Szittyakürt, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1972-01-01 / 1. szám
1972. január hó $*ITtVAKOEt 3. oldal Homonnay Ottó János: Nemzeti függetlenség vagy osztályharc... ESZMECSERE Az első világháború alatt a cári Oroszország katonai vereséget szenvedett. Nagy Péter minden imperialista álma összedült; utódai alkalmatlanok voltak a nagy álom kivitelezésére. Jött Lenin és a bolseviki forradalom győzelme, mely papírforma szerint a hatalom birtokosává tette a muzsikot is a társadalmi rend gyökeres átalakításával. Imperializmus még nem alkotott hathatósabb, eredményesebb ideológiai segédeszközt törekvéseinek elősegítésére az emberiség történelme folyamán, mint a "világkommunizmus” eszméjét, természetesen orosz vezetés alatt. Az egyszerű alapelmélete ennek az imperialista törekvésnek az, hogy a meghódítandó terület, ország, belső rendjét kell felborítani, szétrombolni és “mint érett gyümölcs, az ország az ölükbe hull”, mondotta Lenin. A rombolás egyetlen legalkalmasabb eszköze az osztályharc. A társadalom által közösen termelt javak elosztása körül mindig voltak diferenciák, mindig voltak elégedetlen nincstelen rétegek és sokkal nagyobb számban, mint a megelégedettek. A társadalmi gúlák alján élő, legnagyobb produktív erő, vagyis a proletáriátus, a maga nincstelenségében nem sokat törődik az egyetemes nemzeti érdekekkel, a haza, a nemzet fogalma nem sokat jelent számára, mert a nemzet amibe beleszületett, nem sokat törődött az egyén jólétével, gyermekei jövőjével. A nemzeti függetlenség fogalma egy távoli, megfoghatatlan valamit jelent a számára, amivel jóllakni nem lehet. Egy imperialista háború, vagy bármilyen háború esetén, a proletár az, aki szembekerül egy másik ország hasonló sorsú proletárjával és hihetetlen nagy számban megölik, pusztítják egymást, holott a háborúhoz semmi közük, abból effektive semmi hasznuk nincs és győzelem esetén sem származik. így tehát a proletáriátus a legalkalmasabb társadalmi réteg, amelynek nemzetközi viszonyokat nézve egyenlő a helyzete, sorsa, osztályérdekei teljesen megegyeznek nemzetiségre való tekintet nélkül. így született az elmélet: "Világ proletárjai egyesüljetek!” Az orosz imperializmus által meghódított területeken az osztályharc nem szűnik meg, de fokozódik, mert az imperialista kizsákmányoló által okozott gazdasági problémák sem szűnnek meg, de fokozódnak. A proletáriátus és az "osztálynélküli társadalom” abban a hitben él, hogy egy szocialista társadalmat épít, melyért áldozatot kell hoznia. Az idő múlásával, szellemi fejlődéssel a figyelem mindinkább a probléma igazi kulcsára, a nemzeti függetlenség kérdésére terelődik. Egy szovjet által megszállt "szocialista” országban, a faji mentálisát adottságaihoz mérten ez a felismerés megnyilvánulhat egy 1956 októberében, vagy egy Dubcsek-féle, a “szocializmus emberibbé formálásában”, mely törekvések minden esetben az imperialista elnyomó katonai erejével találják szemben magukat. A folyamat lényegét, a felismerést, azonban már semmilyen katonai erővel kitörülni, elfelejtetni nem lehet. Az elnyomónak is engednie kell, ha kellemetlen, "felszabadító” köpönyegét legalább névlegesen meg akarja tartani, mert tekintettel kell lennie, a még "felszabadításra váró” országok proletáriusára elsősorban. A felismerés által létrehozott erjedési folyamatot megállítani nem lehet és habár a felszínen minden "csöndesnek” is látszik, fokozódik az eszmei harc az egyre erősödő nacionalizmus ellen, melyet a "nemzetközi proletár hazafiság” fából vaskarikájával igyekeznek az elnyomók fékezni — sikertelenül. A nemzeti öntudatra-ébredés egy csendes, de szívós ellenzéket termel ki ennek az "osztálynélküli” társadalomnak minden rétegéből és ez az ellenzék szövetségeseket keres az adott körülmények által létrejött lehetőségek maximális kihasználására a nemzeti öntudat megerősítésére és továbbfejlesztésére, melynek végső célja a nemzeti függetlenség visszaszerzése. Emigrációnk az elmúlt 27 év alatt elkövette azt a rettenetes hibát, hogy mindezeket