Szittyakürt, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1972-04-01 / 4. szám

6. oldal

??rrrv*r3ttf

1972. április hó

végső leverésében, s ezzel a magyarság és az egész Kárpátmedence sorsának alakulásában.

Bebizonyosodott, hogy nincs magyar szabadság az elszakított területek magyarságának szabadsága nélkül. Bebizonyosodott, hogy a trianoni és a párizsi békékkel teremtett helyzet ellentétben van e térség valamennyi népe, s velük egész Európa természetes érdekeivel.

Éppen ezért, mindazok ,akik a szabadságharc alatt meghirdetett 252 pontban lefektetett program betűjére hivatkozva, még ma is mereven elzárkóznak az elszakított területek kérdésének a magyar emigrációs külpolitika célkitűzései közé való felvételétől, azok tagadásba veszik a magyar szabadságharc e legnagyobb, tragikus tanulságát.

C.

Ugyanakkor ezek az elemek a szabadságharc igaz szellemi örökségének feladásával készek feltétel nélkül kiszolgálni, azt az amerikai külpolitikát, mely

az első világháború után Wilson elnök meghirdette elvek megcsúfolásával résztvett a trianoni béke megszerkesztésében, ha azt a szenátus később el is vetette, mert nem volt hajlandó hozzájárulni a békeszerződések szerves részét képező Népszövetség megalakításához); mely

külpolitika a második világháború során az Atlanti egyezményben meghirdetett elvek feladásával Teheránban és Yaltában, majd a háborút követően Potsdamban és Párizsban, Közép- és Kelet-Európa népeit a Szovjetunió imperializmusának szolgáltatta ki; mely

külpolitika Dulles 1952. évi buffalói beszédében meghirdetett felszabadítási programot felad va 1955 novemberében Brioniban megegyezett Titóval, hogy a felszabadítás a kommunizmus titói formulájával kell helyettesíteni; mely

külpolitika a szabadságharc első napjaiban Bécsből New Yorkba hozatta Kéthly Annát (akit az osztrák szociáldemokrata párttal való tárgyalásai során vettek fel Nagy Imre kormányába, de aki egy órára sem tért vissza Budapestre), hogy az már New York repülőterén kijelentse, hogy a magyar nép nem kéri Amerika beavatkozását;

amely külpolitika 1956 november első napjaiban Titón keresztül tudtára adta Moszkvának, hogy Amerika érdektelen a magyar ügyben, s ezzel a Szovjetuniónak szabad kezet adott a magyar szabadságharc vérbefojtásárai^

amely külpolitikának már kényelmetlen volt Mindszenty bíboros jelenléte a budapesti követségen;

amely külpolitika már évek óta játszik a Szent Korona visszaszolgáltatásának gondolatával; s amely külpolitika egy esetleges európai biztonsági konferencia esetén Yalta megismétlésével minden bizonnyal hajlandó lesz elismerni a mai status quo-t, s ezzel a Szovjet imperializmus kelet- és délkelet-európai uralmát.

14. Michael A. Feighan, Cleveland kongresszusi képviselője az 1960. évi Captive Nations Week clevelandi emlékestjén elmondott beszéde szerint a Department of State 1956. november 2-án, pénteken este Titő kormányának megnyugtatására a következő' táviratot küldte Belgrádba:

“The Government of the United States does’ not look with favor upon governments unfriendly to the Soviet Union on the borders of Soviet Union.”

(A DFT irattárában elfekvő eredeti szöveg szerint. A beszéd magyar szövegét lásd a K. M. Vas. 1960. VIII. 7. számában.)

Feighan képviselő e kijelentését a kongresszus előtt is megismételte 1960. VIII. 31-én. (Szittyakürt, 1971 augusztus.)

A Department of State 1971. április 9-én James G. O’Hara michigani képviselőhöz, illetve Böttykös Sándor Flint, Mich.-i lakoshoz, a DFT tagjához intézett levelében tagadja, hogy ily távirat kiment volna a Department of State-ből. “it is possible — folytatja a Department of State levele — that reports of such alleged message may have stemmed from misunderstanding of speeches made by President Eisenhower and Secretary of State Dulles at the time.” “On October 31, 1956, President Eisenhower sa.id:

— We have also, with respect to the Soviet Union, saught clearly to remove any false fears that we would

look upon any new governments in Eastern European countries as potential military allies. We have no such ulterier purpose.

Secretary Dulles state on October 27, 1956:

— And let me make clear, beyond a possibility of doubt: The United States has no ulterier purpose in desiring the independence of the satellite countries... We do not look upon these nations as potential military allies...”

