Szittyakürt, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1972-12-01 / 12. szám

8. oldal

zöm, amit ott írtam. Tudvalevő, hogy a nyelvtudományi munkákban általában valami kezdetleges tákolánynak tartják e szavunk jelentését még a honfoglalás korában, s következő századainkban is.

E tétel okszerű következményeként az épített házat nyugati “hatásnak” kellene tulajdonítanunk. Mintha ásatásaink is erősítették volna egy ideig ezt a tételt, ugyanis földkunyhókat tártak fel egyre nagyobb számban. El kellett érkeznie régészetünknek a megfigyelések új szintjére, hogy e téves képzeteket a maguk helyére tegyük.

Röviden elmondom, hogy mire jutottam e tekintetben a felgyői honfoglalás kori falu ásatásakor. Tudnunk kell, hogy itt sokkal nagyobb területet tártunk fel — bár még mindig elenyésző keveset az egész falu területéhez képest — mint bárhol máshol eddig az országban. Ez adott módot arra, hogy az eddigitől minőségében eltérő új megfigyeléseket tehessünk, amelyekre kis területek feltárása közben nem kerülhetett soha sor. A leletek, lelőhelyeink gondos megfigyelése során azt tapasztaltam, hogy e falu házai nem földbe ásott putrik voltak (ilyenből csak kevés van itt), hanem a felszínre épített házak, s természetesen jurtok is, de letelepedett népesség jurtái. A megfigyelések további következtetésekre is vezettek, nyilvánvalóvá vált, hogy házaink egy része boronaház volt, más része vertfalú, sőt — bár meglepő —, téglaházak is álltak Felgyőn. Nemcsak a halott házát építették meg a temetőkben téglából, hanem az élőkét is, sőt a halotté éppen az élők házát példázta! Ahhoz, hogy ezt megfigyelhessük, nagy felületeket kellett feltárnunk, s így jutottunk el oda, hogy már nemcsak a földbe ásott házak nagy foltjait tudjuk megfigyelni, hanem biztosan tudunk következtetni a majdnem nyomtalanul eltűnt felszíni házak meglétére is! Tehát már nemcsak azzal tudunk dolgozni, ami látható, mérhető, fényképezhető, kézzelfogható lelet, vagy beásott házgödör.

Mégis azt kell mondanom, hogy ásatásaink nyomán a házra vonatkozó, megalapozott szómagyarázatok hitele cseppet sem ingott meg, csak időbeli érvényességük hátrált meg jó néhány ezer évet: vissza az őskorba. Feltehető a kérdés, hogy vajon mi volt a szerepe a föld fölé épült házak mellett a putriknak a honfolalás korában? Társadalmi rétegre jellemzők-e, munkaházak, nyári konyhák lehettek-e, vagy valóban házak, lakások? Ki tudna erre határozottan felelni; mindenesetre úgy látszik, hogy inkább a közép- és kelet-európai parasztsághoz köthető a földházak elterjedése, míg a téglaépítkezés például, a kazár és bolgár területek felé vezet minket.

Mint minden korszak történelemtudományában — sőt mint minden tudományban általában —, időről időre számvetések keletkeztek, melyek az addig ismert adatokat és értelmezéseiket szerves egységbe építik. Természetesen egy-egy ilyen történeti, őstörténeti kép csak addig érvényes, amíg az alapját alkotó megállapítások egyértelműek. Mihelyt olyan újabb tények, gondolatok merülnek fel, amelyek nem illenek bele az előbbiek alapján megsejtett rendbe, a szilárdnak vélt feltevés meginog és újabb alapozás kezd formálódni, de megint csak az ismeretek éppen érvényes szintjén. Ez természetes és közismert, állandóan megújuló folyamat, ám gyakran megesik, hogy az előző elképzelésben megformálódott megállapítások néhánya túléli túlélt voltát, és még sokáig kísért.

Most röviden mongol jövevényszavaink kérdését szeretném e szempontból megemlíteni. A kérdés irodalmának, az érvelés módszertanának kitűnő öszszegezését Bárczi Géza összefoglalására tekintve (A magyar szókincs eredete, 1958:55—59) felesleges ismételni. Végeredményben még ma is érvényesnek látszik Gombocz Zoltánnak az az érve, hogy nincsen semmi történeti adatunk, hogy a magyarság valaha is mongolul beszélő nép közelében élt volna.

Ezt a történeti érvet Moór Elemér (Népünk és Nyelvünk, XI. 31., 48.), és Sinor Dénes (Ural-Altaische Jahrbücher. 41:273—281.) elégtelennek találta, úgy vélem, ellenvetéseik valóban jogosak. A magyar nép elődeinek ugyanis, számtalan alkalma volt a mongol népekkel való érintkezésre. Éppen csak említsük meg az Ural—Káma vidék korai mongol telepeseit, akik feltehető őshazánk közvetlen szomszédságában tanyáztak, említsük meg a magyar embertan eredményeit.

