Szittyakürt, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1972-07-01 / 7. szám
4. oldal 52IÍTVAKÖHT 1972. július hó UTASSY JÓZSEF: TUZEM, LOBOGÓM! Az első kötetes Utassy József versei a mesebeli “legkisebb fiút” juttatják az olvasó eszébe, aki idősebb fivérei után maga indul el, hogy ami nekik nem sikerült, ő véghezvigye: dacolva száz veszéllyel, megküzdve, még a tüzokádó, hétfejű sárkánnyal is, megszabadítsa az elrabolt királykisasszonyt. A költemények még csak a készülődés, az útnak indulás szakaszában mutatják, de erőtől duzzadó frisseségben, mozdulatainak ritmusában, tekintetének ragyogó vidámságában a célhoz jutás bizonyossága sugárzik. Utassy József költeményeinek legjellegzetesebb tulajdonsága indulati sűrítettségűek, a képekben, jelzőkben, a szavak hangzásában, a ritmikában megnyilvánuló erő, robbanásra kész energia, amely mármár szétvetné a verset, há nem tartaná egybe a szerkezet szilárdsága. A fiatal költő érzelgősség és cinizmus nélküli, a játékosságtól sem idegenkedő keménysége mögött határozott és szeretetre méltó ember áll, aki már első kötetével bizonyítja nem mindennapos tehetségét. — Mit mondjon az a származásáról —vallja Utassy József—, akinek szülei az alvégen is albérletben laktak? Semmit! Hallgasson. És vágjon neki a világnak! De dalolva, hogy mindenen győzzön. A 41-es tavasz harmadik napján születtem Ózdon. Apám barakklakó segédmunkás itt, vagy ahogy ők nevezték magukat: pakker. Innen jár haza szombatonként kerékpárral Bükkszenterzsébetre. A falu libapásztorához: Édesanyámhoz. Ám a szegénységbe nehéz belenyugodni! A Papa meg is próbál mindent. Dolgozik kőbányában, bányában, majd summásként Németországba kerül. És végre: tüntet egy szoba-konyhás ház a felvégen! Bepucolatlanul, kerítetlenül. És akkor jön a behívó, jön a Don-kanyar, és eljön a pillanat is, amikor egy német közlegény úgy dönt, hogy többet ér egy abrak zab, mint Édesapám és bajtársa élete. Lőtt sebbel, harmadfokú fogyásban pusztulnak el mind a ketten, valahol Minszk mellett. Én akkor tanultam járni! Azóta leérettségiztem Egerben, elvégeztem a magyar-népművelés szakot az ELTE-n, nevelő lettem egy szakmunkástanuló-intézetben, és albérlő a Március 15 téren. Tenyérközeiből ismerem a legnehezebb fizikai munkát, de bányász még nem voltam! Ezt a munkát az irodalomban szeretném becsületesen, költőként végezni. Szegény vagyok, összes ingatlanom: egy kötetnyi világ. És kicsi fiam! ZÚG MÁRCIUS Én szemfedőlapod lerántom: kelj föl és járj, Petőfi Sándor! Zúg Március, záporos fény ver, suhog a zászlós tűz a véren. Hüvelyét veszti, brong a kardlap: úgy kelj föl, mint forradalmad! Szedd össze csontjaid, barátom: lopnak a bőség kosarából, a jognak asztalánál lopnak, népek nevében! S te halott vagy?! Holnap a szellem napvilágát Toppantják ránk a hétszer gyávák. Talpra, Petőfi! Sírodat rázom: szólj még egyszer a Szabadságról! (Utassy József: Tüzem, lobogóm! Ver sek [1962—67.] Magvető. Bp. 1969.) KÖZLEMÉNY A Magyar Szabadságharcosok Forradalmi Tanácsának határozatára a torontói Turul Rádió adását beszüntette, Homonnay Ottó Jánost pedig az 1973 áprilisában Torontóban megrendezésre kerülő Magyar Szabadságharcosok Kongresszusának elnöki munkakörével bízta meg. a MSzFT szervezési osztálya FILLÉREITEK Itt van például ez a koldus, De