Szittyakürt, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1972-07-01 / 7. szám
«IttVAKÖkt 1972. július hó A vietnámi háború hiénái A nagy háborúkban nem a győztes fél az igazi győztes, hanem a csatatereken kihullt vért aranyraváltó hiénák: pénzkölcsönzők, hadianyagszállítók, "feketén-kereskedők”. A vietnámi háborúról már a kezdeti időben ismeretes volt, hogy ezrével települtek oda, Saigonba és más nagyobb városokba piszkos üzletezők, hogy ott — meg nem engedett úton — milliós üzleteket kössenek, milliókat keressenek. Most, immár a háború évében — már nem milliókról, hanem százmilliókról van szó, amelyek a háború hiénái zsebeibe folynak. Cornelius Hawkridge — aki rendőrségi szolgálatban felderítő, ellenőrző szolgálatot végzett ott a menekült táborokban néhány hónapon át — felkereste mindazokat a helyeket — kikötőket —, ahol az amerikai hadsereg számára érkezett hadianyagokat, élelmezési cikkeket kirakták és továbbszállították. Naponta tapasztalta az erkölcstelen és féktelen rablást, korrupciót, feketekereskedelmet, amelyet jólszervezett banda követett el. Azt mondja emlékiratában, hogy jobban kellett félnie éjjel az utcai rablóktól, mint a vietkongi partizánoktól. Az óriási deviza-üzletezésről azt írja: ‘‘Hogy a törvénytelen deviza-üzletezés nyomára jöhessek, magam is résztvettem néhány üzletkötésben. Eredményesen. Indiai pénzbeváltók beavattak a titokba”. Amikor jelentette az esetet az Amerikai Segélyszervezet vezetőjének, a katonai hatóságoknál, senki se hallgatott rá. — Az csupán pénz és mégcsak nem is az ön sajátja — válaszolta neki egy amerikai tiszt Saigonban. Hawkridge szerint az USA egy félmilliárd dollárt veszít évente Vietnámban a deviza-csalásokon. Igaz tehát az, amit az amerikai antimilitaristák állítanak, hogy ‘‘igen sok amerikainak nem fontos, hogy a kommunizmust megsemmisítsék vagy legalábbis gátatvessenek terjeszkedésének, hanem csak a zsíros üzlet”... Amikor be akarta váltani dollárját a bankban, barátja figyelmeztette, hogy ne tegye, mert feketén többet kap érte. Úgy váltotta be egy vietnámi asszonynál piasterre. Kapott érte — száz dollárért — 120-at piaster-értékben. A vietnámi korrupcióról — a Hawkridge jelentése alapján — James Hamilton-Paterson angol újságíró "Warum der Dollar schwach wird” címmel könyvet írt. Paul Zsolnay Verlag Wien. — íme néhány részlet belőle: "Amikor Hawkridge Vietnámba érkezett, egyik kollegája ismertette vele a helyzetet. Menekült táborainkból a legtöbb olyan helyen fekszik, ahol az ellenőrzést a vietkongok gyakorolják. Nem lehet például azt mondani, hogy itt, Qui Nohon-ban is az amerikaiak az urak ... Amikor önvédelmi célra fegyvert akart szerezni, felkereste a katonai parancsnokságot és fegyvert kért, egy M-2 karabélyt. — Kérése teljesen jogos, azonban nincsen fegyverünk — válaszolta neki a parancsnok. — Hogyan? kérdezte megütközve. — Az igazat megvallva, mindent eladtak. Embereim elmondták, hogy "reggel kiadták a fegyvert a vietnáminknak és estére eltűntek a fegyverek. Menjen a piacra. Ott kapni fog 25—30 dollárért, amilyet keres. Hawkridge úgy is tett. Elment a piacra, amely tele volt tömve katonai cikkekkel, felszerelésekkel: fegyver, muníció, kézigránáttal teli ládák, távolbalátók, mosógépek, ruha, ital, stb., felhalmozva. Tréfából megkérdezett egy vietnámi kereskedőt, nem kaphatna-e egy páncélost? — A páncélossal való kereskedés most nehéz egy kicsit — válaszolta a kereskedő —, azonban tudunk önnek egy pár páncélozott csapatszállító autót adni. Adhatunk légcsavaros repülőgépet is, ha megbízást ad rá. Hawkridge visszament a parancsnokhoz és megkérdezte tőle, tud-e róla, hogy a piacon annyi hadianyagot árulnak, hogy egy USA divíziót fel lehetne vele szerelni? — Igen. Tudjuk — válaszolta az ezredes parancsnok. — Nem akar ellene tenni semmit? — kérdezte Hawkridge dühösen. Ügy hiszem, guerilla háború folyik itt. — Bizonyos — válaszolta az ezredes —, azonban a vietnámiakkal történt megegyezés szerint, mi nem folytathatunk itt rendőri