Szittyakürt, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1972-09-01 / 9. szám
1972. szeptember hó «imAKtffcT 7. oldal velejárója, de kívánatos fejlődés, amely minden célunk! “Az ejtésbeli, pontosabban olvasatbeli bizonytalanság mellett jellemző volt a sumérra a homonimák rendkívüli gazdagsága”. — Ismét ki kell emelnünk: mennyire célszerűbb lett volna, főképpen a tárgyilagosság szándékának feltett, de a sorok alapján nem bizonyítható szándéka esetében, ha e beszámolót egy asszirológus írta volna meg! (Hogy ilyen otthon nincs — a kultúrkormányzat felelőssége. Ezt még csak nem is kívánjuk a finnugorok számlájára írni.) Hogy a szumir nyelvvel egyáltalán foglalkozhatunk, azt az akkád csoportnak (babilóniai és asszír népek) köszönhetjük. Ha ezek nem gyűjtötték és adták volna tovább szellemi őseik örökségét oly elismerésreméltó igyekezettel, amint tették, mehetnénk a pusztába, vagy állnánk, mint szamár a hegyen. Ha a "kultúra atyjai”, a rómaiak ugyanezt tették volna az etruszk kultúrértékekkel, a világ tudományának más képe lenne! (Prof. Dr. G. Pettinato szavai, 1970.) Hogy a szumirt egyáltalán megfejthettük, az akkád bilinguáknak köszönhetjük. Ezek szövegeket, s ahhoz tartozó szójegyzékeket, stb., örökítettek meg — amelyeket az ásatások során megtaláltak. Csakis így, visszakövetkeztetve, fejthettük meg a nyelvet. — Tudnunk kell — nyelvészeknek elsősorban, hogy minden sémita nyelv még ma is defektiv írásrendszert használ. Ez nyelvszerkezetük alapján természetes, s semmi zavart nem okoz. — Innen ered tehát, hogy az előbbiekben említett hangrendszer is defektiv! Pl. az "o" hangot nem tudjuk kimutatni, mert nemcsak az akkádban nincs jele, de a többi sémita nyelvben is hiányzik. A héberben jelenik meg az "ajin” — az arabban hangértéke már nem ugyanaz. Nekik ez nem is kell, mert a szöveg anélkülis érthető. Vannak hangok, amelyeknek jelük nincs! — De vajon nem volna-e a világ tudományának hasznára, ha valaki pl. e hangtani jelenségeket — éppen a magyar és rokonnyelvei alapján következtetné ki? — Ne feledjük, az akkádot is visszakövetkeztetéssel fejtettük meg! Ha már itt tartunk, nem szabad említés nélkül hagynunk, hogy saját magyar rovásírásunk is defektiv volt. Csak azokat a hangokat jelezte, amelyre feltétlenül szükség volt. — Ne feledjük, az írást a szükség termelte ki, s kezdetben nehéz, fáradságos tudomány volt — takarékoskodni kellett tehát az idővel, fáradsággal, s ebből eredőleg az értelemmel is. Bonfini megállapítása: kevés jellel sok értelmet kifejezni, az emberiség legrégibb törekvése volt, amint ma is: minél kevesebb munkával, minél jobban élni. Kérdhetem azonban: mindezen defektivitása mellett — írás-e, nyelv-e az, amit találunk és olvasunk? — Képes-e Szerzőnk ezzel szemben, tökéletesebb vagy akár még-defektívebb eredeti finnugor szöveget felmutatni? (Természetesen Szalavári Túra nevezetes partyizán-nacsalynyik "másolatai” mellőzésével —, mert hiszen mi buta orientalisták csak eredetit vagyunk hajlandók elfogadni!) Az eb itt van eltemetve! — Ócsárolhatunk, amit akarunk: a szumir nyelv volt, s emlékei vannak — a finnugor csupán agyizzadmány, s mint ilyen: nincs és nem is volt. — Ezt a történész mondja. Hogy a nyelvész ettől mit csinál: nem érdekes! (Megállapításunk