Szittyakürt, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1972-10-01 / 10. szám
1972. okióber hü 7. oldal László Gyula A HONFOGLALÓ MAGYARSÁG' RÉSZLET A SZERZŐ "HAZÁNK TÖRTÉNETE AZ ŐSEMBERTŐL GÉZA FEJEDELEMIG" C RÖVIDESEN MEGJELENŐ KÖNYVÉBŐL A magyarság néppé alakulásának színterét kutatva, adatok híján későbbi tudósításokat is hasznosíthatunk. így például a Julianus barát által a tatárjárás előestéjén a Volga mellett megtalált magyarok szállásterületét. Sajnos, nem tudjuk pontosan, hogy hol voltak, csak azt, hogy egy bolgár város közelében, és hogy Julianus nem ír arról, hogy átkelt volna a Volgán. A szerzőnek ebben a kérdésben a következő a felfogása: első évezredünk közepe táján a magyarság elődei a Volga középső folyása mentén hosszan elnyúló területen laktak, méghozzá a jobb parton. A bal parton pedig baskír törzsek laktak. Ügy látszik, létrejött közöttük egy folyókétparti törzsszövetség. Ezt a szövetséget a VII. század folyamán nagy megrázkódtatások érték. Ez pedig a kangar támadás volt (amelyről a Bíborban született tesz említést), amely három részre szakította a magyarságot: egyik részük Nyugatnak tartott (talán ezekből valók a 670-es honfoglalók), déli szárnyuk levonult a Kaukázus déli lejtőire (ezek a szavád-magyarok, ugyancsak a Bíborban született tud róluk), a támadás fő irányától Északra lakó törzsek pedig — a másik parti baskírokkal együtt — nagyjából a helyükön maradtak. Ez a szövetség kerekedett fel azután, s lett Árpád vezetésével a 896-os honfoglalás hőse, ottmaradt töredékeit találta meg Julianus. Akármim is van, Julianus is a Volga középső folyása mentén bukkant rá őseinkre, ott tehát, ahová a hegylánc hiányzó szemeként beilleszthető. A magyar nép tehát "anyai ágon” európai, "apai ágon” ázsiai, kapcsolatban a két nagy terület ősi műveltségeivel. Az úgy nevezett "nagy” műveltségek alapjai ugyanazok, mint a steppe vagy az erdő műveltségeié. Egymás nélkül nem érthetők, együtt nézve azonban csodás élményben van része az elmélyedőnek: a legkülönbözőbb nyelveken beszélők ősműveltsége jobban hasonlít egymáshoz, mint egyazon nyelv két rokon ága. Őstörténetünkben is ekként egyesül az eurázsiai szárazföld minden előzménye. Nem vagyunk érthetők Eurázsia nélkül, amiképpen az sem érthető nélkülünk. Fontosabb eredmény ez, mintha négyzetkilométerre sikerült volna meghatároznunk első szállásaink területét. Nem ennek vagy amannak a népnek vagyunk rokonai, hanem valamenynyiünkhöz közös őseurázsiai múlt emlékei fűznek, s e múlt első fejezete még az ősember korában bontakozott ki. Ebben a csodás együttesben Árpád magyarjai, lovas előkelői az iszlám műveltségét hozták magyar földre, míg köznépünk kapcsolatai inkább a Volga ősműveltségeinek irányába mutatnak. Nézzük előbb a lovas sírok népét. A szerző itt nagyjából azt írja meg, amit jó 25 évvel ezelőtt "A honfoglaló magyar nép élete” című könyvében megírt, és leírja azt is, hogyan történt annak felfedezése, hogy Árpád magyarjai "nagycsaládokban” éltek. Akkoriban a szerző a népi írók barátjaként indult régészpályáján. Veres Péterrel beszélgetvén terelődött a szó arra, hogy sokat tudunk a honfoglalók aranyban, ezüstben pompázó vezéreiről, de majdnem semmit sem tudunk a népről, a mindennapok munkásemberéről. A szerző régészként is éppen ennek kutatásával, a szegényember hagyatékával foglalkozott, így született meg a könyv terve. A szerző abban az időben olvasta Wilhelm Radloffnak, a múlt századi pétervári (leningrádi) akadémikusnak, a szibériai népek nagy kutatójának könyvét Szibériáról. Ebben Radloff közli egy nomád jurtnak (nemezsátor) belső elosztását: jobb oldalon van a férfiak helye, akik rangsor szerint ülnek a családfő jobbján, s baloldalt a nők helye, ugyancsak rangsor szerint. A szerzőnek eszébe jutottak azok a példák, amelyeket néprajzi gyűjtésekből ismert, s amelyek a magyar nagycsalád étkezésrendjében pontosan hasonló elhelyezkedésről írnak. A szerző ekkor Kolozsvárott élt, s éppen abban az időben foglalkozott barátja, E. Kovács László, a Kolozsvár-hóstátiak temetkezésével, azt is vizsgálta a többi között, hogy az udvarra kitett koporsó körül, hogyan állnak fel a rokonok, a falu népe, stb. Itt is azt találta, hogy a jobb oldal a