Szittyakürt, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1972-01-01 / 1. szám
1972. január hó 5. oldal Az írástudók ne tartsanak együtt a -- sírásókkal! ^ÉHÁNY idekinn megjelenő magyar újság lassan olyan tekintélyes színvonalra emelkedett, hogy szinte a nagy amerikai lapokkal mérkőzhet. Sajnos, azonban ez annyit jelent, hogy ezek a magyar lapok partnerei lettek a nemzetközi szócsöveknek: a politikai témák lényegéről ugyanúgy nem mondanak semmit, éppúgy félrevezetik az olvasóikat. Magyar szempontból ez kétségbeejtő. Az lett az eredménye, hogy a mélyebb kérdéseket tisztán tapintó közvéleményünket, amit otthonról hozott magával a magyarság, alaposan fölhigította. Ezzel a politika körébe vágó, de fontoskodó operett bonyodalmainak a színvonalára süllyedt értékeléssel nem bír megküzdeni az a másik egynéhány újság, mely nemcsak a magyarsághoz való hűséget szolgálja, hanem a tisztánnézést és a bátor kritikát is. ^ZOKNAK a magyaroknak, akik az otthoni nagy politikai fordulatok miatt emigráltak, általában igen jól alátámasztott véleményük volt a szovjet rendszerről is, meg a liberális áldemokráciáról is, melyek manapság minden politikai esemény látható hátterét képezik. Ennek a véleménynek ma már alig van nyoma. Persze nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az idő, a megszokás, a kényszermegalkuvás minden markáns színösszetételt elszürkít, és az idegennyelvű média szuggeráló hatását sem, de egyenesen ki kell mondani azt is, hogy az üzletszerűen fenntartott lapjaink a politika terén nagyon félrenevelik az olvasóközönségüket, és közvetve az olvasók társasági köreit is. Dicséretesen segítenek ugyan megtartani a nyelvünket, nagy érdemük, hogy az idegen nyelvtengerben bőséges olvasmányokat nyújta nak magyarul, — de mit ér a nyelv, ha nem igaz a gondolat, amit kifejez? Ha nem vág a politikai kór mélyére, csak a felszínen kotorász a tünetek között? Mit ér, ha a lélek így lassan elvesztegeti a kincseit, melyeket emelkedetebb kultúrkörnyezetben kristályosított ki magában? És mit ér, ha általa a felnőtt sorba jutott fiatalság az anyanyelvén sem találja meg azt, ami magyarul, de egyetemesen is igaz?! ... QYAKORLATILAG nem az a társadalompolitikai elmélet a lényeges, mely "kommunizmus” név alatt ismeretes. A kérdés magja és mérge abban van, hogy egyes rezsimek, melyek merevebb vagy engedményesebb formában a kommunizmus teóriájába kapaszkodnak — igen brutálisan és sokkalta keményebb erőszakot alkalmaznak az államrend fenntartása érdekében, mint amennyi ahhoz szükséges. Magyar vonatkozásban még tisztábban mutatkozik a probléma. A magyar államrend őrsége: moszkovita klikk, egy negyedszázad óta. Ez a lényege, és minden más csak formaság rajta. Népünk és az emigráció is ennek a nálunk székelő moszkvai őrségnek az ellenzéke valójában. Akkor is ellenzéke lenne, ha az épp nem a kommunizmust vallaná dogmaként. De ha mi, az üzleti érdekek fölé nem emelkedő újságjaink bűvöletében, mindig a "kommunizmust" szidjuk azért, mert Szabolcs megyében nem termett elég krumpli, alma viszon több, mint amennyi a tárolóhelyen elfér, meg hasonlók miatt — akkor félrelövöldözünk a céltáblától, és a puskacsőre vehető ellenség helyett meddő elméleti vitába taszítjuk a húsunkba vágó kérdést. Ennivaló is, almatároló is, meg sokminden más, mindig kevesebb volt otthon a kelleténél. A liberális világban is. Ha most nem így lenne, akkor jótékonynak kellene ítélni a szovjet-rabságot. Nem igaz? De attól eltekintve, hogy ábrándokból és jóslatokból nem élünk meg, hol