Szittyakürt, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1972-04-01 / 4. szám
4. oldal JZITTVAKÖltT 1972, április hó Fábry Zoltán: A VÁDLOTT MEGSZÓLAL STÓSZI DÉLELŐTTÖK Madách Könyvkiadó, Pozsony, 1968 Jártok-e már felemelt fejjel? Élitek-e már a félelem és hatalmi elnyomatás alól felszabadult, emberhez méltó életet? Ha igen, úgy én fáradt nosztalgiával intek búcsút nagyon messziről és nagyon mélyről. Én még mindig a földet nézem: a port, a sarat, és még mindig megváltatlanul mormolom a vágy immár nyolcéves szavát: csak még egyszer felemelt fejjel járni és nem szégyenben és félelemben . . . Életemet tiltó rendeletek keretezik. Az egyik megtiltja, hogy este nyolc órán túl az utcán tartózkodjam, a második provokációnak veszi, ha ismerősömet anyanyelvemen üdvözlöm, vagy annak köszönését úgy fogadom, és táborral fenyeget. A városban inspekciózó diákpatrulok pofonokat osztogatnak, és rendőrségre cipelik a magukról megfeledkezett embereket. Nyelvem, mely az emberi hang egyik legcsodásabb hangszere volt, kihágási objektummá szürkült. Újság a bűnös nyelvén nem jelenhet meg, rádiót tilos hallgatnom. Lekonyult fejjel járok, és némán, és ha lehet, ki sem mozdulok emberek közé. Vak, süket és mozdulatlan gettóélet ez mindenképpen: a jogfosztott emberek szégyen- és félelemterhes élete. És az ok? Egyetlengy tény, vádak vádja: magyarságom. Magyar vagyok, tehát bűnös vagyok. A faji kizárólagosság német barbarizmusának annyi millió emberéletbe került letörése után egy újabb keletű faji kíméletlenség büntet sommásan, tehát igazságtalanul. Ez a sommázás ördögökké és angyalokká egyszerűsít nemzeteket. A legyőzőitek csoportjába tartozom újra: magyar vagyok. A legmélyebb megalázottság fokáról, nyelvfosztottan, szóbénítottan kiáltok hozzátok, szabad emberek, írók és írástudók, kiknek némasága már feloldódott. A mélyből — de profundis — a legmagasabb fórumhoz apellálok: a szellem szabad embereihez. Egyetlenegy ember egy gettózott kisebbség, egy elnémított nyelv nevében, minden törvényes vagy különleges megbízatás nélkül, szobám négy falából kiindulva a magam bőrére és felelősségére és mégis az összességet képviselőn, mert aki itt szót kér: író, szlovenszkói magyar író. Uj némaságba zuhantam, és nem egyedül: egy szenvedő közösség részese lettem. Egy Istentől, mindenkitől elhagyott kisebbség, egymással nem érintkezve, egymásról nem tudva, fásult-dermedten várja a végzetet. Rezdülés, sóhajtás sem jelzi létét, lázongás, káromlás itt nem vet hullámokat, néma és mozdulatlan, mint egy halott. A gyerek is halott: nyocvanezer magyar gyerek némaságát gyomverte udvarú üres iskolák keretezik. Ez a kísérteties némaság, ez a gyerekszemekben kezdődő hullafoltos mozdulatlanság mozdít ma engem. Valakinek szólnia kell. . . Tanúk helyett vádlottak lettünk. Beszélők helyett elnémítottak: felületes egyszerűsítés és általánosítás áldozatai. A németországi fasizmus csehszlovákiai bűnhödésének — a német kitelepítésnek — mi vagyunk a ráadása, Potsdam ellenére. Jól jött apropó: egy csapásra két legyet agyonütni és minden gátlástól, kötöttségtől mentesen új célt: nemzeti államot deklarálni. Perben állunk. Különös perben, sosevolt perben, ahol az anyag ismerete nélkül, a vádlott kihallgatása, meghallgatása nélkül ítélkeznek. Ki tud rólunk,, ki ismer minket? Az ügyész — a csehszlovák kormány — csak a vádobjektumot látja, csak a kitűzött célt ismeri: az elmarasztalást. A hivatalból kirendelt védő — a magyar kormány — sose akceptálta a mi másságunkat, és nem ismerheti küldetésünk egy szóra redukált értelmét: a szlovenszkói vox humanát. Mi többre készülődtünk, tehát többre is vagyunk kötelezve: a vád és a védelem csak a felületet bodrozhatják, de a mélyben mi örök árvák maradunk: megértetlen, visszhangtalan áldozatok, de tiszták és tudók. A vád itt célt és címet téveszt. Hazai munkatársunk tollából: Magyar név és magyar élet A budapesti MAGYAR NEMZET 1972. március 5-i számában “Utazás az anyanyelv körül” c. rovatban egy magát magyarnak tartó közismert újságíró feldicséri Ladó János nyelvészt a “Magyar utónévkönyvé”-ért, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából szerkesztett. Ebben a könyvben 1827 utónév szerepel. Az újszülöttek szülei az anyakönyvezéshez csakis ezek közül választhatnak, de egyelőre nagykegyesen megengedik, hogy ‘az anyakönyvvezetőségek bejegyezhetik a felsorolt 1827 mellett azt az 1828-ikat is, amelyet a névjegyzéken kívül a Nyelvtudományi Intézet engedélyez.’ Jól jegyezzük meg, itt nem névmegválasztásra vonatkozó tanácsadásról van szó, hanem jogfosztásról. Alig hiszem, hogy ezt egy jogállamban élő civilizált emberek meg tudják érteni. