Szittyakürt, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1972-04-01 / 4. szám
1972. április hó «IttVAKÖfct 3. oldal Köszöntjük hazai művészeinket! Nemzeti érzés. Hazafiság. Becsület . . . Legszentebb ideálok. A kettősjárom igája alatt otthonmaradottak, Erdélyben, Felvidéken, Délvidéken és a trianoni orságcsonkban őrzik a Kárpátmedence történelmi magyar életét; az idegen hódítás ellenére — az idegen hódítás ellen. Pergő évtizedek sötétjén túl további fényes, szabad századok hajnalára. őrzők ők valamennyien — mostani vendégeink is. A népballadák, a népdalok, a népi imák legszentebb őrzői. Szeretettel köszöntjük őket a Hungária Szabadságharcos Mozgalom és a Szittyakürt nevében. 11 FÖLDEDESANYAM »» NÉPBALLADA ÉS NÉPDAL EST (ÍJcincsó) nenne "Erdélyből hozta magyar beszédének üdítő szépségét. — Kuporog a homályos színpad sarkában, és egy siratóéneket kántál. Hangról-hangra úgy, ahogy néhány éve egy gyimesi özvegyasszony elzokogta magaszerezte szépséges siratóját férjéhez. — Babonás anyókának véljük látni, amikor pogánydalokból és régi zsoltárokból ötvözött imákat mormol. Szalagok, bokréták röpködését látjuk szállni, amikor hujjogatva körbelépkedi a színpadot, és vőfélyrigmusokat, 'táncszókat’ kiabál. Vele vizionáljuk Júlia szépleány egykori látomását, amikor kimene búzavirág szedni a búzamezőbe. — Ezüst-fehér, rövidre vágott hajával, dekoratív lényével akár egy papnő. Magaválasztotta küldetés papnője." "Az élmény, amit hallgatóinak nyújt, páratlan, és nem hasonlít semmi másra. Sámáni erősségű sugárzása félreérthetetlen: olyan áramlásokat közvetít, amelyek emberségünk lényegében adnak eligazítást a legmagasabbrendű művészet semmi mással nem helyettesíthető erejével.” "Egyetlen hang valamivel hosszabb kicsengése, az ujjak egyetlen másodpercig tartó lebbenése, és már ott járunk az örökkévaló birodalmában. Hiánytalan felkészültség, tehetségének a tökéletes ismerete, test és szellem munkájának bonthatatlan fegyelme teszi a titkát” — írják róla kritikusai. ^J^)éres a erenc Valaha pataki diák, majd egyetemista korában furulyaművészként muzsikált a Muharay-együttesben; ma az Országos Filharmónia énekese. A magyar népdal egyik leghívatottabb előadója, különös érdeklődéssel fordul a régi magyar szerelmi líra és a történelmi emlékeket őrző dalok felé. Eddig jó ötven olyan dalt tett nép szerűvé, amit csak egy-egy táj gyermeke énekelt. Például: "Rózsa, rózsa, labdarózsa levele”, "Jaj, de széles, jaj, de hosszú az az út”, "Lovamat kötöttem piros almafához”. Huszonhat éve járja az ország, a világ dobogóit és hangversenytermeit. Húsz államban, otthon pedig 2800 helységben szerepelt. Célja: igényt és igényességet ébreszteni népzenénk iránt; bebizonyítani, hogy népzenénk nem furcsaság, hanem örök értékeket rejtő zenei kincs. A lant régi pengető hangszer, mandulaformájú — alul szélesedő, félgömbszerűen domborodó — testtel, rövid nyakkal, hátrahajló kulcsokkal és kettős bélhúrokkal. Európába keletről került át arab közvetítéssel a VIII. században. A lantjáték, a lantátiratok, az önálló lantzene fénykora a XVI. század, de a magyar lantosok szerepköre a régi énekmondók hagyományához kapcsolódik, s elsősorban nem külön hangszeres zenét, hanem lanttal kísért éneket jelentett. "Ma már alig van olyan előadó, akinek ujjai alatt régi korok muzsikáját, végvári idők hangulatát felidézve, megszólalna. Kecskés András kivétel, s kivételesen nagy művész. Ujjaiban hordja mindazt a varázserőt, melynek parancsára a húrok vallani