férfiaké, a bal oldal a nők helye (akárcsak a templombeli ültetésrendnél!). Annyi hasonló szokás gyűlt össze, hogy látszott: itt törvényszerűségről, ősi szokásról van szó. A szerző hirtelen ötlettel elővette a bezdédi honfoglalás kori temető térképét, és a sírokba berajzolta, hogy mit találtak bennük, s ennek alapján kiderült, hogy melyik sírban feküdt nő, melyikben férfi. Ennek a temetőtérképnek az elemzése egyszerre lavinaként indította el a többi vizsgálatát, és a levonható következtetéseket. Ezekből bontakozott ki a honfoglalás kori nagycsalád életének rajza. íme néhány a megfigyelések közül. A sírok egyetlen — kissé hajló — sorban feküdtek, úgy, hogy a vázak tekintete Keletre irányult, a temetés tehát nyugat-keleti irányban történt. Nagyjából a sor közepén feküdt a legrangosabb férfi, tarsolylemezzel, nyolc nyíllal, lábánál lovának koponyája és négy lába. Ettől a férfitől számítva bal oldalán mind csupa férfi, jobb oldalán mind csupa nő feküdt. A temetkezés tehát, nem aszerint történt, hogy azok kerültek volna egymás mellé, akik egymás után haltak meg, hanem kinek-kinek előre meg volt a helye a temetőben. Ezt mutatta az is, hogy mind a férfiak, mind a nők szárnyán a végefelé egy-egy sír helyét kihagyták. Elindulva ezen az alapon, még további következtetések is adódtak. íme: a középtől kifele egyre szegényednek a sírok és a két szárnyon vannak egymásnak megfelelő sírok (például egy-egy egymásnak megfelelő férfi és női sírban sarló van, a másik sírpárban meg egyazon fülbevaló egyik karikája női, a másik férfisírban, stb.). Ebből is következtethetünk a magyar nagycsaládon belüli kiscsaládokban az egynejűségre, de még sok másra is. Mielőtt azonban továbbmennénk, néhány szóban ismerjük meg, hogy mi is az a "nagycsalád”? A szlovéniai, göcseji, palóc magyaroknál megvan ennek a szervezetnek az emléke. Egy-egy család 2—3 nemzedéke, amely együtt gazdálkodik a közös vagyonnal, s mindenki aszerint részesedik ebből, amilyen munkát végez. Szigorú rangsor alakul ki ennek megfelelően mind a férfiak, mind a nők ágán. Az egész család feje férfi, de a nők irányítását felesége végzi. Amikor a család túlnépesedik, akkor "kenyértörésre” kerül a sor — a szétválás jelképeként a családfő egy lepénykenyeret annyi darabra tör, ahány részre oszlik a család —, s ekkor kezdetét veszi a kis családokból két-három nemzedéken át az új nagycsalád megalakulása. Ennek megfelelően egyes nagycsaládokban 6—40 fő egyesül, pontosan annyi, mint Árpád magyarjainak temetőiben. Ezek szerint joggal beszélhetünk nagycsaládi temetkezésekről. De kérdés, vajon a régészeti anyagból következtethetünk-e még többre is? Eddig láttuk a nagycsalád és a temetők létszámának azonosságát, láttuk a két szárnyra osztást (ez is megvan az élő nagycsaládokban!), láttuk a rangsort. Nos, például a rangsor tekintetében igen érdekes következtetésekre kerülhet sor, méghozzá a nyílhegyek számára figyelve. Azt tapasztaltuk ugyanis, hogy a nagycsalád fejének nyolc nyíl járt, s aztán minél inkább a sírsor széle felé fekszik a halott, annál kevesebbel engedték útjára (emlékezzünk: a nyilak szerepére az "avar” társadalomban is!). Jól tudjuk, hogy a régiségben a nyílnak nemcsak a harcban, vadászatban volt szerepe, hanem a jogéletben is, aszerint, hogy kinek hány nyílra volt joga. Gyermekkoromban a Székelyföldön a közös területek használatának szétosztása még "nyílhúzással" történt, aszerint, hogy kinek hány nyílnyi földre volt joga (a nyíl már nem nyíl volt, hanem papírszelet a névvel, de neve még élt!). A régi török életben is nagy volt a nyílnak ilyenféle szerepe. A temetők sírjaiban talált nyilak számából tehát megtudjuk az illetőnek a családban való helyét, rangját. Még valamit el kell mondanunk a férfi és női sírokról: a női sírokban mindig sokkalta szebb, drágább lószerszámot találtunk, mint a férfiaknál. Ennek magyarázatát is néprajzi megfigyelések adják. A lovas népeknél a mennyegzőkor az ajándék legszebbje mindig a menyasszony lovának szerszámozása. Ezt csodálják, ezt bírálják, ennek támad híre. Nos, az erdélyi Kalotaszegen még nemrégen is szokás volt, hogy a meghalt aszszonnyal vele temették kelengyéjét is. íme: ezer évvel ezelőtt is ezt tették. Nem lehet meghatottság