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a mai rendszer a nevek megválasztásánál visszatért arra az útra, amelyen az “elavult”, “reakciós” régi rendszer bandukolt, amikor a történelmi védettség ürügye alatt korlátozta a vezeték- és keresztnevek felvételének lehetőségét, s ílyképpen egy éppen hatalmon lévő politikai rendszer (hatóságok, állami intézmények) kény-kedvétől függött, hogy az újszülött milyen nevet kapjon. Még nem felejtettük el, hogy mikor Gömbös Gyulából kitört a névmagyarosítási düh, a hadseregben az “i” végződésű neveknél csak a tiszteknek engedte meg az “y” felvételét, az altiszteknek nem, ami kétségtelenül az osztrák-magyar hadseregből magával hozott kaszt-szellemét jellemzi. Magyar megérzése is hiányosnak mutatkozott abban, hogy hatalmi szóval egyénenként “névmagyarosítást” rendelt el olyanoknál is, akiknek a neve számára érthetetlen volt, mert ősrégi magyar, vagy magyarral rokon népi név volt. Akkor igazat adtunk végre Szabó Dezsőnek, aki már előbb olyan találóan jellemezte Gömbös szükségtelen származásleplező álmagyarkodását. Ezek után képzeljük el, hogy a hazai magyarság milyen megalázásoknak lesz kitéve a jelenlegi helyzetében, amikor nemcsak a politikai szervek. hanem a tudományos intézmények is idegen kezekben és befolyás alatt vannak. A románok ötven éve hasonlóképpen járnak el ugyan, de eddig még nem korlátozzák a magyar keresztnevek felvételét. A napokban egy tiszántúli falusi rádiószerelő állított be a lakásomra, hogy egy tudományos könyvről felvilágosítást kérjen tőlem. Kiderült, hogy egyszerű parasztsarjadékként fiatal korában azért tanulta ki a rádiótechnikát, hogy azon keresztül a kozmukus sugárzások tanulmányozásához alapot szerezzen. Eszmecserénk során megemlítette a fentidézett “Magyar utónévkönyv” kiadását is, amelyet már elolvasott. Bírálatát erről saját kezdeményezéséből, minden előzetes megjegyzésem és kérdésem nélkül lényegében a következőben adta le: “Ez a rendelkezés is a magyar nép halálát készíti elő, ami ötven éven belül ténnyé válik. Akik eizt elrendelték, tudják, hogy a névnek transzcendens hatása rombolhat vagy építhet az emberi lélekben.” Ehhez a mélyen bölcs megállapításhoz csak annyit kell hozzáfűznünk, hogy ezt nemcsak a kipróbált zsidó kabalisztikus felfogás erősíti meg, hanem az a tény is, hogy minden nép pusztulását a történelem folyamán a népi nevek lejáratása, korlátozása, majd kisajátítása az uralkodó felsőbb réteg számára előzte meg. így történt ez Kánaánban, Mezopotámiában, Rómában és a Kárpát-medencében is. Most már csak arra vagyok kíváncsi, hogy vajon ki fogja felvilágosítani a bel- és külföldi magyar szülőket erről, s hogy vajon az Egyházban lesz-e annyi gerinc, hogy ezt a számukra vallási szempontból is igen fontos, ezeréves gyakorlaton alapuló kérdést napirendre hozzák-e és milyen felfogásban? Remélem, hogy e kérdésre még úgy odakint, mint idebent vissza fogunk térni mindaddig, míg nemcsak a szabadsághoz, hanem az élethez való jogunkat is érvényesíteni sikerül. Budapest, 1972. március. “Tacitus Hungaricus” A SZITTYAKÜRT SZERKESZTŐSÉGÉNEK Kedves Magyar Testvéreim. Otthonomba hazaérkezve — a köszönet meleg szavait viszi e levelem Hozzátok. Köszönöm a Nemzettestvéri megértést, amellyel vártatok. Köszönöm a szeretetet, mellyel a békességre és egymás megbecsülésére igyekvő szándékomat és szavaimat fogadtátok. Köszönöm, hogy ennek azóta Ti is h rdetői és apostolai vagytok. Kérem, hogy tolmácsoljátok ezen köszöntésemet és őszinte hálám kifejezését mindenkihez, aki hallgatott és megértett. Sajnos, hogy a clevelandi magyar emigrációs sajtó többi képviselői nem támogatják a Nagy Magyar Megbékélés céljait és nem hajlandók a Magyar Lélek hangjának hinni. Meglátogattam és megtiszteltem ottlétemkor mindegyik clevelandi újságot. Szavaim tiszta szándékomat hirdették részükre is. Nekik is elmondtam, hogy hitem szerint a Magyar Feltámadás első feltétele az, ha a mi Urunk Jézus szavai szerint becsüli meg mindenki “atyjafiát” — azaz Nemzettestvérét. A Mi Urunk mellett én csak kicsinyke ‘magvető” vagyok. Az ő vetésének szemei is hullottak a kősziklára, ahol nem serkentek kalászba. így tehát én annak örülök, hogy olyan sokan voltatok a Public Library nagytermében és hiszem, hogy az ott elvetett mag termése hatalmas lesz a mi Urunk Jézus dicséretére és Édes Hazánk segítésére. Kérlek Benneteket és minden magyar Nemzettestvért, aki szeretettel fogadta szavaimat, hogy — ha Ti is úgy hiszitek az Urat és Nemzetünk szolgálatát — mint én magam — úgy legyetek Ti is magvetők. “Mert nagy lesz az aratás, ha szorgalmasan vetünk.” Isten áldása kíséri munkánkat, mert szeretjük és megbecsüljük egymást. így marad szeretetem Veletek és dolgozom tovább én is a Tietek tudatában. Nemzettestvéri köszöntéssel: Badiny Jós Ferenc