hol lehet vajon a lába? Mert a koldus, a koldus itt van. S az én hazám az ő hazája! Föl ken rúgni ott azt a tányért: kalimpáljon az égre holdnak! Korog az éjszaka, hideg van. Filléreitek hunyorognak. TÜZEM, LOBOGÓM! Lobog tulipán szoknyád, leng Uliomláng sálad, szikrás szél fúj, s lobot vet hajad is: csupa láng vagy! Élek-halok a fényért, égj hát, gyönyörűm, lángolj! Tüzem, lobogóm vagy már. Lobbantsd rám ifjúságom! MENEKÜLNEK A SUMlROK ELÖL Közel három évtized óta a Magyar Tudományos Akadémia tagjai közül egyetlenegy sem akadt, aki felszólalt volna amellett, hogy a finnugor— magyar rokonsági kérdéssel egyidejűleg legalább egyetlenegy akadémikus vagy akadémiai munkatárs a sumir nyelvészettel foglalkozzék. — A magyar történetírás és nyelvészet hivatott irányadója és őre, a Magyar Tudományos Akadémia által hivatalosnak hitelesített tudósok és kutatók pedig a kiadott utasításoknak megfelelően — bár magyarnak hangoztatják önmagukat — a sumir— magyar rokonsági kérdésben nem a magyarság összességének előnyét szolgáló pozitív irányba, hanem kimondottan támadó szellemű negatív irányba dolgoznak még külföldi hivatalos kirándulásaik alkalmával is. Az 1945 előtti Magyar Tudományos Akadémia legalább annyit megtett, hogy pályadíjat írt ki e témára, melyet néhai kiváló sumirológusunknak oda is ítélt. A Magyar Tudományos Akadémiát azóta az a szégyen érte, hogy egy autodidaktív úton kiválóvá nevelkedett sumir nyelvészünknek egy kérdésére azt a választ volt kénytelen adni írásban, hogy a sumir kérdéshez értő előadója nincs, ha pedig valaki az irányított "tudósok” közül beteges ambíciójának kielégítése végett szóbeli vita során vagy írás útján alkalomszerűen vállalkozni mert a szakértő szerepének megjátszására, szégyenteljesen visszavonulni kényszerült a sajtó útján leterrorizált vagy egyébként leszabotált nemhivatalos, de hivatásos, sőt az általuk "dilettánsnak” bélyegzett történészek és nyelvészek elől. Az igazság nevében a hivatalos "tudósok” közül azonban ki kell emelnünk néhai Dávid Antalt, aki mint kiváló asszirológus itthoni viszonylatban könnyen megtudta volna játszani e szerepet, nem vállalta és — mint halálos ágyán néhai kiváló régész barátjának bevallotta — hivatalos nyomásra kényszerült véleménynyilvánítása nem fedte a felfogását. Dicsérőleg kell megemlékeznünk azokról is, akik 1945-óta nyilvánosan, bizalmas beszélgetések keretében, s részben írásaikban is beismerték, hogy nem értenek a sumir-kérdéshez. Ennek ugyanis nem ők az okai, hanem az a mérgezett levegő, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia egykori orvos-elnöke lehelt ki ebben a mondatában: "A sumir—magyar rokonsági kérdés semmi egyéb, mint a külföldi emigráns magyarság államellenes koholmánya, amely ellen rendőri úton kell eljárni.” (E kijelentést igazolhatná az az akadémiai tag és egyetemi tanár, valamint a volt orvos-elnök ama családtagjai, akik előtt e kijelentés elhangzott és Ausztráliáig is "elhallatszott”.) Az április 24—30 között lefolyt legutóbbi Magyar Nyelv Hete az egész tudományos közvéleményben azt a benyomást keltette, hogy a hivatalos nyelvészek és történészek menekülnek a sumir kérdésben feltett kérdések elől, s azokra nem adtak válaszokat. Miért is kockáztatnák az állásukat, mikor a gazdájuk és parancsolójuk