Szittyakürt, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1972-09-01 / 9. szám
6. oldal it IttOAKŐHt 1972. szeptember hó nem-latinul... Igaz, ez amolyan "konyha-latin” —, de nem létezhetik egy amolyan "konyhaszumir” is?... Méginkább, ha a patentirozott, eredeti, hiteles, klasszikus latin ki is halt — hagyjuk, hogy mikor — nincsenek-e ma "román” nyelvek, mint olasz, spanyol, francia, portugál, rhaetoromán, ladin, stb., amelyek mind az "eredeti” (hiteles, klasszikus, stb.) egyenes folytatásai? Egy nyelv mindig élő, eleven szellemi érték, ami alakul, módosul, fejlődik, változik. Amint maga a beszélője: az ember is, az idő haladtával, a kor és követelmények szerint, hiszen attól elválaszthatatlan. — Nem létezhetik-e netalán egy ilyen "továbbfejlesztett szumir” is? ... De nézzük a valóban kihalt állapotot. Kihalt — Isten és emberek előtt — a szanszkrit. Mi sem akadályozta azonban a XIX. század német nyelvészeit ebben felfedezni az "indogermán” nyelvek ősét! S ezt a tudományos és nem-tudományos világ szemrebbenés nélkül el is fogadta. — S ha már itt tartunk: hol az összekötő kapocs (írásban!!!) a szanszkrit, a mesterséges "ógermán", a létező gót, és ugyancsak létező ófelnémet között? — Mégis, a tudományos világ, a nyelvészek, mindezek összefüggését egy pillanatig kétségbe nem vonták. Folytassuk: nem hallottunk-e — sőt inkább: nincsenek-e bizonyítékaink — egy-egy "kihalt” nyelv "újjászületéséről”? A klasszikus hellén kihalt. Jó, a bizánci görög ennek folytatása. Évszázadok után azonban — mihelyt az állam kivívta függetlenségét, íme egyszerre újjászületett "újgörög” néven — nyelvészetileg is bizonyíthatólag: a régi alapokból — ha változásokkal is. — Vagy: a héber nyelv már Krisztus előtt bizonyítottan kihalt, úgyannyira, hogy maga Krisztus is már arámi nyelven beszélt. Mégis: a Kr.u. XX. században, Izrael állam politikai megalakulásával a nyelv egy varázsütésre élő nyelvvé változott, s még azok is megtanulták, akik azelőtt sohasem tudták. Mi lehet az oka annak, hogy mindezen részben természetes, részben csodálatos folyamatok más nyelvek esetében lehetségesek voltak, s a tudomány ezt el is fogadta (vagy ha nem is fogadta, a tények fütyültek a tudományra) — pontosan és csakis a szumir—magyar vonatkozásban ez lehetetlen és elfogadhatatlan... Elkerülhetetlenül más, tudományon kívül álló érdekek közbejátszását kell feltételeznünk ... Vigyázzunk tehát, mit "halasztunk ki” oly ellentmondást nem tűrő hangon! ☆ ☆ ☆ A. következő sorokhoz e szerény írónak ugyancsak van néhány ugyancsak szerény megjegyzése — ezúttal nem mint történésznek, hanem mint asszirológusnak. Bevezetésül csak annyit, hogy e megjelölés, mint annyi más a "hivatalos tudományban" helytelen. Mégis bevett szokássá válva, ez ellen aligha küzdenénk sikerrel. — Itt, pontosan itt azonban a megállapítás nem egészen helytelen. Részben, mert a tudomány az ékírás-kutatásban csak meglehetősen későn fedezte fel a szumir nyelv és nép puszta létét is; másrészt azonban sokkal inkább gyakorlati okokból. Erre is alább még visszatérünk. Itt elég annyi, hogy ha valaki a szumirral érdemileg foglalkozni akar, akkádul is tudnia kell. (Ez a lényegi különbség az összehasonlító nyelvészet — vulgo: "nyelvtudomány” — és a orientalisztika