azonban nem ennyire önkényes. Éppen a szovjet régészet eredményei hoztak meglepő adatokat napvilágra. A hipothetikus "finnugor” őshaza feltételezett helyén nincs nyoma semminek — "történelemfércelő” krónikásaink állításait azonban éppen ezek a kutatások igazolták fényesen. Ennek irodalmához Szerzőnk odahaza lényegesen könnyebben hozzájuthat, mint mi idekünn. Érthetetlen, hogy a "hivatásos tudomány” még erre sem hajlandó tágítani dogmáitól.) A polifónia és homofónia jelensége a szumirban kétségtelenül megvan. (Az a jelenség, hogy egy jelnek többféle olvasása; valamint azonos hangzású szavaknak többféle jelentése van.) Ez a jelenség valóban okoz esetenként nehézségeket, ill. okozott a kutatás kezdetén — ma már meszszemenően feldolgozták. Ami a nehézségek — sőt: sok esetben tévedések — legfőbb oka volt, nem annyira a nyelvsajátságban rejlik, hanem sokkal inkább abban, hogy az ezzel foglalkozó tudósok kivétel nélkül idegenek voltak, akik nem tudtak magyarul. S hogy ez így lehetett, abban a magyar tudományt, méginkább kultúrpolitikát terheli súlyos felelősség, mert e kérdésekkel nemhogy nem foglalkozott, de elszigetelte magát, sőt mi több: teljességgel lehetetlenné tette, hogy e munkába magyarok is bekapcsolódjanak. — Tájékoztatás szándékának hangoztatása esetén ezzel is behatóbban kellett volna foglalkoznia a Szerzőnknek (vagy helyette sokkalinkább valaki beavatottnak!), s főleg nem ilyen módon. Nem csoda, hogy az eredmény ismét torzkép, úgyannyira, hogy a levont végkövetkeztetés is ennek megfelelő. E jelenség ismétlődése kezdi a hangoztatott tiszta szándék képét elhomályosítani! Az írás, mint mondottuk, egyszerű képjelekből stilizálódott asztrakt jegyekké. A jelek száma mintegy 600 körül mozog (variánsok is találhatók, ezért nem adunk konkrét számot), és a törekvés nyilvánvalóan a jelek számának csökketése és egyszerűsítése volt, úgyannyira, hogy az akkád szótagjegyek száma már csak 327 (W. v. Soden: Akkadisches Syllabar, AnOr 27, Roma, 1948). Pontosan ellenkező jelenséggel állunk tehát szemben, mint pl. a kínai írás fejlődéstörténete esetében, aholis a jelek ugyancsak képekből absztrahálódtak, azonban a kifejezőkészséget a jelek számának emelésével fokozták. — Elkerülhetetlen tehát, hogy egy-egy jelnek többféle olvasása legyen, hiszen e 600, később felényi jel a magasfejlettségű kultúra és annak fejlett nyelve minden fogalmának és nyelvtani elemének kifejezésére elegendő volt és kifogástalanul megfelelt. — Az azonos hangzású szavak többféle jelentése, amely egymással még csak össze sem függ, éppen magyar embernek nem feltűnő — kétségtelen, nehézséget jelent az ezzel nem ismerős idegennek. Csak példaként: a "dob” szavunk jelenthet ütőhangszert vagy, hogy "hajít”; a "fej” szavunk lehet testrész, vagy a tej-nyerés művelete; vagyis lehet névszó vagy ige. De nyelvtani elemek esetében is: "az” szavunk lehet határozott névelő vagy mutatónévmás. Mai írásrendszerünkkel képzőkénti alkalmazása már nem téveszthető össze az előbbivel (pl. száraz — szár az). Nekünk ez nem nehézség, s soha össze nem tévesztjük — sőt, éppen ezt a jelenséget szójátékok céljára gyakran igénybevesszük — kétségtelenül nehézség egy idegennek. Záró összefoglalása végeredményben negatívum: a rokonítás "iránt