Szittyakürt, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1972-10-01 / 10. szám
6. oldal «ItTVAKOftt 1972. október hó SZÉLJEGYZET A MÜNCHENI MERÉNYLETHEZ badság’" álláspontját akarja követni? Vagy azért, mert új vallást akar alapítani? Az előbbi engem nem érdekel, az utóbbihoz való jogát pedig nem vonom kétségbe. Ha keresztre feszítteti magát és harmadnapra feltámad, talán én leszek a leglelkesebb apostola. Addig azonban, amíg "a kajafási írástudók” módjára azt hiszi, hogy olvasói olyan buták, bármit elhitethet velük, nyíltan fel kell vetnem a kérdést: milyen erkölcsi alapon támadja "a Buenos Aires-i Jezsuita Egyetem Sumerológiai Tanszékének ny. r. tanára” azt a katolikus Egyházat, amelynek a római Institutum Pontificum Biblicumban megszerzett szaktudását köszönheti, a jezsuita egyetem révén pedig maga is alkalmazottja? Felelőtlen kijelentésekkel perbe nem szállók, de a régi közmondást idéznem kell: csúnya madár az, amelyik a saját fészkébe piszkít. Befejezésül csupán azt szeretném kijelenteni, hogy amit írtam, azt igazolt történeti tények, hitem és Egyházam, népem és magyar fajtám igazságának védelmében, keresztény és nemzeti hagyományaink sértetlen megőrzése érdekében írtam. Kótai Zoltán A magyar népművészet reneszánsza Hivatalos adatok szerint a Magyarországot járó külföldiek minden itt elköltött 100 forintjukból 27-et művészeti tárgyak vásárlására fordítanak. Csupán az elmúlt esztendőben 100.000 dollárt forgalmaztak a Népművészeti Vállalat magyarországi boltjai. Kétségtelen, hogy a magyar népművészet reneszánszát éli; az utóbbi években világhírnévre tett szert. Tokiótól San Franciscóig, Stockholmtól Kairóig kiállítások egész során aratnak sikert a kalocsai és matyó hímzések, a színes alföldi szűr-rátétek, a somogyi fafaragások, a zöld- és feketemázas népi cserépedények. Az ország több, mint 70 népművészeti szövetkezetének 50.000 dolgozója az idén előreláthatólag kb. 300 millió forint értékű népművészeti terméket készít; 40 százalékuk exportra kerül. Egyebek között 30— 40.000 darab matyó, illetve hevesi, sárközi, vagy beregi hímzéssel díszített női blúz, 40—45 millió forint értékű bébi- és gyermekruha; nagyszámú szőnyeg és falikép, továbbá kisbútor szerepel az idei terméklistán. Az utóbbiak közül a fa- és kovácsoltvas kombinációjú újságtartók, különféle faragott ülőbútorok, asztalkák; a népi cserepek közül a halászlés, gyümölcsös, süteményes illetve italos és feketés készletek a legnépszerűbbek külföldön. A Népművészeti Vállalat az értékesítés mellett kultúr-küldetést is teljesít: elősegítette, hogy a szövetkezetek az utóbbi években 50 díszítő művészeti műfajt újítottak fel, megmentve sok népi értéket a feledéstől. A Népművészeti Vállalat közvetíti a szomszédos népek művészetét is árúcsere, illetve kiállítások formájában megismlerteti a magyar érdeklődőket — és a külföldi túristákat — a szovjet, a bolgár, a lengyel és a román nép alkotásaival. A népművészeti termék egyébként napjainkban már nem csupán idegenforgalmi érdekesség; egyre inkább nő az olyan magyarországi vásárlók tábora is, akik népművészeti textiliákkal, népi kerámiákkal, faragott kisbútorokkal díszítik lakásukat. Pontosan 27 évvel ezelőtt az emberi élet teremtette tragikomikus helyzetként a hírhedt salzburgi amerikai éhségtáborban összekerültem az 1944-es sikertelen magyar fegyverletétel legfelsőbb szinten álló egyik végreha j tó j ával. Katonapolitikusok voltunk mindketten és úriemberek. A köztünk fennálló elvi ellentéteket áthidalta beszélgetésünkben a múltban kialakult egymás iránti kölcsönös megbecsülés. Ennek a jegyében a "háborús bűnösség” kérdésében lefolytatott tárgyilagos beszélgetésünk végén ezt kérdeztem tőle: "Tehát akkor tulajdonképpen, kik az igazi háborús bűnösök?” A felelete igen meglepett: "Hát igen ... Tulajdonképpen ... azok, akik huszonöt éven át vezették Magyarországot!” ... És most ő nem jöhet haza, én pedig, mint "háborús bűnös” itthon élek. A müncheni