Szittyakürt, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1972-09-01 / 9. szám
1972, szeptember hó **lítVAKÖ*T 5. oldal KUN-HOSSZÚ SÁNDOR: A szumir kérdéshez (HOZZÁSZÓLÁS SZÚ ENIKŐ egy. tanársegéd: "SUMIR KÉRDÉSRŐL" c., a SZITTYAKÜRT XI. ÉVF. 4. sz. 9—10. old; 1972. ÁPR. MEGJELENT CIKKÉHEZ.) A “Bokor” kör kezdeményezéséről, miszerint az odahaza hivatalos tudományos irányzat nyelvészei hajlandónak mutatkoztak végre is szóba állni az eddig eretnekként kezelt szumir irányzat képviselőivel, külföldön is ismeretessé vált és azt megelégedéssel vettük tudomásul. Tudatában lévén azonban annak, hogy csak az első kezdeményező lépés történt meg, hasznosnak látjuk, hogy a közölt cikkhez hozzászóljunk. Meggyőződésünk, hogy ez mindkét fél részére csak előnyt jelenthet, egyben módot ad arra, hogy a folyó vitába külföldön élő szakembereink is bekapcsolódjanak. Bevezetésül mindenekelőtt azt kell kinyilatkoztatnunk, hogy a "Bokor” körének kezdeményezése, s ennek megindítója, Szíj Enikő egy. tanársegéd munkája irányában elismeréssel kell adóznunk. Megelégedéssel kell eltöltsön az a tudat, hogy immáron hivatalos körök, ill. e körökön belüli egyedek legalább, nem tekintik rangjukon és méltóságukon alulinak egyáltalán szót vesztegetni a szumir kérdésre is; értve: komoly szót, úgyannyira, hogy ennek képviselőivel egyenrangú félként szóba állni hajlandók. S e szót immár nem a gúnyolódás, lekicsinylés hangja jellemzi. Amikor ezt a szokatlan jelenséget külföldön is örömmel vettük tudomásul, sajnálatunk csak arra szorítkozik, hogy ez a lépés; komoly tudományos munka esetében az egyetlen lehetséges és helyes lépés, nem a múlt század második felében történt meg. Ha ez így lett volna, a hivatalos irányzat megtakaríthatta volna magának azt a sok, gyakran heveshangú támadást, amelyben része volt; s amely semmiképpen sem szolgált a magyar tudományok nemzetközi tekintélyének emelésére. Az elmúltakon már nem változtathatunk, legfeljebb a jövő alakulását befolyásolhatjuk abban, hogy a múlt hibáinak tanulságait levonva azt kerülni igyekszünk. — Ez az igazság késztetett soraink megírására, azzal a szándékkal, hogy néhány további tanulság levonásával a netalán sorrakerülő további hasonló találkozók, vitaösszejövetelek még eredményesebbé válhatnak. Javítanivalók ugyanis még mindig vannak! ☆ ☆ ☆ Mindjárt a bevezetőhöz — a közleményből nem tűnik ki félreérthetetlenül, hogy a szerző, vagy a szerkesztő tollából származik-e — két megjegyzést tehetünk. Először: az a diszkrimináló pedantéria, hogy “hivatásos” és "nemhivatásos” nyelvészek között különbséget teszünk. Tudnunk kell, hogy odahaza csakis a finnugoros irányzat képviselői "hivatásosak”! Minden más irányzat képviselője tehát a "nemhivatásos” csoportba kerül, bármi legyen is a szakképzettsége. — Ha tehát a kezdeményezés valóban őszinte, és valóban egyenrangú felek nézeteket megvilágító összejöveteleket kívánnak tartani, úgy csak javasolhatjuk, hogy az ilyen diszkriminálást a rendezők a jövőben mellőzzék. Két tudományos irányzat nyilvános vitaösszejövetele nem azonos pl. az amerikai néger munkanélküliek két képviselője által, kormányszervek rendezésében és jelenlétében megtartott "jogaikat követelő” szereplésével — s meggyőződésünk, hogy a két elismert szakember sem lesz huzamosabban hajlandó az ilyen “néger kiküldöttek” szerepének játszására. Egy tudományos irányzat nem lehet “néger mozgalom", létjogosultsága ugyanannyi, mint bármelyik másé. Értékelését csakis eredményei határozzák meg! Nem az tehát, hogy mi a hivatalos, sempedig, hogy ki mit fogad el; hanem csakis az lehet döntő, hogy mi mivel bizonyítható avagy mivel cáfolható! Másodszor: merőben hibás az a megállapítás, hogy e vitában a "sumér—magyar contra finnugor (ural-altáji) nyelvrokonság kérdésében” (kiemelés tőlem) folynék a vita. — Sem a finnugor, sem az uralaltáji rokonság kérdését senki (legalábbis senki kvalifikált) kétségbe nem vonta, s ezt kétségbevonni nem is kívánja. Kizárólag a nyelv eredetére, s abból levezetve a nemzet származására