Bartucz, Nemeskéri Malán, Lipták — hogy csak jelentősebb kutatóinkat említsem —, még régóta tudják, hogy a magyar népben elég jelentős mongol átütés található, s ennek alapját az avar kori mongolok alkotják. Valóban az avar kornak mind első, mind pedig második szakaszában megtaláljuk a temetőkben a mongol elemeket — néha legtisztább tungid forájukban! —, sőt vannak olyan temetők is, amelyekben igen nagy a mongoloidok százaléka. Ez ellen felhozható az a védekezés, hogy az avar kor népei nem érték volna meg a magyar honfoglalást. Ám az embertan és a régészet egyaránt bizonyítja az avar kori népesség fennmaradását. Számoljunk azzal is, hogy feltevésem szerint a kései avarok nagy része magyar volt, s ha kissé váratlannak is hat ez a megállapítás, de jogos: beszélhetünk elmagyarosodott mongol embertani rétegről.

Ám bárki joggal ellene vethetné, hogy az embertani alkat nem jelent okvetlenül nyelvi mongolságot is. Ez igaz, azonban, ha az embertani képhez még belső ázsiai műveltségek is járulnak, akkor elhárulnak az akadályok annak feltevésétől, hogy a magyar nyelvben valóban lehetnek mongol átvételek, s hogy ennek történeti háttere is igazolható, esetleg éppen hazánk földjén.

Nos, ilyen műveltségi elemek a régészeti hagyatékban bőven vannak. Megemlíteném az avar kori csontkarcokat, amelyeknek közvetlen előzményei az Altájban találhatók, ugyanide vezetnek a kengyelformák, íjformák a lovas temetkezéseknek bizonyos formái, és a honfoglalók anyagában is van friss ázsiai beütés! Mindmegannyi jelenség, amely sejteti, hogy az embertani megjelenés mongolságához a nyelv is hozzátartozott. E tekintetben a legtöbbet mond a Szent László-legenda falképeinek elemzése. Már régebben kimutattam, hogy honfoglalás előtti mitosz őrződött meg benne, méghozzá a világosságsötétség kozmikus látomásának egyik változata. Nos Vargyas Lajos (Ethnographia. 196z: 479—523), egy sereg mongol—tatár párhuzamot is felsorakoztatott a két hős küzdelméhez. A hősi énekek átörökítése pedig bizonyosan élőszóban történt, s ekként a magyar-mongol nyelvi érintkezés lehetősége még szilárdabbnak tűnik.

Mindent összevéve tehát — s kerülve a felesleges részletezést — azt kell mondanom, hogy az az őstörténeti felfogás, hogy a magyarság elődei, vagy maga a magyarság nem érintkezhetett mongol népekkel, ma már idejét múlta, remélhető tehát, hogy a szócsoport kérdése ismét napirendre kerül majd.

Nyelvtudósaink a kialakuló magyarságot ért művelődési, népi hatások kutatásakor messzemenően használták nyelvünk jövevényszó-rétegeit. Az vesse rájuk az első követ, aki jobbat tud ennél! Bizonyos szócsoportok megjelenése nyilván az általuk jellemzett munka, eszköz, műveltségi réteg átvételét jelzi. E világos okfejtés elenére is felmerülhetnek meggondolások, hogy ez a tény nem is annyira magától értetődő.

Egy példát hozok fel kétségeim bemutatására, s töprengéseim között még egy másikkal is megtetézem. A példa “zabla” szavunk. Nyelvészeinnk valamelyik déli szláv nyelvből származtatják, bár megvan a csehben, szlovákban is (Bárczi, Magyar Szófejtő Szótár). Első feljegyzését a Besztercei szójegyzékben találjuk a 14. századból. Ez eddig rendben lenne, de az eredmény éles ellentétben van mindazzal, amit a régi életről tudunk. A helyzet ugyanis az, hogy mind az avar, mind pedig a magyar lovas és lószerszámos temetkezésekben töméntelen zablát ismerünk, némelyikük a kovácsmesterség remeke. Ezzel szemben szláv sírokból úgyszólván nem ismerünk zablát, vagy ha igen, akkor az vagy karoling vagy avar hatásra jelenik meg. De hiszen a forrásokból is tudjuk, hogy az avarok—magyarok lovasnép voltak, a szlávok pedig gyalogosok. De akkor, hogyan lehetséges, hogy a zablát, a lovaglás tudományának ezt az érzékeny “műszerét”, mi, a lovasok, a gyalogosoktól vettük, volna át? Talán kovácsmestereink lettek volna szlávok? Ez egyrészt bizonyíthatatlan, másrészt pedig sírjainkban a szlávokkal való találkozás előttröl találunk pompás vaseszközöket, köztük zablákat is.