között. Az összehasonlító nyelvtudomány csupán saját szabályainak ismeretét követeli meg, az összehasonlító nyelvek ismeretét nem; arra való a vonatkozó szakirodalom, a nyelvtanok és szótárak. Ezt a favágó munkát végezze más! — Nyelveket tehát összehasonlíthat az is, akinek ismeretei a vonatkozó nyelvekben egy reggelizőasztal melletti beszélgetésre sem lenne elegendő —, de ismeri a szabályokat. — Az asszirológia, s általában orientalisztika azonban a szóbanforgó nyelvek beható ismeretét megköveteli, azok nyelvtanát pontosan, szókincsének nagy részét, s a szabatos fordítás készségét. Természetesen, az adott segédletek igénybevételével. Mindemellett azonban művelőjének azt is tudnia kell, mi hol található. Nem elég tehát, ha azt állítom, hogy ez és ez szumirul így van, meg kell adnom azt is, hogy ez hol található, pl. a British Museum ilyen és ilyen számú táblája szerint. — Ez a tény már önmagában lehetetlenné teszi, hogy a két tudományág művelői egymással "egyenrangú félként” tárgyaljanak!) — Az akkád azonban sémita nyelv, amelyhez — magyar embernek, a szumirral ellentétben kevés érzéke van. Ez az oka annak, hogy éppen e tudományág művelői között oly nagy számban adódnak zsidó származású tudósok. (Előítéletek vádját kizárva: ezek érdemeit mindannyian mindenkor elismerjük. Ezek javarésze igaz tudós, s tárgyilagosságukhoz kétség nem fér. Illetékességüket sem vonja kétségbe senki, hiszen adottságaik folytán szavuk kétségtelenül mértékadó. Amint germanisztikában egy német vagy angol, romanisztikában egy olasz vagy francia, semitológiában egy arab vagy zsidó, szinológiában egy kínai szava lényegesen súlyosabban esik a latban, mint egy olyasvalakié, aki a szóbanforgó nyelvet fáradságos munkával, könyvből tanulta meg!) Szerzőnk — köszönet Nékie érte! — kioktat minket, vagy talán a hozzánemértő, de érdeklődő laikusokat, a szumir nyelv sajátságaira. Felemelő, hogy éppen Magyarországon, ahol tudván-tudva ezzel érdemileg senki nem foglalkozott, valaki csalhatatlanul tudja, hogy a szumir nyelvnek két nyelvjárása volt. (Övatos-tudományosan: "egyes források szerint".) — Felmerül a kérdés: hol voltak, s mi választ adtak az összejövetel szumirirányú képviselői? Nos, e sorok szerény írójának laikus tudatlansága szerint (nem beszélve arról, hogy a "szumir nyelv kihalása” nem e sorok írója tudatlansága, de A. Falkentein elismertsége szerint Kr.e. 100 körül még nem következett be — e potom 18 évszázadra ugyan ki ad?) — a nyelvjárások —, s ezt egy nyelvésznek tudnia illenék, helyileg tagolva — Lagas, Ur és Nippur vonatkozásban kimutathatók, alig jelentős eltérésekkel. Nyomaink vannak Larsa, Babilon és Sippar gazdasági és jogi irataiban bizonyos eltéréseknek is, amelyek azonban talán csak az írásmód eltérésének tulajdoníthatók. — Szerzőnk azonban csak az "emeger (eme-kur)" és “eme-sal" létéről tud. (Nem beszélve arról, hogy az eme-sal, akkádul: lisan raqqati, először a korai óbabiloni szövegekben maradt fenn, kb. 2020—1850 Kr.e.) — Hová lett a fő nyelvjárás, az "eme-si-sá”, de emellett az eme-gal, az eme-sukud, az eme-suh, az eme-tena, irodalmi nyelvek mellett a "szaknyelvek”: ememá-lah (hajós-nyelv), az eme-udula (pásztornyelv) és az eme-nu-ésa (a Nu’-es papok nyelve) ? — Szerzőnknek