Szittyakürt, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1972-10-01 / 10. szám

1972. október hó

*xitmico*T

5. oldal

VÁLASZ BADINYINAK

A “Szittyakürt" 1972. júliusi számának 5. oldalán Badiny Jós Ferenc aláírásával megjelent nyílt-téri közlemény tárgyi tévedéseivé! és a lényegtől mindenképpen eltérni törekvő beállítottságával — a közlemény alapjául szolgáló eredeti szöveg ismerete nélkül —, az olvasóban helytelen vélemény kialakítását eredményezheti. Mulasztást követnék el, ha mindezt szó nélkül hagynám. Nem vitatkozom, egyszerűen csak tényeket állapítok meg. A tényeket ugyanis vitatni nem lehet.

A szerkesztésemben és kiadásomban megjelenő “Az Űjság" című hetilap május 4-i száma nem foglalkozott sem a nyílt-téri szerző könyvével, sem annak méltatásával. Nevek és címek említése nélkül csupán példaképpen és általánosságban arra mutatott rá, milyen megtévesztő, ha "a szabad világban megjelenő műveket, könyveket lapjaink és folyóirataink nem ismertetik, vagy bírálják, hanem hirdetik, vagy dicsérik és magasztalják”. Bizonyságul a cikk (név és cím említése nélkül), valóban a nyílt-téri szerző könyvében található elképesztő történeti tájékozatlanság néhány példáját idézte, személy szerint azonban senkit sem akart bántani. Kizárólagosan azt kívánta hangsúlyozni, milyen súlyos tévedéseket követhet el, akár az olyan kiváló szaktudós is, mint a nyílt-téri szerző, aki "a megszerzett tudás kizárólagosságán” alapuló "autoritás” tekintélyével léphet fel, ha szakterületéről — fegyelmezetlenül és teljesen felesleges módon — elkalandozik. A cikk a nyílttéri szerző könyvének tulajdonképpeni tárgykörével semmiképpen sem foglalkozott, arra még csak nem is utalt. Még azt a kérdést sem vetette fel, hogyan tekinthetők megbízhatóknak a nyílt-téri szerző őstörténeti megállapításai, amelyeket az olvasók megfelelő szakismeretek és kutatások hiányában ellenőrzini nem tudnak, ha közismert tényekre vonatkozó kijelentéseivel az idézett példákhoz hasonló súlyos tévedéseket követ el.

A nyílt-téri szerző azt állítja, hogy könyvében a magyarság származását mutatja ki, de adós marad annak megmagyarázásával, miért van szükség ehhez például arra, hogy Aeneas Silviust száz évvel később, s akkor is téves pápai és elferdített családi néven szerepeltesse. Az előbbi két tévedést a legmesszebbmenő jóindulattal sem tekinthetjük egyszerű "szedési” hibának, az utóbbit pedig "rosszul kiszedett” névnek. Megállapításunk helyességét maga a nyílt-téri szerző igazolja, amikor mentegetődzés közben is "Picolinimi” alakot ír a helyes "Piccolomini” helyett. Elképzelni is nehéz, hogy a clevelandi szedő pontosan ugyanolyan "rosszul" szedje ugyanazt a nevet, mint a könyv szedője Buenos Airesben. A nyílt-téri szerző hármas tévedéséhez Bonfini idézett véleményének semmi köze sincsen. Aeneas Silvius és Bonfini véleményének ellentétét azonban igen könnyen érthetővé teszi az a történeti tény, hogy Aeneas Silvius, mielőtt a papi pályára lépett volna, III. Frigyes német császár titkára volt, Bonfini pedig Mátyás magyar király (1458—1490) udvari történetírója. A két uralkodó kölcsönös ellenségeskedése ugyanolyan közismert, mint a II. Pius néven pápává választott Aeneas Silvius későbbi békítő és magyarbarát törekvése (1458—1464).

Az a meggondolatlan kijelentés, hogy "a Szent Péter templom minden téglája a jobbággyá süllyesztett Magyar Nép verejtékéből került ki”, ugyanolyan komolytalan és alaptalan, mint a nyílt-téri szerzőnek

— könyve 132. oldalán .kövér betűkkel szedett — másik kijelentése, amely azt állítja, hogy "a Vatikán egyetlen jövedelme a magyarországi egyházi birtokokból származik”. Mindkét állítás az olvasók tájékozatlanságának és teljes történeti tudatlanságának olyan sértő feltételezése, hogy külön cáfolatra semmi szükség sincs. Egyedül a nyílt-téri szerző szíves tájékoztatásául idézzük azt az általánosan ismert igazságot és történeti tényt, hogy a magyar nép a világ minden más keresztény (katolikus) népével együtt csupán a templomokban szokásos perselyezéssel összegyűjtött önkéntes adományokat, az úgynevezett Péter-filléreket küldte Rómába. Ha ez a jöveledem valóban fedezte volna a Szent Péter templom minden téglájának költségét, akkor X. Leó pápa 1517-ben aligha rendelte volna el a bűnbocsátó levelek árusítását a Szent Péter templom építési költségeinek fedezése céljából, s a pápai rendeletet végrehajtó Tetzel János dominikánus-barát Wittenbergben aligha került volna ellentétbe Luther Márton ágostonrendi egyetemi tanárral és nem került volna sor a hitújítás olyan megindulására, amilyen végül is az egyházi egység felbomlásához vezetett.