a tényeket nem ismerte fel a kezdet kezdetén és emigrációs politikánkat nem ezekhez a tényékhez alakította és a Szovjet által megszállt Szülőfölddel minden kapcsolata megszakadt. A szovjet megszálló által odadobott kesztyűt az "osztályharcot" vesztére felvette és nemzeti függetlenségi harc helyett, itt az emigrációban, osztályharcot folytatott és folytat ma is. Mindazok a vezetőrétegek, akik a magyar nemzet sorsát irányították 1920-tól 1945-ig, nem látták vagy nem akarták tudomásul venni azt a tényt, hogy Magyarországon a szocialismus eszméjének talaja van. Az 1919-es Tanácsköztársaság létrejötte, mely “kommunista forradalom" nem külső katonai segítséggel, de kizárólag a belső feszítő erők felszínre jöttével született, továbbá a két világháború közötti időben kifejlődött szocialista mozgalmak, melyek sokszor a legszélsőségesebb nacionalista köntösben is jelentkeztek, de lényegükben mind a meglévő társadalmi rendet akarták megváltoztatni, átformálni a maguk politikailag fejletlen, de alapjaikban őszinte és igazságos törekvéseikkel. Vagyis ezekben az években volt osztályharc hazánkban az alkotmányos keretek tiszteletben tartásával, és ami a döntő, a nemzeti függetlenség veszélyeztetése nélkül. Sajnos, az akkori vezetőkörök nem vették figyelembe a költő szavait: "most kér a nép, most adjatok neki” — hanem minden igyekezetükkel az osztályharcot “élezték” a szocialista törekvések elfojtásával, az alulról jövő követelések élének eltompításával, egyes népi csoportok törvényenkívül helyezésével. Ez a vezetőréteg 1945-ben mindent elveszített, még a hazáját is, emigrációba került. Emigrációban minden osztályharcot és osztálykülönbséget elfelejtve, a nemzeti ellenállás, a nemzeti felszabadító harc szellemi vezetőjévé kellett volna válnia, ha ez a réteg képes lett volna okulni az 1945 előtt elkövetet hibákból, melynek borzalmas hatásait most már a saját bőrén is érezte. Itt az emigrációban ez a réteg kikövetelte magának az emigráció politikai vezetésének a jogát, holott arra alkalmatlan volt. A múltban betöltött szerepre való hivatkozással, "születési előjogként” természetesnek vették egyesek, hogy emigrációban is "vezérek” maradjanak, mely vezér kedés eredménye megmutatkozik ma 27 év után, emigrációnk telj es szétzüllöttségében. 1945-ben a magyar nemzetnek csak egy kis töredéke került emigrációba. A nép helyén maradt a hazájában. Az emigráció hozzákezdett az egyéni karrierjének a felépítéséhez, az egyéni szerencséjét igyekezett mindenki kialakítani, szétszóródva a szélrózsa minden irányába, és mivel a "nemzeti ügyből” már megélni nem lehetett, a nemzeti érdekek a feledés homályába kerültek. Ezalatt az idő alatt a Szülőföldön helyén maradt a nép, egy borzalmas háború pusztításainak romhalmazát örökölve, újjáépítette az országot. Kenyéren és vizen, éhesen és dideregve, egy szovjet megszállás és Rákosi-korszak minden "gyönyörét” élvezve, a maga kifosztottságából népünk egy világraszóló ipart teremtett, egy új országot épített. Mindez olyan körülmények között, melyhez hasonló a magyar történelem folyamán még nem volt. Az 1956-os öntudatraébredés egyik eredményeként elvesztett az ország egy negyedmillió magyart, a külföld számára. Ennek az új emigráns hullámnak döntő része elveszett, nemcsak a magyarság, de az emigráció, a nemzeti függetlenségi harc számára is, mert politikai ideáljait, elképzeléseit nem találta meg az emigráció politikájában, politikai célkitűzéseiben, melyek számára teljelsen megfoghatatlanok és érthetetlenek voltak. Az az 1956-os egyszerű magyar, ki októberben világtörténelmet csinált, emigrációban ha szíve szerint megszólalt, legjobb esetben csak a "kommunista” bélyeget nyerte el; hogy a politikai irányitásba is beleszólhasson, arról egyenesen szó sem lehetett, mert a múltban sem tartozott a "vezetőréteghez", 45 után csak a kétkezével építette fel az országot és "gondolkodását megfertőzte a kommunizmus”. Vagyis egy semmibe vett valaki lett, holott a maga egyszerűségében teljesen tisztán látta a “nagyvilágpolitikát”, hogy