tanúsított mélységes gyanakvásunkat teljes mértékben jogossá teszi". — Nos, gyanakodnia, éspedig bármi irányában kétségtelenül mindenkinek egyéni úri joga, ezt senkitől elvitatni nem kívánjuk. — Ha azonban alternatívát keresünk, úgy részünkről sem veheti zokon senki, hogy mi pedig egy hipotétikus, íróasztalok mellett kiagyalt "ősnyelvvel” való összehasonlítások irányában legyünk ugyanilyen mélységes gyanakvással! — Hogy ennek ilyen "nehézségei” nincsenek, természetes, hiszen azért agyalták olyanná, amilyen, hogy azzal kénye-kedve szerint játszogathassák az, akinek ehhez kedve van. Az ilyen "gelehrte Spielerei” lehet igen szórakoztató, azonban a valósághoz vajmi kevés köze van — vagy ha van, csak véletlen. Gyanakodjék tehát kedvére bárki, mitsem változtat azon, hogy amit mi hasonlítunk, két konkrét, létező, bizonyíttott nyelv írásos emlékei, nempedig egy létezőnek egy nemlétező, csak elméletben "kikövetkeztetett ősnyelvhez” való hozzányomorítása. ☆ ☆ ☆ Köszönet illeti Szerzőnket a kutatástörténet eme, kívülállók részére is tanulságos kis összefoglalásért. Ezt jobban mi is aligha foglaltuk volna össze — legfeljebb részletesebben tértünk volna ki arra, hogy a szereplő nevek mellett megadtuk volna, hogy ki kicsoda. így ugyanis sajnos elveszett az, amire folyamatosan hivatkozunk: külföldi tudósok voltak azok, akik a szumir— magyar kapcsolatra felhívták a figyelmet — a magyarok hadakoztak ellene a leghevesebben! Nem árt rámutatni — habár az összefoglalásból is kitűnik —, hogy kik voltak ezek a magyarok. ☆ ☆ ☆ A történelmi áttekintést illetőleg — Szerzőnk Varga Zsigmond feltételezését ismerteti, amely nyelvtörténeti alapon elemezve helyes, vagy a valóságot megközelítheti. Vannak azonban más elméletek is: hogy az ún. altáji, stb. területekre szumir elemek rajzottak ki, gyarmatosítás vagy más okból. Ez a Varga-féle elméletnek éppen megfordítottja lenne. Vitatnunk ezt sem lehet. E sorok írója, mint történész sem, mer e kérdésben egyelőre állástfoglalni. Hogy a szóbanforgó népelemek közt mind nyelvi, mind faji, mind kulturális vonatkozásban közeli rokonság áll fenn, ma már bizonyított. (A gyanakvók pedig gyanakodjanak kedvükre — a karaván halad!) — Azt tudjuk, hogy a szumir elem Mezopotámiában nem autochton. Valahonnan tehát bevándoroltak — magukkal hozva már meglevő fejlett kultúrájukat. (A vonatkozó elméletekre nem térünk ki részletesebben. Egyik, hogy a mai Irán vagy Kis-Ázsia felől, másik, hogy a Kaukázus felől, a harmadik pedig, hogy Indiából jöttek. Ez még mind vita tárgya.) Lévén a korai szumir történelemre vonatkozó feldolgozott leletanyag még rendkívül hiányos, e kérdésben tartózkodó álláspont mindenképpen indokolt. Tartózkodásunk azonban nem lehet elutasítás, sokkaltainkább pozitív figyelem. Konkrét adataink ugyan alig vannak, de hogy a jelzett tömbök és birtokaik között szoros kapcsolat állhatott fenn, a régészeti leletek bizonyítják. Mind a régi Elámban — a mai Irán területén —, mind északabbra és keletebbre, folyamatosan találunk megmagyarázhatatlan leleteket. Ezek sűrűsödésével és feldolgozásával a kérdés idővel megvilágosul. Magyar vonatkozásban ez mindenképpen pozitív. Nyelvünk meg nem fejtett, sőt elhományosított titkai mellett mindigis lappangtak további