A magyarországi egyházi birtokok jövedelme sohasem volt a Vatikán jövedelme. Az egyházi javadalmakat Géza fejedelem és Szent István uralkodása óta mindig a magyar uralkodók létesítették és adományozták. Az egyházi javadalmak birtokosait nevelésügyi, honvédelmi és szegénygondozási kötelezettségek terhelték a nemzettel, s annak uralkodójával szemben, de nem a pápasággal szemben. A pápa a saját államának határain kívül eső egyházi javadalmak után csak rendkívüli esetekben (például a keresztes hadjáratok idején) kívánt bizonyos szolgáltatásokat. III. Ince pápa 1199-ben előbb a szerzetes rendek, később az egész papság jövedelmének negyedrészét, az 1274- ben megtartott lyoni zsinat pedig az egyházi jövedelmek tizedrészét követelte. A nyílt-téri szerző tehát minősíthetetlen baklövést követ el, amikor Málnási Ödönnek a magyar egyházi birtokok nagyságára vonatkozó adatai alapján katasztrális holdankint évi 8 mázsa búzaterméssel

— "szerény számítás szerint is” —

260.000 millió USA dolláros vatikáni jövedelemről beszél, amiből 1506-ig "130.000 millió dollárt szolgáltatott az egyházi pénztáraknak a magyar jobbágy verejtéke”. Hol és hogyan termett az egyházi birtokokon katasztrális holdanként évi 8 mázsa búza: Szent István korában, vagy közvetlenül utána, majd később a belső zavargások, folytonos külső támadások, besenyő, úz, kún, tatár, német, oláh, bizánci és török pusztítások, elemi csapások, járványok, zendülések idején? És, ha termett volna is, akkor is milyen korszerűtlen (anakronisztikus) módszerrel számítható az át USA dollárértékre? Azt már kimutattuk, hogy ez a jövedelem nem az Egyházi Államot, nem a pápát, 1929-óta pedig nem a Vatikánt illette. Fel kell azonban még hívnunk az olvasók szíves figyelmét arra, hogy a nyílt-téri szerző egyetlen szóval sem említi, mennyit vittek ki 25 év alatt az oroszok Magyarországról. Ez nem fáj neki?

Arról, hogy az Egyház a magyarságnak — főként a törökkel folytatott küzdelmei során — hányszor és milyen anyagi támogatást nyújtott, köteteket lehetne és kellene írni. A közvetett úton — egyházi javadalmak jövedelmeinek honvédelmi célokra történő átengedésével — biztosított anyagi támogatás pénzösszegszerű kimutatása szerfelett nehéz és igen körülményes lenne, bizonyos azonban, hogy olyan csillagászati számokhoz vezetne, amilyenek méltán keltenének meglepetést. Ide kellene sorolnunk természetesen azokat az anyagi támogatásokat is, amelyeket a pápaság (az Egyház) a maga valláserkölcsi tevékenységének sikere érdekében nyújtott. A közvetlenül vállalt költségekre csak példaként említjük a Buda megszállását követően Magyarországra küldött 2500 gyalogos 77.000 aranyforintot felemésztő felszerelési költségét és

60.000 aranyforintot igénylő úti ellátását (zsold nélkül!), továbbá a törökök ellen toborzott keresztesek, zsoldosok gyakori felszerelését, ellátását és rendszeres fizetését. Ezeknek fedezésére a pápák nem egyszer az egyházi állam területein vetnek ki súlyos adókat. 1664ben VII. Sándor pápa, 1683-tól kezdődően pedig folyamatosan XI. Ince pápa adott jelentős pénzösszegeket a török ellen folyó hadjáratok, s az utóbbi Magyarország felszabadításának költségeire. Buonvisi bíboros XI. Ince pápa megbízásából végrehajtott közismert, nagyszabású pénzügyi akciói, tehát a pápaság hathatós anyagi támogatása nélkül a magyar nép sohasem szabadult volna fel a másfél évszázadig tartó kegyetlen török uralom alól. Összegszerűen milliókról van szó! Ezt annak, aki jezsuita (katolikus) egyetem tanárának vallhatja magát és ráadásul még magyar is, tudnia kellene. Akkor is, ha kimutatásai szakszerűen csak az őskorra vonatkoznak is.