vonatkozó eddigi — finnugor iskola szerinti — állításokat vesszük bírálat alá! Nem a szaktudomány, mégcsak nemis nézetei ellen emelünk és emeltünk kifogást, hanem csakis annak elburjánzott erőszakossága ellen, hogy nem tűr meg ellenvéleményt, s nézeteit ráerőszakolta más tudományágakra, elsősorban is a történelemkutatásra, s ezáltal meggátolta — és gátolja ma is — az egyébirányú kutatás lehetőségeit, s azok eredményének hasznosítását. (L: az előbb említett "hivatásos és nemhivatásos” viszonyt!) — A jövőre vonatkozólag tehát ennek figyelembetartását is határozottan kívánatosnak tekintjük. ☆ ☆ ☆ A bevezető sorokat illetőleg határozottan dicséretesnek tekintjük a Szerző ama kinyilatkoztatott szándékát — s reméljük, e szándék őszinte —, hogy a szóbanforgó vitaösszejövetelt "a tájékoztatás és tájékozódás” kedvéért (s annak előnyös hatásáért) javasolta. Ez esetben azonban az érdeklődő megfigyelők felé kétségtelenül sokkal jobb hatást keltett volna, ha saját irányzatuk megállapításának nyilvános ismertetését a szumir irányzat képviselői, vagy azok egyike tette volna, nempedig a másik fél egyik képviselője. — Avagy, talán éppen a tárgyilagosság kedvéért, ők majd a finnugoros irányzat képviselőinek álláspontjáról fognak beszámolni — éspedig ugyanott és ugyanolyan lehetőséggel? — Ha ugyanis ez a helyzet, úgy csak a tárgyilagosság szempontját nézve, ez ellen kifogást nem emelhetünk. Gyakorlati szempontból azonban, az alább kifejtendő okok miatt, ezt az eljárást célszerűtlennek tekintjük. Méginkább dicséretesnek — és éppen a tárgyilagos tájékoztatás és tájékozódás szempontjából felettébb gyakorlatiasnak is — találjuk a Szerző ama igyekezetét, hogy Hajdú P. és Papp L. idézett írásainak megállapításait nem kívánja ismételni. Dicséretes és gyakorlatias azért, mert e két írás nem tudományos munka — tudományoskodó látszatkeltés ellenére sem — hanem hangulatkeltő, propagandisztikus írás. Hatása is tehát csak hangulati: visszatetszést, negatív ítéletet keltő. Mondhatnánk: förmedvények, amelynek visszhangja csak viszontförmedvény lehet. Ez pedig semmiféle tárgyilagos tudomány érdekeit nem szolgálhatja. ☆ ☆ ☆ A fő rész bevezető szakasza idézetét a Szerző — ha tudósok közötti higgadt hangnem ápolása a célja — bízvást, sőt: sokkalinkább, mellőzhette volna. Mindjárt az első sorokban az ellentábor érvelése helyett a helyzetadta keserű kifakadások idézete nem annyira tárgyilagos hangnem, mint sokkalinkább panasz: "Lám, mit tettetek, ti gonoszok, mivelünk!...” — Egy szó sem esik arról, hogy "Mit tettünk mi, tiveletek, gonoszokkal” — éspedig mielőtt az idézett kijelentések megtörténtek volna! — ennek következménye pedig csakis egy lehet: folytatódik a meddő vita, mert az ellentábor immár kihívásnak veheti, s kénytelen saját igazát bizonyítani. Magunk részéről az idézett kifogásokat — egyebeket fontosabbnak tekintvén — elintézzük annak hivatkozásával, hogy “A finnugoros nyelvészet nem végez becsületes munkát... a finnuguros nyelvészet egy csöppet sem tudományos ...” idézetre egy "nem Nyugaton” megjelent írásra hivatkozzunk: Szőcs István "Sumér és Szemere” c., a Kolozsvárott megjelenő "Korunk” c. havi szemle XXX. évf. 10. sz. 1556—1565. old. megjelent tanulmányára. Ez otthon is hozzáférhető, sokkalinkább, mint minálunk. Ebben az író részletezi azokat a módszereket, amellyel a finnugoros nyelvészet dolgozott. De hivatkozhatnánk Papp L., Szerzőnk által is idézett munkájára (1. fentebb), amelyből a módszer jól látható. (Az írással nem ismerős érdeklődő kedvéért: egy 1500 szóelemzést tartalmazó munkából kiragadunk 3 "téves” etimológiát — 0.2%! —, s ezeken el-gúnyolódunk; természetesen csak annyival cáfolva, hogy "ez finnugor tudományunk szerint ilyen és ilyen eredetű", szót sem ejtve a munkában megadott származtatás menetére; mégkevésbbé a többi 1497 szó elemzésére —, s olympusi fölénnyel kijelentjük, hogy az alaptanulmány szerzője amolyan futóbolond, mint mindenki más, aki nem a mi kövünket fújja.) — Már csak e gyakorlati oknál fogva is Szerzőnk ezt bízvást