoknak megfelelően —, csak éppen megfeledkezett róla ezt előre bejelenteni — az előírásokkal ellentétben. — Éppen hozzákezdtem a föl- és lemenő rokonsága részletes felsorolásához, amikor váratlanul újabb zivatarba kerültünk, ezúttal a változatosság kedvéért — jégesőbe. A páncélablak üvegén és a szárnyakon siketítően pattogott a jég, miközben a különböző irányú széllökések ismét alaposan össze-vissza dobáltak bennünket.

“Még csak az északi fény és a tornádó hiányzik” — gondoltam magamban, s akkor teljessé lesz a meterológiai tünemények sorozata a mai repülés alkalmával, de az eddig tapasztaltak után ezekre is felkészültem már.

Persze, a bombákkal agyonterhelt öreg Caproninknak nem nagyon tetszett ez az újabb fordulat, amikor egyik percben az emelkedésmérő mutatója úgy szaladt fölfelé, mintha a legmodernebb vadászgépben ülnénk, a következő percben meg úgy süllyedtünk lefelé, hogy az zuhanásnak is beillett volna.

Azért ez a jég-zivatar sem tartott tovább, mint az előzőek, s így rövidesen ismét nyűgöd tabb légköri viszonyok közt repültünk tovább.

Siklani kezdtem. A felhők helyenként kezdtek szétszakadozni és alattunk mindenfelé hatalmas erdőségekkel borított hegyhátakat és mély

szurdok-völgyeket láttunk, ahol emberi településnek vagy tájékozódásra alkalmas, jellegzetesebb tereppontnak egyelőre nyoma sem volt.

Csere Zoli szorgalmasan böngészte a térképet elől a gép orrában és én magam is, ugyancsak meresztgettem a szemem, hogy megállapítsam vajon hol lehetünk?

A repülési irányvonalunkat az iránytűn igyekeztem a zivatarővben való átrepülés alkalmával is megtartani, de a különböző irányú viharos szelek minden bizonnyal alaposan eltérítettek bennünket az eredetileg választott Kolomea-Zalescsiki repülési útvonaltól.

Még lejjebb ereszkedtem. Már csak 1000 méteren voltunk, de Kolomeát sehol sem láttam, pedig az órám szerint most kellett volna föléje érkeznünk. Ehelyett egy jókora ka: nyargós folyót pillantottam meg.' A szűk völgyben, a folyóval párhuzamosan a bal parton út és vasútvonal haladt. Ősi repülő szokás szerint tehát ráültem a déli irányba haladó vasútvonalra, amely mellett minden bizonnyal rövidesen találunk majd tájékozódásra alkalmas nagyobb lakott helyet vagy legalább valami jellegzetesebb terepalakulást. Térképünk szerint a folyó nem lehetett más, csak a Prut.

A felhőalapot szinte súrolva repültem tovább délkelet felé a folyó nyugati oldalán, hogy oldalról alaposabban szemügyre vehessük az utat, amelyen erős volt a forgalom. Nagy meglepetéssel láttam, hogy az úttest teljes szélességét kihasználva a csapatok és gépjárművek mind egyirányban, dél felé mozogtak. A bal oszlopban rengeteg tank és gépvontatású löveg is volt, amelyek együtt mozogtak a gyalogsággal.

Ezek nem magyarok — állapítottam meg magamban, mert a mi csapatainknak nincs ennyi tankjuk és nem is németek, mivel azoknak meg a tábori színük sötét palaszürke. Oláhok sem lehetnek, fűztem tovább a gondolataimat, mert a románoknak egészen világos spenótzöld színű a ruhájuk, jóval világosabb, mint a magyaroké. Ezeknek a csapatoknak és járműveknek viszont ott lent jellegzetesen barnás-zöld tábori színe volt.

"Oroszok!” — döntöttem el végleg magamban és tévedésről szó sem lehetett, ilyen alacsony repülési magasságból.

"De hogy lehetnek itt szovjet csapatok, amikor azok innen jóval északabbra éppen visszavonulóban vannak? Legalább is az eligazításunk alkalmával kapott földi helyzetismertetése szerint” — töprengtem tovább magamban.

"Oroszok!” — kiáltottam előre Csere Zolinak, aki először mosolyogva rázta a fejét, de aztán alaposabban szemügyre véve a csapatokat mostmár elkomolyodva ő is igent biccentett fejével.

“Itt valami nincs rendben. Valami váratlan új fordulat állhatott elő a harchelyzetben. Úgylátszik meglepetésszerű orosz frontáttörés történt itt valahol déli irányban, Besszarábia felé” — állapítottam meg.

"De mit tudnánk itt csinálni egyedül, egyetlen bombázógéppel, egy egész hadsereggel szemben?” — gondolkodtam tovább.

Ekkor, vagy 2 kilométer távolságban előttünk, hirtelen egy jókora, többnyílású vashíd tűnt fel a folyón keresztbe, amelyen át az úttest és a