Nehezen érthető, hogy ugyanaz a szerző, aki a pápaság szerepét a magyarság történetében következetesen hátrányosnak igyekszik feltüntetni, az első magyar király szenttéavatása kérdésében szinte görcsösen ragaszkodik ahhoz a tévhitéhez, hogy I. István magyar király nem szent, mert "mint Szent István a kánonban nem található”, mert "őt római pápa soha szentté nem avatta”. Elfelejti, hogy sem az egyik, sem a másik tény nem perdöntő jelentőségű. Soha senki sem állította, de nem is állíthatta, hogy Szent Istvánt a pápa avatta szentté. A szenttéavatásnak a pápa nyilatkozata 1083-ban még nem előfeltétele. A szenttéavatást II. Sándor pápa csak 87 évvel később, 1170-ben tartotta fenn magának és utódainak. Az a körülmény tehát, hogy "a szentté avatásra vonatkozó kanonizáció szabályrendeleteit” IX. Gergely pápa 1235-ben "rögzítette”, Szent István szenttéavatásának érvényességén semmit sem változtat. Még természetesebb, hogy "ennek a királynak ‘szenttéavatási’ pere a római egyház kánonikus iratai között nem található”. Szenttéavatási per ugyanis — akár tetszik a nyílt-téri szerzőnek, akár nem — az 1625. és 1634. évi rendelkezésekig nem volt. A “per" csak azóta megelőző bizonyítási eljárás a döntésre hivatott egyházi szerv (bíróság) előtt. A "szenttéavatás”, amelyet a mai egyházjog szabályainak megfelelően a bíborosok konzisztóriumában a pápa végez, csupán a szenttéavatási per kedvező eredményének ünnepélyes kihirdetése. Kétségtelen, hogy bizonyos ügyvizsgálati szabályok és a szenttéavatást megelőző szokások már korábban is voltak, ezek azonban az idők folyamán lényegesen megváltoztak. Szent Istvánt az 1083-ban követett gyakorlatnak (szokásnak) megfelelő (de nem peres!) eljárás lefolytatása után a pápa, VII. Nagy Szent Gergely előzetes hozzájárulásával a magyar nemzet országos zsinatán, az akkor uralkodó magyar király. Szent László, a magyar nép egyetemes óhajának megfelelően avatta szentté. Ezt a szenttéavatást az Egyház utólag is többször elismerte. XI. Ince pápa Szent István tiszteletét — Budának a török uralom alól való felszabadítása, 1686. szeptember 2. emlékére az egyetemes egyház részére is elrendelte. Erre azért volt szükség, mert addig Szent István augusztus 20-i ünnepe csak országos (magyar) ünnep volt. A második vatikáni zsinat Szent István szeptember 2-i egyetemes egyházi ünnepét — az ősi keresztény felfogásnak megfelelően — halálának (megdicsőülésének) napjára, augusztus 16-ra helyezte át. Miért tette volna ezt, ha Szent István — a nyílt-téri szerző szerint — nem lenne az Egyház szentje? Ügy látszik, a nyílt-téri szerző nem tudja, hogy az Egyház több ezer olyan szentet tisztel, akit sohasem "avattak” szentté. Ezek között foglal helyet például Krisztus Urunk nevelőatyja, Szent József, anyai nagyanyja. Szent Anna, továbbá Szent Péter, Szent Pál, s felsorolhatatlanul sok más közismert, nagy szent is. A történeti tények tárgyilagos ismeretében nem lehet kétséges, ki követ el "abszolút nevetséges” “mellébeszélést”, vagy "elködösítést”.

A tájékozatlanságot személyeskedő csipkelődéssel elleplezni komolytalan dolog. Aki érvek hiányában ilyesmire törekszik, csak önmagáról állítja ki a szellemi szegénységi bizonyítványt. A nyílt-téri szerző személyeskedéseivel nem is foglalkozom. Csak azt állapítom meg, hogy még ezen a téren is tévedéseket követ el és ellentmondásokba keveredik. Téved, amikor azt állítja rólam, hogy szerzetes voltam. Önmagának mond ellent, amikor papi voltom ismételt hangsúlyozása ellenére azzal vádol, hogy "egyházfi álruhájában” félrevezetem az olvasót. Ha pap (tehát egyházfi) vagyok, hogyan viselhetem "egyházfi álruháját”? Ezt csak a teljes történeti és ténybeli tájékozatlanságán tetten ért szerző tudná valamiképpen megmagyarázni. Mint ahogy azt is, hogyan maradt "tökéletesebb a magyar nyelv felépítése, mint a sumír", ha a "nyugatbahelyezés” óta ("ami I. István műve volt”) eltelt "1000 évből nincsen száz év, melyet ‘magyarul’ élt a magyar”. Mi ez, ha nem fából vaskarika?

Szent Margit, "a szépségéről híres királyleány” életáldozatát (aki 1242 január 27-én született és 1271. január 19-én halt meg, tehát nem 22 évet élt, mint a nyílt-téri szerző mondja, hanem 8 nap híján 29-et), Szent Erzsébet — korát megelőző — szociális példamutatását és Szent István vadidegenek részéről is elismert és számtalanszor őszintén megcsodált páratlan történeti szerepét mindenképpen félremagyarázza. Miért? Csak azért, mert "a Magyar Őstörténeti kutatások tekintetében a ‘Népsza-