mellőzhette volna, akkoris, ha a szakmai szokás vérében van, hiszen ez csak rossz vért szülhet. Méginkább, mert sem célja, s ahogy a továbbiakból látjuk, tárgya sem kívánta meg ezt. A "laikusokat” illetőleg részben egyetértünk — részben nem. E kérdés behatóbb tárgyalást igényel. Előszöris: aki egy szakon eredményeket tud felmutatni — akár tetszik ez másnak, akár nem — egy csöppet sem "laikus", hanem nagyonis szakember, ha történetesen tanult, vagy kenyérkereső foglalkozása más is. Egy Schliemann, egy Grotefend, egy Rawlinson e kaptafa alapján ugyancsak "laikusok”, de hol lenne ma nélkülük a tudomány? Ha már itt tartunk: e sorok írója is a laikusok közé tartozik. Tanult szakmája egészen más volt. Kenyérkereső foglalkozása — éppen, mert kutatásainak költségeit egy "hivatásos” állás keresete nem fedezné — ugyancsak szakma-idegen. — Kutatási irányai követelményeire azonban egyetemen, beiratkozott rendes hallgatóként készült fel, tehát azt a keveset, amit e szakmához konyít, a legkiválóbb szakemberek tanítványaként sajátította el — ezt Istennek hála, anyagi függetlensége lehetővé tette. Szerencsés véletlen — hozzávéve két évtized áldozatos, megfeszített munkáját. — Még tovább menve laikus mivoltának kiemelésében: fő szakmája a történelem; az asszirológia csak mellékszakja. Hogy e szak kérdéseihez hozzászólni merészel, arra csakis a bagdadi nemzeti múzeum ó-orientalisztikai osztálya, valamint a turini egyetem asszirológiai tanszékének igazgatótanára szumir nagyszótára szerkesztőbizottságában munkatárskénti meghívása — amely megtisztelő meghívásnak sajnos, csak a fentemlített anyagi okok miatt mindeddig eleget tenni nem tudott — adna szerény alapot. Mindez bizony elégtelen. Szerzőnk kifagását azonban e sorok írója is osztja. Saját körünknek is éppen elég baja van a lelkes, de felelőtlen dilettánsokkal. Igenis helytálló, amit Szerzőnk is megjegyez: "ahol a hivatottak hallgatnak, ott megbocsátható a hozzá nem értők merészsége”. Megbocsátható, de hatása is megfelelő. Pontosan ezek azok, akik a szakma komolyságát lejáratják, és tápot adnak a Papp Lászlók förmedvényeinek. Ennek tudatában vagyunk —, de nálunk Nyugaton szólásszabadság van. S ezek szavát elfojtanunk még csak célszerű sem volna. A tapasztalat mutatja ugyanis, hogy még a kifejezett ostobaságok publikálásának is van haszna: rátereli valakinek figyelmét a tárgyra, aki aztán jobb felkészültséggel láthat neki a kérdés jobb, avatottabb feldolgozásának. S még ha ez is gyarló: jön a következő — ez ugyanis a szabad, nem-irányított tudomány természetes útja. ☆ ☆ ☆ Ugrást képez a szövegben az elválasztás nélküli bevezetés folytatása a szumir nyelvtörténet és kutatástörténet ismertetése. Tulajdonképpen, mint olyan, hasznos és tanulságos, habár amint előbb megjegyeztük, célszerűbb lett volna, ha ezt egy asszirológus, s nem egy nyelvész ismerteti. Egv szakember feltétlenül jobban ismeri saját szakmája nehézségeit, mint egy másik szakma művelője; s ha ennek bemutatása a cél, feltétlenül helyesebb képet adhat, vagy legalábbis összefoglalása helyzeténél fogva sokkal jellemzőbb, tehát hitelesebb is. Az adott rövid történeti áttekintés helyes, azonban befejező, zárójeles mondatához ("Ez a sumér nyelv kihalásának ideje” — mármint Kr.e. 1800.) megjegyzés szükséges, amelyet e sorok szerény írója bátorkodik “nem-laikusként”, hanem mint történész, saját szakmájában tenni. Ki az, aki képes egy nyelv "kihalásának” időpontját megjelölni? Ez ugyanis nem tudás, nem ismeret, nem kutatási eredmény, hanem sokkal inkább látnoki, méginkább béljós-tehetség kérdése! — S ezt pontosan egy hivatásos nyelvész ne tudná? Mikor halt ki a latin nyelv? — Amikor az "utolsó római”, alias Aetius megöletett? Avagy, amikor a római katholikus egyház bevezette — napjainkban! — a nemzeti nyelvű liturgiát? — Nem tudjuk. E sorok írója — Aetiustól és a római katholikus egyháztól függetlenül még ma is folyékonyan olvas — végszükség esetén, ha kell, ír is; beszélni ugyan nem szokott, hacsak borgőzös állapotban barátaival néhány mondatot