Mi lehet itt a dolgok menete? Tudjuk, hogy az idegen “zabla”, régebbi “fék” szavunkat szorította ki. Ez talán utat mutat. Én úgy sejtem, hogy majdnem a szó feltűnésével egy időben, kissé korábban megjelenik egy új, nálunk addig ismeretlen, de

1972. december hó

Nyugat-Európában “őshonos” zablafajta, az úgynevezett feszítőzabla. Feltehető, hogy ezzel a formával együtt vettük át a szót, amely aztán előkelősködő kifejezésként kiszorította az egyszerűbb formára szolgáló “fék” szavunkat. Ilyen jelenséget ismerünk más területen is, éppen ebből a korból.

Hosszú időn keresztül “kasza” szavunk egyik bizonyságként szerepelt arra nézve, hogy az istállózó állattartást, és a takarmánygazdálkodást itt vettük volna át a szlávoktól. Ám Takács Lajos és Müller Róbert (Ethnographia, 1967, 1970. és kéziratos dolgozat, 1972.) néprajzi és régészeti adatokkal világosé tették, hogy a mai szláv nevű kaszaforma csak a 13. században kezdett elterjedni nyugat felől (egy időben a feszítő-zablával!) Azelőtt a magyarság is a steppe népei közt is elterjedt rövid kaszát használta, amelynek neve azonban, az új eszközökkel kiveszett. Anélkül, hogy közvetlen bizonyságom lenne rá, erős a gyanúm, hogy ezeknek a 13. században feltűnő új formáknak, új kereskedelmi áruknak szláv neve a prágai, s más szláv kereskedők révén került át az áruval együtt hozzánk.

Három területen, három kiragadott példával igyekeztem megmutatni, hogy a régészet és a néprajz, miként veszi át a nyelvészettől azoknak a kérdéseknek megoldását, amelyre a nyelvi régiség nem felel. Inkább csak figyelmet szerettem volna kelteni az iránt, hogy szófejtésekkor a tárgyat is messzemenően figyelni kell, hiszen készülés-használat módja, anyaga, formája még a szó jobb megértéséhez is vezethet. Hadd elevenítsem fel ezzel kapcsolatban, s terjesszem javaslatként elő régi gondolatomat. Régi tervem, valami olyan szótárféle (van rá példa máshol), amelynek tartalma szavak és tárgyak lenne, azok a kapcsoltok tehát, melyekről ma beszéltem. Ez lehetővé tenné a szókincs jelentésváltozásainak időrendjét, és más szempontból is elősegítené az őstörténet és nyelvtörténet kutatását. Talán nem lenne közömbös a közelgő finnugor kongreszus miatt sem, hogyha az Akadémia illetékes intézetei az egyetemmel együtt elindítanák e munkálatokat, amelybe később rokonnépeink kutatói is bekapcsolódhatnának.

MAGYAR SZELLEMI EXPORT

Számos példa bizonyítja a magyar szellemi élet nemzetközi elismerését. Nemrégen avatták fel például az algíri 60.000 főt befogadó sportstadiont, amelynek tervezését a magyar szakemberekre bízták, újabban pedig Kelet-Algériában lakónegyedek tervezésére és művezetésére kérték fel őket. Az Algírral szomszédos Médea és Wilaja városokban működő magyar tervezőcsoport vízellátási és csatornázási faladatok kidolgozását végzi. Nigériában immár negyedik éve dolgoznak magyar tervezők; sikeresen befejezték a dél-keleti állam fővárosának Celebarnak városrendezési terveit és Észak-Nigériában utakat és városrészeket terveznek, újabban pedig stadion és szálloda tervezésére kaptak megbízást.

Részt vesznek a magyar tervezők Peruban és Iránban is különböző munkálatokban. Peruban például főként a vasútépítéssel és fejlesztéssel, Iránban pedig a mezőgazdasággal és vízgazdálkodással kapcsolatos tervezőmunkák kerültek előtérbe. Iránban például egy 6000 hektárnyi területen magyar tervek és eljárások alapján mintagazdaságot hoznak létre. Hasonló feladatot kaptak a magyar szakemberek Iránban is, ahol a Tigris folyó mentén 4700 hektár területen alakítanak ki korszerű mezőgazdasági nagyüzemet.

Magyarország szélesíti kapcsolatait a fejlett ipari országokkal is, s az ezekbe irányuló szellemi exportjának értéke idén meghaladja a 3 millió dollárt. A Német Szövetségi Köztársaság vállalatai különösen sok megbízást adnak a magyar tervezőknek. A düsseldorfi Schloemann világcég megbízásából például kohóművek rekonstrukciós terveit készítették el, a Bergbau AG pedig bányaszállító berendezések terveit rendelte meg a magyar mérnököktől. Az osztrák cégek egész sora is az ügyfelek közé tartozik, köztük például a Vereinigte Österreichische Stahlwerke, valamint az Österreichische Mineralölverwaltung AG. Svédországban elsősorban az ipari fejlesztés témáinak kidolgozásához kaptak megbízást a magyar szakértők, s egyik legjelentősebb partnerük a nemzetközi szakkörökben jól ismert The National Swedish Institute for Building Research megrendelésére számos, az építőiparral kapcsolatos tudományos kutatómunkát végeztek el a magyar szakemberek, s több tudományos tanulmányt dolgoztak ki.