van garancia arra, hogy politikai fordulat esetén — "szabad demokráciában” — elegendő krumpli teremne Szabolcsban, és a nemzetközi szabadkereskedelem üzérei nem kótyavetyélnék el azt is holmiféle profitálóbb koncessziókért? Ilyen krumpli-példán derül ki, hogy mekkora feleslősség terheli a közvélemény-irányító sajtót, és a külföldi magyar újságokat fokozottan. MÁSIK oldalon aztán itt van az a sok ellentmondás, mely a félrenevelő újságjainkban bujkál. A melldöngető antikommunistáskodás persze a dolgok felszínéről szedegetett bökkenőkkel tudja legkönnyebben alátámasztani az érvelését. Politikai téren liberális demokráciát tömjénez, gazdaságilag pedig liberális kapitalizmust. Ha azonban egyiknek is, másiknak is a disznóságaira fordul a pub'icista tolla, akkor arról ír néhány rövid mondatot, hogy ezek a rendszerek kiélték magukat, és az atomkorszak politikai meg társadalmi vajúdásából majd "más” életszerkezet fog születni. Milyen igaz! De az elkötelezett újságíró megpedzeni sem meri, hogy milyen lesz az a "más” életszerkezet. Szerényen elismeri, hogy nem lát a jövőbe, mintha a közösség életének rendje nem is a múlt valóságaiból fejlődnék ki, hanem az atomtechnika uborkafájáról pottyanna majd le készen. Sem emlékeznie, sem emlékeztetnie nem szabad arra, hogy négy-öt évtizeddel ezelőtt is voltak bölcs férfiak, akik kiégve látták a század társadalmi, gazdasági és politikai rendszereit, érezték az atomkor előszelét, következtettek belőle és kitűnően fölvázolták, még néven is nevezték a jövő "más” közösségi életrendszerét. Nem is csak ennyit tettek, hanem nekigyűrkőztek, és idejében meg is alapozták azt az új rendszert, mely a civilizálódás nagy lépéseinek erejével előbb utóbb rá kell köszöntsön a század emberére. Voltak bizony, akik korábban eszméltek, csak elgáncsolták, majd kiirtották őket! Hol találni egyetlen sor elismerő utalást is rájuk és műveikre? Aki pedig a napi történések mögött nem keresi az eredő indítékokat, az nem is találhat összefüggést a tünetek közt, és addig magyarázza azokat egyenként, amíg a legremekebb publicisztikai bűvészkedése alól is kilógnak az ellentmondások. újságolvasók nem jutnak ahhoz, hogy a múlt tanulságait böngésszék, mégkevésbé, hogy tapasztalataikról levakarják azt a mázt, amit az ellenpropaganda ken rá. Az írástudók dolga, hogy a mai bajok gyökeréig nyúljanak, és az olvasóközönség elé tárják, hogy a tünetek nem mai eredetűek. Emlékeztessenek a régi, de jövőbelátó próbálkozásokra, és arra a roppant erőfeszítésre, mellyel korunk legnagyobbjai teljesítették kötelességüket, hogy Európa — üszkösödő életrendszereinek újjáépítése révén — megtarthassa történelmi önmagát. Nem vitás, hogy a második világháború korunk Legjobbjainak ezt a munkáját törte derékban, s az sem lehet vitás, hogy mára a századunk első felében kandikáló bajok mérgesedtek el. A rendezetlen demokrácia szétpukkanásig tüzelte a "szabadságot”, a nagytőke pedig mammuttá profitálta önmagát, hogy a pénz börtönébe vethessen szabad nemzeteket és szabad embereket egyaránt. Az írástudó ne kenje ezt a mérget az atomkorra, és arra sem, hogy "az emberiség még nem találta meg a jövő életszerkezetét”. Mert megtalálni ilyet nem az “emberiség” dolga. A vörös rendszert sem, meg ezt a tobzódó, mindinkább rongyolódó áldemokráciát sem az emberiség találta ki. A társadalomban élő embernek a kommunizmus cégére alatt való brutális járombafogása nem az "emberiség” műve; de az sem, hogy demokrácia égisze alatt az egyeseknek féktelen szabadjára engedése szétbontsa