mindössze az idézett A. Falkenstein: Das Sumerische c. munkáját (Handbuch der Orientalistik, I. Abt. 2. Bd.: Keilschriftforschung und alte Geschichte Vorderasiens, Leiden, — e sorok írója az 1964-es kiadást használta — 17—18. old.) kellett volna elővegye, s “philosopha mansisset” — avagy a "hivatásos nyelvészetet” a "Keilschriftorschung” eretneksége nem érdekli?... — Ez biz’uccse, nem a mi bajunk! — Az írást nem tudjuk elolvasni —, de mit neki Hekuba, csakazértis összehasonlítjuk; méginkább ellentmondást nem tűrő hangon véleményt nyilvánítunk? Elvégre mi "hivatásos” nyelvészek volnánk! A többi, a nemhivatásos, hallgasson! Ha el is tudja olvasni azokat a pogány abrakadabrákat, elvégre az ő baja, minek avatkozott bele! Lett volna finnugoros, ilyesmikkel nem kellene bajlódnia a boldogtalannak —, s akkor még "hivatásos” is lehetett volna!... — Nos, így nem lehet "tájékoztatni”! Arra pedig igazán nem érdemes szót vesztegetnünk, hogy ezt — mármint az eme-sal-t — nem siratókban és himnuszokban használták, hanem vitairatokban, egy “hivatásos nyelvésztől” nem vehetjük zokon... — Ezért is állapítottuk meg: jobb lett volna, ha a vitaösszejövetel beszámolóját a másik tábor tagja — hozzáértő — írta volna meg! ☆ ☆ ☆ Most jön a tulajdonképpeni "nyelvtudományi” rész. — Itt valóban Szerzőnk, mint "hivatásos” véleménye a mértékadó, s e sorok szerény írója véleményét, "laikus” mivolta teljes tudatában háttérbe szorítja. A hangok száma — úgy ahogy — helyes. (Mássalhangzók: 14 — b, p, m labiálisok, d, t, z, sz dentálisok, n mint dentál-liquid-nazális, r és 1 mint bukkális, s [s] mint prepalatális [a zs /z/ és ny /n/ kérdéses, a ng /n/ ill. /h azonban bizonyítható], g, k, h mint palatál-veláris adatolhatók. Magánhangzók: a, i, u, e bizonyítottak, az é, o, ö és ü kérdésesek, de feltételezhetők. Éppen a magyar nyelvvel való összehasonlítás tisztázhatná ezek kérdését. — Adatok: R. Labat: Manuel d'épigraphie akkadienne, Paris, 1948., — e sorok írója az 1952-es kiadást használta — 15. old. táblázata.) "Az olvasás bizonytalan” — írja Szerzőnk. Igaza is van. Nem szabad ugyanis egy pillanatnyilag sem megfeledkeznünk arról, hogy az írás maga hogyan fejlődött azzá, ami ma. Először képírással találkozunk. A fogalmakat ábrázolták, később stilizálva. A szumir képírás esetében már csak ezt a fokozatot látjuk (Uruk III., Dzsemdet- Názr, Ur), az írás érthető és értelmezhető, de képírás lévén, nem "olvasható" — azaz: nem tudjuk, az egyes fogalmakat hogyan nevezték és olvasták, de következtethetjük. — Átmenetet képeznek az időközben kiásott Fara-szövegek, majd az ún. "klasszikus szumir” (tanulmányozására ideális a lagasi Gudéa-szövegek, kiadása: CT [Cuneiform Texts from Babylonian Tablets etc. in the British Museum] és P. Witzei, M.: Gudea. Inscriptiones statuae A-L, Cylindri A et B., Roma, 1932.; hozzá: A. Falkenstein: Grammatik der Sprache Gudeas von Lagas, I—II., AnOr. 28—29., Roma, 1949—50.; u. attól: Die Inschriften Gudeas von Lagas, I. [több nem jelent meg], AnOr 30, Roma, 1966.). Ennek lényege már a képjegyek megtörése, ék jegyekké való módosítása, az írószerszámok természete miatt. — A további fokozatok az írásjegyek egyszerűsítésében állanak, valamint az egytagú szavak leggyakoribbjai alapján