olimpián történt gyilkos merénylet alkalmával — úgy érzem — körülbelül ugyanazt a kérdést kell feltennem: "Tulajdonképpen, kik az igazi bűnösök?" Közismert, hogy az első világháborúban a genfi nemzetközi egyezmény "háborús bűnösök”-nek minősítette azokat a polgári egyéneket, akik megkülönböztető egyen jelzés nélkül lesből rálőttek az ellenséges hadsereg tagjaira. Ezeket akkoriban komitácsiknak, az első világháború után csetnikeknek, a második világháborúban partizánoknak, majd szabadságharcosoknak nevezték, illetve nevezik. A második világháború után a vesztes ellenséges hadserek vezetőit, akik a genfi nemzetközi egyezmény adta jog szerint jártak el az ilyen polgári egyénekkel szemben, háborús bűnösökként kivégezték, tehát törvényesítették a polgári lakosságnak a háborúban való fegyveres és támodó tevékenységét. Az első világháború előtti időkben hallottunk olyan meseszerű régebbi esetekről, hogy valamikor a két ellenséges hadsereg egymással szembeállt, s a szemük láttára szabályos párbajjal a lovagiasság szabályai szerint döntött arról, hogy melyik seregnek kell elvonulnia a csatatérről. Az első világháborúban a háború előzményeihez tartozott a magyarázatot kérő diplomáciai jegyzék, az ultimátum és végül a hadüzenet. A második világháborúban már csak a hadüzenet maradt meg, ezekből, amelynek hivatalos átnyújtását percre pontosan egyidőben időzítették a hadműveletek megindulásával (Lengyelország, a kelet-balti államok, Pearl Harbour, stb.). A második világháborút látszólag lezáró egyoldalú fegyverszünet után két év múlva a "berlini incidenssel" ismét aktivizálódott az ideiglenesen megszűnt háborús tevékenység az egész világon: az úgynevezett "hideg háború”. Az azóta megindult helyi hadműveletek mindenütt előzetes hadüzenet nélkül kezdődtek, folytak vagy folynak még most is. (Korea, Vietnam, Kelet- és Nyugat-Németország, Jugoszlávia és Magyarország Rákosi idejében.) A két világháború között a haditechnika fejlődése és az első világháború állásharcaiból keletkezett rossz tapasztalatok következtében megerősödött a függőleges átkarolás alkalmazására való törekvés. Ez termelte ki a totális hátsó háború gondolatát, tehát a kárharc (szabotázs), a hírverés (propaganda), a kisháború (partizánharc), a kémkedés (spionázs) képében minden látható és láthatatlan ártó eszköznek az alkalmazására való felkészülést úgy támadó (offenzív), mint védelmi (defenzív) célzattal. így az öszes államok egész lakossága nyílt vagy rejtett "katona” lett, többé vagy kevésbé nemre és korra való tekintet nélkül (nőknek katonai segéd-, sőt harcos szolgálatra való kiképzése, gyermekeknek ejtőernyős kiképzésre való előkészítése és kézigránát használatára való begyakorlása, stb.). Az első világháborúban a gyarmattartó államok (elsősorban Franciaország és Nagybritannia) gyarmataik kezdetleges műveltségű lakosainak kezébe adták a saját fegyvereiket és felvonultatták a civilizáció nevében Európa “fehér” népei ellen, megtanítva őket a civilizáció álszenteskedéseire. Természetes, hogy ezzel együtt járt a “fehér” ember tekintélyének lesüllyedése. Minden közösségben, tehát az államban is, fegyelemre van szükség. Fegyelmet azonban csak ott lehet tartani, ahol felfelé meg van a tekintély-tisztelet, lefelé pedig az igazságosság. Miután a tekintély-tisztelet megszűnt, az állam vezetői az igazságosság alkalmazásának szükségességét nem akarták tudomásul venni, a "rabszolgák lázadását a rabszolgatartók ellen” csak erőszakkal tudták letörni, s ezt a "jogot” törvényesíteni igyekeztek. Ennek eredményességéhez azonban előfeltétel volt az embereknek tudatlanságban való tartása, nehogy észrevegyék a szellemi és anyagi kizsákmányolásukat. Az analfabétizmust ugyan egyes államokban megszűntették, de ugyanakkor bevezették az irányított sajtót, tanítást és tájékoztatást. Miközben ezt cselekedték saját államukban, más államok vezetőit kétszínűséggel vádolták, hogy saját tömegük figyelmét eltereljék a saját