(A DFT irattárában lévő levélmásolatok szerint, valamint Szittyakürt, 1971 augusztus.) Báchkay Béla, az A. M. Szöv. volt főtitkára, a DFT volt alelnöke Llewellyn Thompson volt amerikai diplomata halála alkalmából (a szabadságharc idején bécsi követ volt) írt cikkében viszont így adja elő a történteket:

“Az agyaglábon mozgó, egyhelyben topogó washingtoni bürokrácia képtelen volt felfogni a kínálkozó lehetőséget, mellyel az oroszok november 4-i visszatérését megelőzhette volna. Mi több, ehelyett amolyan kétértelmű, dodonai kéréssel fordultak (az éppen a Fehér Házban “tányérozó” Koca Popovics belgrádi külügyminiszter révén) Titóhoz hogy közvetítse Washington ama óhaját Moszkvába: ‘cselekedjék sürgősen, mielőtt a magyar kirobbanás nem lesz többé megfékezhető’. Tito ebből azt értette, hogy nincs miért Nagy Imre mellett kiállnia, Moszkva pedig szabad kezet kapott, s ‘cselekedett’.” (K. M. Vas. 1972. II. 27.)

Richard Lowethalnak a londoni “Encounter” 1958 októberi számában, s 13. sz. alatt már idézett cikkének a leírása lényegében azonos módon ismerteti Washington és Belgrád 1956-os szerepét.

D.

Ezek a magyar emigrációs vezetők az elszakított területi kérdésben elfoglalt negatív álláspontjukat a magyar emigrációs közvélemény felé azzal indokolják, hogy a felszabadulás csakis a rabnemzetek összefogott erejével érhető el, s a területi kérdések felvetése eleve lehetetlenné tenné ezt az együttműködést.

Ne áltassuk magunkat. Az Egyesült Államoknak, s a szabad világ vezető hatalmainak külpolitikáját sem külön-külön, sem összefogott erővel sem tudjuk befolyásolni annak érdekében, hogy jelenlegi külpolitikai kurzusukat megváltoztatva a Szovjetuniónak az 1939 előtti határai mögé való visszaszorítását állítsák be külpolitikájuk tengelyébe. Erre csakis a nemzetközi helyzetben bekövetkező váratlan fordulat esetén kerülhet sor. Akkor pedig már késő lesz igényeinkkel jelentkezni, mert a jelenlegi status quo haszonélvezői, miként a múltban, a jövőben is mindent elkövetnek, hogy Amerika egy ilyen esetben a legkényelmesebb megoldást, az 1939-es status quo-hoz való visszatérést válassza. Ebben a tekintetben az utódállamok kommunista kormányzata és antikommunista emigrációja között teljes az összhang.^

A Free Europe keretébe tartozó (Magyar Nemzeti Bizottság, majd 1956 után Magyar Bizottság vagy attól támogatott magyar emigrációs szervezetek részére kezdettől fogva kötelező volt az elszakított területi kérdések elhallgatása, mert maga az amerikai szervezet a status quo alapján áll, s a szervezet vezetésében a benesi hagyományokat őrző cseh emigráció befolyása érvényesül. Erre mutat az a tény, hogy a Free Europe keretében sohsem kaptak helyet Csehszlovákia, vagy Jugoszlávia elnyomott nemzetei (szlovákok, horvátok ...), s nem kaptak helyet a Szovjetunió területén élő elnyomott népek sem (ukránok, a kaukázusi népek...). így érthető, hogy a Free Europe jóváhagyásával meghirdetett különböző federációs elgondolások, éppúgy, mint a franciák és angolok támogatta Intermárium, mind a status quo alapján áll.16

15. Ez különösképpen áll a román és csehszlovák emigrációra. így például a kommunista román kormányzat tudományos propagandája, s a román emigráció németországi és franciaországi tudományos intézeteinek kiadványai teljesen azonos vonalban mozognak. A csehszlovák emigráció élén pedig az a csoport áll, mely Benessel az élén a második világháború folyamán a szovjet orientációt szolgálta, s azt 1945 után meg is valósította.