ezek szótagjegyekké való átalakulása. A szumir időkben a fejlődési fokot a nyelvtani elemek jelzésére szolgáló jelek kialakulása képezi; az akkád-időkben e jelek szótag-hangértéket nyernek, természetesen egyes, sőt számos logogramm megtartásával, amelyek bár szumir jelek, akkádul olvasandók, mint a japán hiragana és katakana viszonya. A névszókat nem "osztották két csoportra”, hanem egyszerűen grammatikai nem, mint olyan, nem létezett. Ez csupán a nyugati nyelvek szükségszerű megállapítása, mivel saját nyelvük vonatkozásában ez másként nem érthető. (Amint számos más esetben is találunk hasonló, indogermán nyelvekre szabott megállapításokat, amelyek értéke csak annyi, hogy értelmező. Enélkül ugyanis a szóbanforgó nyelvre a szumir szöveg le nem fordítható. Nem szumir elem tehát, hanem hozzáfűzött értelmezés, a megértés kedvéért. A személyek és tárgyak megkülönböztetése logikai elem a nyelvben, nem grammatikai! A szótövekkel az foglalkozzék, aki ért hozzá! Lévén a kérdés túlságosan bonyolult ahhoz, hogy itt részletezzük, inkább mellőzzük, semmint további zavart keltsünk. (Nem tudunk azonban olyan finnugoros tantervről, amely ezzel a kérdéssel foglalkozott volna, feltételezhetjük tehát, hogy finnugoros vonalon itt bizonyos “Bildungslücke” áll fenn!) — Ennek tisztázása a mi szakmánk — hivatalos voltunk nélkül is. Hogy a szumirból számos nyelvbe elkerülhetett jövevényszóként sok elem, az — nem az érintett nyelvek baja, hanem határozottan vizsgálat tárgyát kellene képezze. Ez a frázis nem más, mint kényszerű beismerés, hogy "bizony a magyarban is” gyalázatos-kellemetlenül sok a szumir "jövevényszavak” száma — legkellemetlenebb azonban az, hogy pontosan olyan esetekben, amelynél bölcs nyelvészeink e szavakat már régen elajándékozták germán, latin és szláv jövevényként! De az "ismeretlen" eredetű szavaink zömének eredetére is fény derült: ez is sajnos: eredeti! ... Lassan ideje lesz tehát a szumir jövevényszavak más nyelvekbeni beható vizsgálatának is, ha ez a kérdés kellemetlenebb a foghúzásnál is! (Ha a finnugorság ebben résztvenni nem kíván — ez úri joga, sőt elvtársi jogait is elismerjük.) "1967-es adatok szerint megbízható és használható sumér szótár még nincs". Ennek forrására kiváncsiak lennénk — valamennyien! Ha a sutor nem merészkedett volna ultra crepidam, talán még tudná, hogy létezett vala egy Thureau- Dangin, utána egy Deimel! Ezek pedig nem ködevő nácifasiszta reakciósok voltak, hanem komoly, nemzetközileg elismert tudósok. Sőt: "hivatásosak”: egyetemi tanárok! — Az, hogy mindez ma elavult, túlhaladott, oka csupán szerényen az, hogy időközben a munka nem állt meg — elvégre nem vagyunk finnugorok, s mi nem értékeljük a 200-éves egyhelybentopogás nemes tradícióját — és ma már horribile dictu, többet tudunk, mint 25 évvel ezelőtt. Deimel szótára tehát nem azért avult el, mert nem jó, hanem, mert az idő haladt, tovább ástunk, több adat került elő, s többet tudunk! Ez nem az ő bűne vagy hibája! Deimel munkája megjelenésével Thureau-Danginé és sok másé is elavult — önhibáján kívül. S adja az Isten, hogy az én ma megírt soraim holnap ugyancsak elavulttá váljanak! — Ezt legfeljebb egy finnugor nem képes elviselni — nekünk, szumiroknak ez nemhogy az élet természetes