mesterkedéseikről. így az emberekben az egymás elleni gyűlöletet termelték ki. Gyón és Dabas egyesített községi tanácsa levélben kérte a szovjetunióbeli Krasznojarszk város vezetőit: kutassák fel jeles szülöttük, az első világháborúban orosz hadifogságba került és ott fertőző betegségben meghalt Gyóni Géza sírját. A krasznojarszki vezetők tudatták, hogy a városi honismereti és történelmi bizottság kutatja a sírt. Fügedi Péter nyugalmazott tanár, budapesti lakos, ezzel kapcsolatban érdekes adatokat közölt Gyóni Géza haláláról. — 1928-ban egy Kalocsa melletti kis faluban, Dunaszentbenedeken tanítottam — mondotta. — Sok estén át beszéltem az akkori faluháza pénztárosával, Szabó Vilmossal. Szabó nem csak barakk-, hanem szobatársa is volt Gyóni Gézának. Kérésemre, mert kedves költőm Gyóni, többször elmesélte halálának körülményeit. A tábor irodalmi színjátszó körének egyik vezetője volt Gyóni Géza, s a szomorú fogolyhétköznapokat karácsonykor és húsvétkor előadásokkal próbálták ünnepivé tenni. A A családban a gyermek olyan lesz, amilyennek a szüleik nevelik, tehát a szülők felelősek a gyermekeikért. Az államokban — vagy, ha úgy tetszik: a nemzetekben — a nép (a tömeg) neveléséért az értelmiségi réteg, tehát a vezetői felelősek. A nevelés főeszköze a példaadás, de ha ez hiányzik, ha a gyermek a szüleitől kapott ígéretek beváltását nem látja, ha kitérő hazudozásait észreveszi, hogyan lehet elvárni tőle, hogy szüleit szeresse és kövesse? Ez az a lelki motívum (indíték), amely a nép, a tömeg, az egyes ember részéről kiváltja a totális felelősségrevonás indulatát, amely végül is vad sötétben történő vagdalkozássá fajul és anarchizmust eredményez. Nemzetközi szervezetekben a közvélemény előtt a faji gyűlölet ellen szónokolnak, törvényeket hoznak ez ellen, de saját államukban faji gyűlöletre nevelik népüket az államok vezetői. Nemzetközi tekintély szükségességéről szavalnak, de megtagadják az őmagukat kötelező határozatok végrehajtását; népük nevében hazudnak, alakoskodnak és a megtagadott szerető Istenre hivatkozva csak önmagukat tartják jogosnak a kivételezettségre. Életem tapasztalata, hogy minden bűn önmagában hordja a büntetést és minden tévedés önmagában hordja a tanulságot (—a hindu "karma”). Ezt minden vezetőnek jól meg kellene jegyezni, aki népe kiválasztottságára való hivatkozással saját magának előnyt akar szereni. Münchenben egy újabb Kennedyesettel kerültünk szembe. Ez is olyan ördögi szellemben van megszervezve, hogy a felbúj tó emberi bíróság előtt talán sohasem lesz felelősségre vonható. De felismerhetjük és védekezhetünk ellene, ha figyelemmel kísérjük a merényletet követő eseményeket azzal a céllal, hogy meglássuk: kinek származik előnye a saját és ellenséges személyek legyilkolásából? Az az egy biztos, hogy nem vagyunk érdekelve benne mi, akik Krisztusban hiszünk! Budapest, 1972. szept. 5. katonák közt népszerű és szeretett ember volt a költő. Ám egy napon a hazatérés szép reménye bizonytalanra fordult, a táborban ragályos-halálos betegség ütötte fel a fejét. Naponta 15—20 fogoly halt meg. Egy napon Gyóni Géza is megbetegedett. Fügedi Péter így idézi Szabó Vilmos történetét: — A beteg Gyónit elkülönítették, de az egészséges katonák rendszeresen felkeresték, meglátogatták. Halálakor is többen ágyánál voltak, Szabó Vilmos fogta le a költő szemét. Délután ásták a sírt, a többi aznap elhunyt, közel húsz katonával együtt készültek eltemetni. Mésztejet öntöttek a sírba, majd egymásra helyezve tették közös sírba a halottakat. Az egyik katona mondta, meg kellene jelölni Gyónit, hiszen költő, jeles ember, hátha keresni fogják egyszer. Ekkor többen valami jel után néztek, s találtak is: egy vasabroncsot. A derékszíj helyén ezt erősítették a költő derekára. A tömegsírt ezután beföldelték. Az idő talán még nem ette meg az abroncsot, s ha a tömegsírra rátalálnának, ez még eligazító jel lehet. Tacitus Hungaricus” Vasabronccsal jelölték meg Gyoni Géza tetemet T