16. Hogy a magyar emigrációnak a 47-es csoportja, mely emigrálásáig a kommunistákkal kollaborált, s a kommunistákkal együtt bitó alá vitte a revízióért küzdő

politikusainkat, akik szemében Trianon revíziójáért való küzdelem háborús bűnösség volt, készségesen magukévá tették a Free Europenak e status quon alapuló politikáját. Nem csodálkozunk, hogy Bakách-Bessenyey György, aki belgrádi követ korában maga is folytatott tárgyalásokat Délvidéket érintő revíziós igényeinkkel kapcsolatban, hogy Kállay Miklós volt miniszterelnök, aki Kárpátalja visszatérésekor, Kárpátalja kormányzója szeretett volna lenni, s hogy dr. Eckhardt Tibor, a Reviziós Liga volt ügyvezető elnöke, aki politikai pályafutása delelőjét a Népszövetség marseillesi vitájában érte el, amikor Gömbös Gyula miniszterelnök felkérésére, mint Magyarország népszövetségi fődelegátusa a revízió kérdését állította a vita központjába (a Magyar Nemzeti Bizottmányból való kilépéséig) vállalta ezt a politikát, emigrációs politikánk szomorú megnyilvánulásának kell tekintenünk. De nem találunk mentséget azok számára, akik, mint maguk is elszakított területi politikusok nemcsak valamilyen kényszerhelyzetben, politikai opportunizmusból a Free Europe keretében tették magukévá ezt a politikát, hanem, mint gróf Teleki Béla, az Amerikai Erdélyi Szövetség elnöke, a magyar emigráció legkülönbözőbb területén is ennek a politikának lett a szószólója, így az Amerikai Magyar Szövetségnek 1956. október 15—16-án Clevelandban megtartott közgyűlésén az erdélyi kérdésről tartott előadásában a revíziónak teljes kikapcsolását követelte. Még 1953—54-ben a “Magyar Nemzeti Bizottmány” kiszélesítésének érdekében többek közt azon is fáradozott, hogy az elszakított területek egy-egy képviselője helyet kapjon a Bizottmány Végrehajtó Bizottságában. Délvidéki síkon az Argentínában élő Falcione Árpád felvételét szorgalmazta. Egyidejűleg Falcionénak kellett volna megalakítani a délvidékiek szervezetét. Falcione programadásában hasonlóképpen kirekesztette a revízióért való harcot, sőt még a titóizmus elleni küzdelmet is. Hogy ennek ellenére Teleki Bélát választották meg az Amerikai Magyar Szövetség külügyi osztálya vezetőjének, s hogy a Közös Magyar Külügyi Bizottság USA alelnökének, emigrációnk egyik legtragikusabb tünete. (Meg kell azonban jegyeznünk, hogy gróf Teleki Béla nem mindig vélekedett így. Mint az Erdélyi Magyar Párt elnöke 1943 elején parlamenti felszólalásában katonai akciót sürgetett Dél-Erdély viszszacsatolása érdekében. Az emigrációban pedig a francia külügyminisztérium állandó főtitkárával való tárgyalása során (1950), egy francia orientációjú erős Magyarország nélkülözhetetlen feltételeként Magyarország keleti határainak a Kárpátok vonalára való visszahelyezését sürgette.)

A magyarság mellett természetesen az elnyomott népek emigrációinak egész sora áll, melyek, éppúgy, mint mi a mai, illetve az 1939-es status quo megváltoztatására törekednek. Gondolunk itt elsősorban a Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia elnyomott népeire, amely népektől a győztes hatalmak mind az első, mind a második világháború után megtagadták azt az önrendelkezési jogot, melyet később oly buzgón biztosítottak Afrika sokszor egészen primitív népeinek. E ki nem elégített, a status quo megváltoztatását kívánó népek emigrációi a második világháborút követően Münchenben megalakították az Antibolsevista Nemzetek (ABN) közösségét. Az 1945-ös magyar nemzeti emigrációnak első átfogó politikai szervezete, Kisbarnaki Farkas Ferenc vezérezredes vezetése alatt álló Magyar Szabadságmozgalom, majd itt az Egyesült Államokban az American Friends of ABN (AFABN) magyar osztályai természetszerűleg ebben a keretben helyezkedtek el. Tekintettel azonban arra, hogy e tömörülésben a Kárpátaljára továbbra is igényt tartó ukránok kerültek túlsúlyra, s a maguk neopánszláv politikájuknak megfelelően a szlovák és horvát emigrációt is a maguk befolyása alá vonták, az ABN keretében elhelyezkedett magyar csoportoknak nem volt más választásuk, mint vagy kiválni az ABN-ből1", vagy, miként ezt egy törpe kisebbség tette, bennt maradni, s hallgatni, s ezzel a magyarság kárára egyre mohóbb követeléseket hallgatólagosan elismerni, mint teszik ezt a Free Europe támogatta szervezetek csehszlovák, jugoszláv, s nagy-román viszonylatban.18

17. így vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc vezérezredes és a vezetése alatt álló Magyar Szabadságmozgalom 1962 elején kivált az ABN-ből, mert az ukránok nem voltak hajlandók garanciát adni arra nézve, hogy nem fog megismétlődni az 1961 augusztusi incidens, mikor is az ABN