akciót. Márpedig ez az ügy rendőrségi ügy, amelyre mi nem vagyunk illetékesek. — Világos ön előtt, hogy ilyen módon az amerikai hadianyag nagy része a vietkongok kezébe kerül? — Természetesen! — volt rá a válasz. Aztán egy századoshoz fordult Hawkridge, abban a reményben, hogy katonai állásfoglalást csikarhat ki belőle, s a piacra ment vele. — Valóban egész tömeg felszerelés fekszik itt — mondta a százados. S amikor egy “Bazookas”-t megpillantott, mondta: Körülbelül 10 millió dollár értékre becsülöm. A százados vezetője volt az ellátó AZ ORSZAGÉPlTO ellenzék hangja (Folytatás az 1. oldalról) zásban a szocializmus nemzetközi érdekeivel. Elvi és gyakorlati problémák azonban különös élességgel akkor jelentkeznek, amikor szembeállítják a nemzeti és a nemzetközi érdekeket, vagy összekeverik a vélt és valóságos nemzeti érdeket. A mai opportunista felfogásoknak is jellegzetes vonásuk, hogy megpróbálják szembeállítani a nemzetit a nemzetközivel, a specifikust az általánossal, és ezt a sematizmus elleni küzdelemmel indokolják. A marxizmus tanításai éppen e kétféle megközelítés egységét emelik ki. A közös törvényszerűségek a szocialista rendszer internacionalista tartalmát fejezik ki. E tartalom alapvető gazdasági, társadalmi, politikai és ideológiai jellemvonásai egységesek minden országra, mert a társadalmi fejlődés egységes törvényeit fejezik ki. Azok a próbálkozások, amelyek megkísérlik elszigetelni egymástól a szocialista országokat, elvileg hibásak és az osztályharc gyakorlatában az imperializmus kezére játszanak. (Társadalmi Szemle, XXVII. évfolyam, 1972 május.) A Magyar Szabadságharcosok Forradalmi Tanácsának Politikai Osztálya részletesen foglalkozott — hazai tájékoztatások alapján — a szovjetellenes erők további aktivizálásának lehetőségeivel. Megvizsgálva a nemzet függetlenségének és szabadságának érdekében azokat a lehetőségeket is, ahol mint például a Kínai Népköztársaságban a "marxizmus kínaiasítása” jegyében harcolnak a szovjet imperializmus ellen. Mint ismeretes a Varsói Szerződéshez tartozó kommunista országok 1966-ban az úgynevezett bukaresti értekezleten elemezték az európai "biztonság” problémái. Az akkor elfogadott kommunista nyilatkozat még kevés visszhangot keltett Európa és az egész világ közvéleményében. Az az élénk visszhang viszont, amelyet a Varsói Szerződés tagállamainak budapesti felhívása (1970), a nyugat-európai országokban keltett arra késztette a MSzFT Külpolitikai Osztályát, hogy felmérje az egyes államfőknek, több politikai párt képviselőinek, felelős európai államférfiaknak pozitív vagy negatív véleményét, akik állásfoglalásukkal üdvözölték vagy elvetették a felhívást. Eme felmérések alapján indult meg a Szab.-harcosok Forradalmi Tanácsának többlépcsős diplomáciai munkája az európai status quo fenntartása ellen. Mert egyrészről nem hisszük, hogy a kommunisták felhívásában megfogalmazott eszmék és javaslatok kimerítik mindazokat az utakat és lehetőségeket, amelyek valóban megkönnyíthetik az európai biztonság megteremtését. Másrészről pedig úgy érezzük — ez volt a MSzFT állásfoglalása is —, hogy az "európai béke és biztonság” jelszava mögött a szovjet és az amerikai imperializmus új életet próbál lehelni a régi, a csődbe jutott potsdami (1945) tragikus európai rendezésbe. Igaz, hogy Potsdamban — Sztálin, Truman és Churchill tárgyalóasztalánál — mindenek előtt volt antibolsevista szövetségesünkről, a Német Birodalom sorsáról döntöttek, de az ott kötött egyezmény lényegében az egész Európa sorsát, jövőbeni fejlődését volt hivatva hosszú távon meghatározni. Teljesen mindegy, hogy mit üvöltözik az amerikai "antibolsevista” propaganda magyar kortese, de e hosszú távon meghatározott európai rendezésben nemcsak népek és nemzetek szabadsága esett áldozatul, de vérpad is járt minden olyan függetlenségi kísérletért — az 1956-os Forradalom és Szabadságharcért is —, amely ellenszegült ennek a szennyes európai rendezésnek. A Magyar Szabadságharcosok Forradalmi Tanácsán hozott határozat azt