által tehetségesnek elismert, homályba burkolódzott nemzetközi kapcsolatok útján erősen reklámozott kiváló írónk is odaadta a nevét, hogy ily módon fedezzen egyes tudományos hazugságokat és a legmagasabb nemzetközi tudományos megállapítások (UNESCO is!) nyomása által kikényszerített visszavonulást? Minden tisztességesen érző és gondolkodó magyar emberben joggal merül fel a kérdés, hogy mi az oka ennek a pánikszerű menekülésnek? És kik azok, akik tudományos kérdésekben zártkörű értekezleten, méginkább magánbeszélgetésekben félreérthetetlen célzásokat mernek tenni politikai eszközök felhasználására saját felfogásuk kikényszerítése céljából? E kérdésekre az érdeklődőknek csak azt ajánljuk, hogy olvassák Badiny Jós Ferencnek, a Buenos Aires-i jezsuita egyetem sumir tanszékvezető rendes professzorának a legújabb könyvéből (Káldeától Istergamig, I. A sumir őstörténet, Buenos Aires, 1971.) a 128—135. oldalt. Legalább ennyit e könyvből! Fenti elmefuttatásunkban egyetlen nevet sem említettünk, mert eddig is hangoztatott felfogásunkat az eddig lefolyt és még várható súlyos támadások ellenére is fenntartjuk. Ezt pedig találóban nem tudjuk kifejezni, mint ahogyan azt Badiny Jós Ferenc professzor a fent idézett könyve 9. oldalán a mottójában megfogalmazta: "Bárha találkoznánk mindazokkal, akiknek sorsa, múltja és öröksége egy, akár akarják ... akár tagadják.” "Mert a mi Istenünk a Szeretet Istene és nem a bosszúé!" Budapest, 1972. május hó 1-én. Tacitus Hungaricus VÉSZJELZÉS Riasztó adatokat lehet olvasni hazai fiataljaink egészségi állapotáról. Az 1971—72. tanévben mintegy 50.000 gyereket mentettek föl a testnevelés alól. Tavaly ősszel az ipari tanulóknak jelentkezett fiatalok 25 százalékánál találtak szervi — többnyire mozgásszervi — elváltozást. A budapesti orvostanhallgatók 14 százalékának van gerincferdülése. “Mire jutunk a most felnövő nemzedékkel, ha testileg alkalmatlan lesz a tanulmányai során összehalmozott tudás hasznosítására? Ha fejfájástól, derékfájástól, izületi bántalmaktól gyötörten, gyönge fizikai állapotban kell házakat tervezni, gépeket konstruálni, vagy éppen azokat az embertársait gyógyítani, akik fiatal korukban egészségtelen életmódjukkal szedték össze betegségeiket.” (A Magyarország, 1972. április 9. számából.) Az egyetemisták körében végzett orvosi vizsgálatok bizonyítják, hogy minden második megbetegedésnek közvetlen oka a mozgáshiány vagy ez okozta a betegség súlyosbodását. Oly kevés a testnevelési óra, hogy még a diákok legminimálisabb mozgásigényét sem fedezi. Az iskolai sportkörök tevékenységét gátolja a létesítményhiány, a sportegyesületekben pedig csak a legtehetségesebbek kapnak helyet. Döbbenetes tény ez! Elismerjük — miután magunk is néhány évtizeddel ezelőtt a romokból építettük hazánkat —, hogy az iskolákból, felsőfokú tanintézetekből hiányzó 1249 tornatermet nem lehet a szovjet-kizsákmányolás mellett egyik napról a másikra pótolni, az is igaz, hogy nem lehet azonnal tömegével úszodákat, iskolai sporttelepeket építeni, de lehetetlen az is, hogy mindösssze hetvenkét iskolában és csupán 200, azaz kettőszáz forint kerül a "népgazdaságból” a természetbarát mozgalom megszervezésére egy-egy tanárnak. Ez az összeg legfeljebb a tanár saját költségeinek fedezésére elegendő.