kezdenek. Egykor divatos táncok vidítják a hallgatót, bujdosók és szerelmesek kesergő szava szól a késői korok emberéhez, és mi megértjük szavukat.” Ruffy-i “VALLOMÁS” a Népfront kongresszusa előtt! A Szittyakürt 1971 februári számában a “Honismeret kommunista módra!” című cikkünkben hazai kívánságokat tolmácsoltunk. írhatnánk minden joggal azt is, hogy “megrendelték” kis cikkünket onnan, ahol magyarok késztették Ruffy Pétert a “Hazafiság, nemzet, nemzetköziség” c. cikkének írására. (Megjelent a Magyar Nemzet 1972. február 6-i számában.) Sokáig elhanyagoltunk egy kérdést, amelynek tanulmányozása, a vele való foglalkozás, a szüntelen törődés igen alkalmas lenne a nemzetköziség testvériességének ápolására és elmélyítésére. A tanulmány megállapította, hogy a magyar történelem ismerete „megközelítően sem éri el a kívánatos szintet”. Ennek bizonyos vonatkozásait magam is tapasztaltam. Kiváló gyermekkori barátom, az egyik szomszédos ország magyar nyelvű színművészeti főiskolájának a vezetője, Allami-díjás erdélyi magyar színművész fiával együtt Budapesten járt, ahol megkérdezték tőlük — a marosvásárhelyiektől! — azt, hogy hol tanultak meg ilyen, szépen magyarul? A Hazafias Népfrontnak az imént idézett tanulmánya fölvetette — a IV. kongresszusra hivatkozva — ezt a kérdést is. „A magyarság egyharmada az ország határain kívül él. Ez fokozott felelősséget ró ránk — a nacionalizmus felszámolása, a lenini nemzetiségi politika következetes érvényesítése és a szomszéd országokhoz való jó viszonyunk, szorosabb kapcsolatunk fejlesztését illetően is.” A hazai tankönyvírás. a nacionalizmus, az irredentizmus vádjától vagy puszta gyanújától tartva, megkerüli, elkerüli a határainkon kívül, szerte a világban élő ötmülió magyarnak az emlegetését. Pedig a magyar nép sorsának ilyen alakulásáért mindenkit felelőssé lehet termi, csak a kommunistákat, a mai szocialista rendet és államot nem. Tankönyveinknek el kellene beszélni azt, hogy például a „kitántorgott magyarokért” a volt uralkodó osztályok a felelősek. É» szocialista szellemben beszélni kell mindarról, amit a Hazafias Népfront tanulmánya így fogalmaz: „Milyen módon kelthetnénk nagyobb érdeklődést a szomszéd népek múltja, szocialista fejlődése, valamint közös nemzetközi erőfeszítéseink, továbbá az ott élő magyarság anyagi, szellemi életének eredményei, irodalmi, művészeti alkotásai iránt?” A szomszédos államokban élő magyar nemzetiségek létezése, irodalma, történelme művészete szinte kínálja ennek a nemzetköziségnek a jó lehetőségeit és lehető legszebb elmélyítését. Ezek- a magyar nemzetiségi százezrek, milliók, híd lehetnének — s akarnak is válni — a dunavölgyi népek nemzetköziségének, testvériségének az ápolásában. Elég, ha a minap idézett és ismertetett bartóki példára hivatkozunk. Arra, hogy az erdélyi román kolinria-kincset Bartók mentette meg, s az elmúlt hetekben Bukarestben magyar nyelven, erdélyi magyar költő átültetésében jelentek meg ezek a csodálatosan szép román karácsonyi énekdk. Stósz nagy fiára, az elsuhant életű és maradandó tanítású Fábry Zoltánra hivatkozzam? Vagy az erdélyi Balogh Edgárra, aki az életét tette föl erre a testvériességre? Évszázadok óta éjünk együtt. Közös kincseket. közös keserveket melengetve, őrizve. Közös történelmet élve. Néha már puszta lélegzetvételünk is egymáshoz hasonlatos. ^ A nemzetköziségnek nem lehet nagyobb szolgálatot termi, mint — a magyar nemzetiségek híd szerepének a felhasználásával — ápolni is, járni is ezt a közös utat