a társadalmakat, melyekben benne van az embereknek a helye. Az emberiségnek a lelke mélyén áhítozó szervezetlen törekvése az "arany középút", mely e két szélső véglet között vajúdik. Megszületésének viszont szervezett reakció áll ténylegesen az útjában. Az a bujkáló klikk, mely megfoghatatlan, éppen ezért abszolút felelőtlen, épp ennélfogva a hatalomban és hatalmi eszközökben korlátlan garázda. ^OHASEM szólnak róla az üzletileg elkötelezett magyar újságok írástudói! Sohasem szólnak arról sem, hogy Legjobbjaink már a két világháború között felismerték ennek a nemzetközi "Fantom”nak minden kétséget kizáró létezését. Ezért folytattak "nacionalista" társadalompolitikát, mert vele csak szervezett népi erőkkel — nagytömegek erejével — lehet felvenni a harcot. (A mai internacionalista politika: fegyverletétel ez előtt a fantomszerű világkormány előtt, mert "csodálatos” úgy-e, hogy a keletről nyugatról látszólag egymás ellen fenekedő mindkét nagyhatalomnak azonos politikája?!) Ma is ugyanaz minden népnek és nemzetnek az ellensége, csak azóta mégínkább körülsáncolta magát. Legjobbjaink íratlan hagyatékát az utókor előtt kifejteni — az írástudók szent kötelessége. S beletartozik az az igazság is, hogy szavazatokból, választásokból, szónoklatokból csak áldemokrácia születhet. Demokrácia akkor jön létre valóban, ha a nemzet elhivatott vezetőinek kormányzásában a nép fiai saját vágyaiknak, törekvéseiknek a lehető megtestesülését megérzik. A kapitalizmus meg annyit ér, amennyit a nemzetgazdaság hasznából a népnek juttat. Másszóval: a tőkésgazdálkodásnak akkor van jogosultsága, ha nem a tőke profitál a nagytőkés javára aránytalanul, hanem a gazdálkodás haszna oszlik meg egyenletesen azok között, akik munka, anyag, pénz befektetésével, forgalmazással és nem utolsó sorban: a fogyasztással — nyereséget is hoznak létre. Az a fantomszerű nemzetközi klikk diktálja, hogy ne így legyen! Mikor csendül föl a Nagyok hagyatékának szelleme az írástudók lantján? Mikor látják be, hogy bűnös dolog a Fantomot szolgálni? • Ma január hatodika van — Szálasi Ferenc születésnapja. Legjobbjaink Legnagyobbikának fölismeréseire, küzdelmeire, nemzetéért hozott áldozatára illő emlékezni. Nem Őérte, aki elvégezte a dolgát, hanem azért, hogy igazabb, küzdőképesebb öntudatra jusson a magyar. Legalább magyar nyelven ne temessék hát Őt a sírásókkal együtt — az írástudók is! (dr. Sz. L.) TESTVÉR, JÖVÖK! A vész sikolya megfeszíti Lelkem érző húrjait, S belerítta vad idegenbe Ami nem fért már a szívembe, Mi tengeren túlra vitt. Sírt, zokogott a süket éjbe, Tantalusi kínokat És felkavarta, fel fenékig, Had sajogjon a szív, ha vérzik S járja át a sírokat. Testvér! halottat rázol bennem? Kérded tőlem a múltat? Fájdalmak poklát élni jöttem Acélizmokba öltözötten, S csillagom le nem hullhat. Vagy hiába szórt Árpád kardja Ezer halált szerteszét? Csak nem szülhet korcs nemzedéket, Ki hajdan más nyakára lépett, S uralta a földtekét. Testvér! A szívem rejtekében Nézd, betűzd önképedet: Turáni álmok szebb hajnalát, Nyakas Botondok harci zaját, Tengervízben kék eget. Ha cudar sors magyarnak lenni, S átka ez sok ezernek; Szívem e véres rögért dobban Hogy át öleljem, át még jobban, Én a fészkevert gyermek. A hontalanság láncát verte Rám a megnemalkuvás. A rabok szörnyű jajgatását És daccal teli akarását Csak te érted, senki más. Kárpátok orma, Bácska földje Énnekem mind szent, s örök. Csaták füzébe bosszút venni, A hősökkel együtt pihenni, El, testvér, még eljövök. Erdey Ferenc Mexico, D. F.