is kimondja, hogy a mi számunkra az "európai béke és biztonság" nem propaganda kérdés. Mi az ügy lényegére kívánjuk a figyelmet fordítani. Az európai biztonság rendezésének valóban olyannak kell lennie, amelyben nem a Szovjetunió és az Egyesült Államok étvágya, de az összes európai országok egyenként és együttesen biztonságban érezzék magukat, amelyben minden egyes európai ország jogos igénye kellő figyelemben részesül. Nincs szilárd európai biztonság azzal, hogy Lengyelország határait elsősorban az Odera—Neisse-határt, vagy de jure és de facto a Német Demokratikus Köztársaságot az öszszes európai országok elismerik, vagy éppen az igazságos müncheni egyezményt jogtalannak és érvénytelennek minősítsék. Nincs szilárd európai biztonság a kárpátmedencei magyarság jogos igényeinek kielégítése, és a trianoni békediktátumoknak rendetteremtő békekötéssel való érvénytelenítése nélkül. Major Tibor raktárnak. Később a kikötőbe ment, ahova magával vitt egy francia papot, mint tolmácsot. A kikötő tele volt ellátmányt szállító hajókkal. — Némelyik hat-hét hónap óta fekszik itt — mondta a pap. A kikötőt túlságosan igénybe vették. Némelyik hajó rakománya már hatvan százalékig elvész, mielőtt a kikötői rendőrség látná. Magam is szeretném tudni, miért nem nyúl bele a vietnámi rendőrség, mondta a pap. — És az amerikai? — kérdezte Hawkridge — hiszen amerikai anyagról van szó. — Azok tehetetlenek. A hajók nemzetközi vízen állanak, azért a vietnámi rendőrség illetékes rá. — Az elrabolt anyag egyszerre megváltoztathatná a gondjaimra bízott menekült táborok életét, fejezte be Hawkridge. Hawkridget 1966-ban küldte az AID (Amerikai Segélyszervezet) Vietnámba, hogy a menekült táborokban segítsen, de már az első napokban felismerte, mily nagy az ellentét a vietnámi valóság és az amerikai elmélet között. Semmi jelét nem látta az ideális harcnak. Nem volt az se a szegények harca, se guerilla-háború. A valóság az volt, hogy az anyag 90 százalékának semmi köze se volt a harchoz. Hawkridge nek könnyű volt áttekinteni a helyzetet, hiszen a guerilla-háborút már Magyarországról ismerte, ahol 1944-ben az ‘antikommunisták elleni partizánharcra’ képezték ki. Naponta elesett 10—15 amerikai katona. A háborút azonban valószínűleg tréfának vették Amerikában. Amit kértek a menekült táborok részére, megküldték Amerikából, de minden elveszett. Még a rizst is ellopták, amelyet aztán vissza kellett vásárolni a vietnámi hivataloktól. Arról tudtak az AID-ban is, de nem tettek ellene semmit. A harcolóknak életbevágóan fontos cikkek szállítását magánvállalkozókra bízták, akik többnyire kevés és rossz szállító eszközökkel rendelkeztek; régi fogatokkal, amelyek már a rakodásnál összetörtek a teher alatt. A nagyobb szállítók között sikeresen működött az ‘Equipment Incorporated’ nevű nagy cég, amely azonban szintén a vietnámiaktól függött minden tekintetben. Személyzete és munkásai többnyire képzetlen emberek voltak, akik a drága kocsikat hamarosan tönkretették. Ha dolgoztak, ha nem, fizetést húztak, útközben éjjel félreálltak az útról és végig aludták az éjszakát. A sofförök összejátszottak a rendőrökkel vagy a hadsereg tisztjeivel. Az ellopandó anyag miatt már előre megjelölték, melyik autót fogják ellopni vagy megrabolni. Éjjelenként eltűntek a teherautók vagy rakományaik: cement, hullámbádog, éllemiszer, távolbalátó, stb. Elnyelte őket az éjszaka, hogy másnap nyilvános piacokon bukkanjanak fel. A feketepiaccal komoly honkongi bankok foglalkoztak, illetve álltak összeköttetésben, ahonnan a pénz egy része folyt." Az adatok a Der Spiegel 1971. szeptember 13. számából valók. Csak egy kis töredéke annak, amit Hawkridge összegyűjtött a vietnámi háború fekete hátteréről, a zsíros üzletekről, amelyet a hősi harcban álló vietnámiak kihullt vére fölött kötnek pénzreéhes kalmárok, valamint arról, hogy mennyire nem érdeke Amerikának a vietnámi háború, hanem inkább csak üzlet. A háború hiénái között nem kevés a "született amerikai” sem ... Szöllösy Sándor