mindazért, ami Magyarországon történt, elsősorban az Egyesült Államokat terheli a felelősség, hogy a Szovjet katonai erejét elsősorban amerikai pénzen fejlesztették naggyá, hogy az európai status quo elsőszámú protektora és garantálója az Egyesült Államok, hogy Amerika és a Szovjet együtt hódította meg és osztotta fel Európát. Azzal is tisztában volt, hogy a kapitalista Amerikában a legdivatosabb eszmei hullám a kommunizmus és a szocialista világnézet. A szovjet minden brutalitása és hódításai ellenére is a legkedvencebb szövetséges és hogy a két nagyhatalom semmit sem tesz anélkül, hogy azt előbb együtt meg ne tárgyalta volna, éberen őrködve azon, nehogy Európa magához térjen, felborítva e két imperialista erő hatalmi befolyását. Az egyszerű magyar nagyon is tisztán látta ezeket a szomorú tényeket, és az első adandó alkalommal elutazott haza látogatóba, megerősítve a Szülőfölddel a kapcsolatait, mert dacára az anyagi jólétnek, talajtalannak, kitaszítottnak érezte magát az emigrációban. Hazalátogatásával, otthonlétének puszta tényével sokkal többet használt politikailag az otthonmaradottak felvilágosítására, a nemzeti függetlenségi törekvések elősegítésére, mint az egész emigráció a 27 éves működése alatt együttvéve. Az emigrációs vezetőrétegek a legmesszebbmenő tiltakozása, megbélyegzése ellenére sem lehetett a hazalátogatásokat megállítani, mert ez a "vezetőréteg” elvesztette nemcsak politikai, de erkölcsi tekintélyét is a tömegek előtt. Fittyet hányva mindenféle “csúcsbizottság” határozatainak, a tömegek magukhoz ragadták a kezdeményezést és a "vezetők” kénytelenek voltak most már a tömegek után kullogva, megagyusztálni álláspontjaikat, hogy valahogy — mentsük, ami menthető alapon — legalább névleg, de megmaradjanak. Sajnos, ez a mai emigrációs vezetőréteg — “in tellektuális” mivoltát szünet nélkül hangoztatva — képtelen volt és képtelen meglátni a reális valóságokat a szocializmus gondolatától való páni félelmében. Mintahogy 1945-ben mindenét elvesztette, mert semmi flexibilitás nem volt a politikai magatartásában, osztályharcából egy jottányit sem engedett, melynek eredménye mindennek elvesztése lett. Emigrációban ezen az álláspontján semmit sem változtatott, holott a 27 év alatt lassan, de biztosan teljesen kicsúszik alóla minden talaj, — és a legszomorúbb ebben az, hogy a szocializmus gondolata ellen vívott osztályharcában elsiklott, elveszett a nemzeti függetlenségért vívandó harc. Az elvesztett birtokok, az elvesztett egyéni hivatal és befolyás, a hatalom, vagyis a múltnak a 27 éves siratása és igazolása a mi emigráns sajtónkból és írásainkból kitűnik. Az egvéni, azaz egy volt osztályérdek az emigráns politikánkat dominálta az elmúlt 27 év alatt, az egyetemes nemzeti érdekek teljes elhanyagolásával, figyelmenkívül hagyásával. Sajnos, nem látják azt a reális valóságot, hogy az amerikai mentalitás csakis a sikeres üzletembereket kedveli, az e’bukott, elesett vállalkozókat nem, mert véleménye szerint az már nem tárgyalóképes fél, azzal foglalkozni nem érdemes és ez az álláspont elsősorban érvénves a politikai irányelvekre is. Az amerikai politika és közélet elkönyvelte Magyarországon a szocialista társadalmi rendet, mint reális valóságot, mint sikeres, birtokon belül lévő valóságot, hogy ez milyen körülmények között jött létre, az egyáltalán nem érdekli. A tény az, hogy ez van és kész. A polgári demokrácia megszállottjai hiába kopogtatnak ennek a másik polgári demokráciának az ajtóján; az elmúlt 30 év bebizonyította, hogv bebocsájtás, meghallgatás nincs, mert érdekeink nem azonosak. Mindezek után marad az a valóság, hogy van Hazánk, ami bár idegen elnyomás alatt, de tovább él és aminek minden körülmények között fenn kell maradnia. Volt osztályérdekeinket félre kell tennünk, az osztályharcot meg kell szüntetnünk, és teljesen új szemüvegen keresztül kell megvizsgálnunk az otthoni helyzetet, mely szemüvegen keresztül — bármennyire is fáj az egyeseknek — a szocializmus gondolatát, mint létező valóságot és