nélkül nézni azokat a férfisírokat sem, ahol a kelengyéket, a zablát, a hevedercsatot a fej körül találjuk. Annyit jelent ez, hogy a szerszámozott nyerget a halott feje alá tették, akárcsak az alföldi pásztorok is így aludtak a csillagos ég alatt. Nem búcsúzhatunk Árpád magyarjainak sírjaitól anélkül, hogy legalább néhány szót ne szólnánk a lovas temetkezésekről. Ilyenkor az első kérdés, amit a kívülálló a régésznek feltesz: igaz-e, hogy az avarok és a magyarok lovára ültetve temették el a halott harcost? Hát bizony ez nem igaz. Az avar korban mindig a teljes lovat temették el a halott gazdája mellé. Árpád magyarjainak sírjában viszont soha sem találunk mást a lóból, mint koponyáját, s négy lábát. A lovat megnyúzták, s a bőrben benne hagyták koponyáját és négy lábát, s úgy temették (néha kitömve!) egykori gazdája mellé. A ló többi része a halotti tor csemegéje volt. Úgy látszik, néha a tort a sír mellett is ülhették, legalábbis erre vall a Kolozsvár — Zápolya utcai temetőben talált tor maradványa. A lóbőrt többféleképpen temethették el. Árpád magyarjaival kapcsolatban majdnem csupa ázsiai példát hoztunk magyarázatul. Valóban: ha nem tudnók, hogy 896-ban a magyarok foglalták el honunkat, mint régészek, azt mondhatnók: ezek bizony amolyan besenyő fajta török nép voltak (igaz: a bizánci források nem is emlegetnek másként minket, mint "tűrköket”!). Való igaz: Árpád magyarjainak temetkezési szokásai török jellegűek, műveltségük pedig sajátos iszlám-műveltség. A palmettás mintákkal díszített fegyverzetnek, övéknek, női ékességeknek, lószerszámoknak párhuzamai is perzsa, bolgár területekre vezetnek. Kérdésként merül fel: hol találjuk ezek szerint a finnugor nyelvet beszélő magyar nép hagyatékát? A feleletet a korán elhunyt kiváló Szőke Béla adta meg, felfedezvén, hogy azok a X—XI. századi temetők, amelyeket régebben mind szlávnak tartottak, zömmel a magyar köznép temetői. A temetkezéskor a halotton hagyott ékszerek, díszek a Volga—Káma terület felé vezetnek minket. Ami ezt az elméletet a legmeszebbmenően alátámasztja (de egyúttal új kérdéseket is vet fel), az az embertannak, főként Lipták professzornak az a megállapítása, hogy ezek a magyar köznépi temetők az embertan szemszögéből nézve a nagy avar kori griffes-indás temetők folytatásának látszanak. Ugyanaz a nép temetkezik beléjük, amelyik 670 táján áramlott be a Kárpát-medencébe! Vessünk fel itt egy újabb kérdést, hogy még közelebb kerülhessünk Árpád magyarjaihoz. Ez pedig az, hogy temetőikben elég gyakran találunk ezüstpénzeket (ritkábban bizánci aranyat is). Az ezüstpénzek részben arab ezüstök (dirhemek), részben nyugati pénzek. Ezek verési ideje a IX. század végétől a X. század közepéig terjed, koruk tehát pontosan fedi a magyar honfoglalás korát, és az első évtizedeket. E pénzek átfonják az egész akkor ismert "világot”, az araboktól Angliáig, Itáliától Bizáncig tartó mozgásról, kereskedelemről vallanak. S valóban: minden, amit a régi pusztai népektől tudunk, amellett szól, hogy nemhogy szétrombolták volna hódításaikkal a kereskedelmet, hanem inkább felvirágoztatták, védelmet biztosítottak számára, mesterembereiket dolgoztatták. Honfoglalás előtti szavaink, amelyek a földművelésre vonatkoznak, világosan elárulják, hogy Árpád magyarjai nemcsak nagy állattartó, harcos és kereskedő nép voltak, hanem igen nagy számba vehető földművelőtudással is rendelkeztek (pl. eke, sarló, búza, árpa, stb.). Téves volt tehát az az elképzelés, mintha a földművelést itt, mai hazánkban tanultuk volna meg, elsősorban a szlávoktól. Hiszen azt is láttuk, hogy az ország nagy területein nem szlávok, hanem avar-magyarokat találtunk. Ugyanilyen téves volt az is, amit házépítkezésünk kezdetleges putrilakásairól tanítottak. Kétségtelen, hogy voltak pompás nemezsátraink, de voltak boronaházaink, vert falú, sőt, talán téglaházaink is. Sok mindent újra kell írnunk még a honfoglalás történetéből! Úgy látszik, hogy a magyarság kereskedelmi ügyletei lebonyolításában a linó mellett vert pénzt is használt. Ám láttuk, hogy a X. század közepén megszűnik a külföldi pénzek forgalma, illetőleg ezek verési ideje után tíz-húsz évvel megállt a pénzforgalom. Ez vetette fel a szerzőben annak