sejtelmességek, amelyekkel tévútra terelt szellemi és tárgyi néprajzunk nem tudott mit kezdeni. Népművészetünk díszítőelemeitől, de pásztoraink egyes ruhadarabjaiban is vannak ősi összefüggések, amelyet nem vettünk észre —, mert az illetékesek ezt nem akarták. Mondakörünkben is felfelbukkan egy egy elem: kezdve a hun-magyar mondakör ősapjától, Nimródtól — amit szakembereink illőképpen megmosolyogtak; folytatva az együgyű gyermekdalocska “Ninive, Ninive királykirálybiztos” refrainjéig — amely előtt vállvonogatva álltunk; ugyancsak a gyermekek kiolvasóversikéjéig, amely alig-torzítottan tartotta meg egy-egy szumir liturgikus himnusz néhány töredékét — amelyre nagy tudományunkban figyelmet sem szenteltünk. Torma Zsófiával — Szerzőnk is említi — annakidején szóba sem álltak, amikor tordosi leletanyagát akarta ismertetni. Három emberöltőnek kellett eltelnie, amíg a világszenzációt jelentő Alsótatárlaka melletti íráslelet előkerült — s ez is elsikkadt volna, ha a román régészek nem kürtölik világgá — s a világ ma ezt csak mint “Tatarea-i lelet” ismeri, alig akad valaki, aki tudná, hogy a lelőhely 1920-ig magyar föld volt... — Még nagyobb szenzációt jelentett, amikor az anatóliai Sultantepe mellett előkerült a Fazekas Mihály által feldolgozott Ludas Matyi népmesénk ősváltozata — ékírásos táblán... A jelek arra mutatnak, hogy a nagy turáni — ám legyen: uralaltáji népközösségből kiszakadt szumirok mégsem szakadhattak ki teljesen. Sőt, igen valószínű, hogy egy jelentősebb tömb e régi szállásterületekre visszatérhetett, éspedig alighanem politikai okokból, amelyet az akkád uralom kellőképpen indokol; sőt később is folyamatosan, hiszen a babiloni, méginkább a hírhedten kegyetlen asszír elnyomás elől egész törzsek menekültek "északra a hegyekbe" — s erről vannak írásos nyomok! — Méginkább figyelemreméltó, hogy magában a magyar nyelvben is vannak kimutatható akkád elemek, tehát e visszatérők egy része legalább az akkád uralmat is meg kellett érje — ezzel időben is támpontot nyerünk. Mindenesetre a végső szó, de egyáltalán alátámasztható feltevés kimondásához még nem érkeztünk el — azonban éppen ezért a kutatásnak megállnia nem szabad, s aki ezt gátolni akarja, felelősséget vesz magára! ☆ ☆ ☆ A "szumir tábor” munkáját illetőleg Szerzőnk kifogása részben jogos. Valóban e "tábor” tele van felelőtlen elemekkel, dilettánsokkal, akik annál hangosabbak. Amint jeleztük, ezekkel nekünk magunknak is elég bajunk van. Mindez azonban nem lehet mentség arra, hogy a valóban szakavatott munkákat emiatt "ne tartsuk számon” — főleg, ha arról nyilatkozni merészelünk. Szerzőnk azt se feledje el, hogy a szumir nyelvben valóban szakképzett személyek száma világviszonylatban is rendkívül kevés. Ezek között magyar alig akad, s ezek kutatási területe is eltérő. (Pl. e sorok szerény írójának kutatási területe a kultúrtörténelem — a nyelv ismerete neki csak eszköz, s nincs szándékában filológiai szőrszálhasogatásba elveszni, mégkevésbé idejét konok vaskalapossággal való meddő vitákra fecsérelni.) Az írások hangnemére se panaszkodjék se Szerzőnk, se más! Kétségtelen, ez kinövés, s a szumir tábor is elveti a sulykot — mármint a hangnemet illetőleg. Ne feledje azonban Szerzőnk, hogy ezt nem mi kezdtük! Ő maga is több
