Szittyakürt, 1971 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1971-10-01 / 10. szám
1971. október hó «itmicöEt 11. oldal Egy kongresszusi vita morgójára A rakéta-atomfegyverek megjelenése gyökeresen megváltoztatta a háború jellegéről alkotott eddigi elképzeléseket. Az atomfegyvereket célba juttató eszközök, szinte korlátlan hatótávolsága határtalanul megnöveli a korszerű háború méreteit: eltűnnek az arcvonal és a hátország közötti határok, s megváltoznak a hadszíntérről alkotott korábbi elképzeléseink is. A XX. század második felében a hadászat a korszerű háború körülményei között a fegyveres erők valamennyi haderőnemének tevékenységével összehangolt, nagy mélységben mért rákéta-atomcsapások hadászata. E csapások célja a kommunisták részéről sem más, mint az Egyesült Államok gazdasági potenciáljának és jegyveres erőinek egyidejű megsemmisítése az ország területének teljes mélységében. Az Egyesült Államokban a rakétaelhárító rendszer kiépítésével kapcsolatos munkálatok az ötvenes évek második felében kezdődtek, egyidejűleg az interkontinentális ballisztikus rakéták rendszerének előkészítésével és kifejlesztésével. 1945-től 1949-ig a nukleáris fegyverek és a nukleáris szállítási rendszerek területén az Egyesült Államok monopolhelyzetet töltött be. A modern hadviselés fejlesztéséhez szükséges technikája messze előbbre volt a kommunista országok technikájától. 1949-ben azonban a Szovjetunió megkezdte a szakadék áthidalását, míg az Egyesült Államok négy évvel korábban gyártott atombombát, mint a Szovjetunió, addig az első amerikai hidrogénbomba már csak nyolc hónappal előzte meg a kommunisták első hidrogénbombáját. 1953 után mindkét félnek volt hidrogénbombája, de az Egyesült Államok B-52 és B-47 típusú gépei még döntő stratégiai előnyt biztosítottak a Szovjetunióval szemben. 1957-ben azonban a Szovjetunió felbocsátotta az első földkörüli mesterséges holdját, s ezzel bebizonyította, hogy valóban rendelkezik interkontinentális ballisztikus rakétaerővel. Egy évtizeden át maga a támadó stratégiai rendeltetésű nukleáris rakétafegyver számított az Egyesült Államokban a rakétaelhárítási feladatok megoldása szempontjából a leghatékonyabb eszköznek. Az amerikai hadászat huzamos ideig abból indult ki, hogy az Egyesült Államok területe lesz az az alapvető és ugyanakkor legkevésbé sebezhető ipari bázis, amelynek biztosítani kell a többi szövetségeseinek hadserege számára a szükséges fegyverzetet és harci technikai eszközöket. Néhány év alatt ez az elképzelés súlyos válságon ment át. A kommunista hadászati támadó erők viszonyának megváltozása folytán az Egyesült Államok elvesztette korábbi “sebezhetetlenségét”, az időleges atomfölényt, az egyoldalú "megtorlás” lehetőségét pedig a "kölcsönös elrettentés” váltotta fel. A 1960-as évek elejére kialakult helyzetet az Egyesült Államok akkori elnöke Johnson a következő szavakkal jellemezte: “Néhány másodperc alatt meg lehet semmisíteni 50—100 millió embert az ellenségnél, amely a maga részéről ugyancsak képes 50— 100 millió lakosunkat és országunk területének felét egy óránál kevesebb idő alatt megsemmisíteni”. Napjainkban a kommunisták a tudomány és a technika legújabb vívmányain alapuló atomtöltetű rakétákkal, rakétafegyverekkel felszerelt atom-tengeralattjárókkal és a hangsebességnél gyorsabb sugármeghajtású repülőgépekkel rendelkeznek. A közelmúltban megtartott washingtoni “National Defense” kongresszusi értekezésről nyilvánosságra hozott adatokban nemcsak az a megdöbbentő, hogy a kommunista stratégiai erők az összes ABM-t lerombolhatják egy meglepetésen alapuló támadással, hanem az is, hogy az Egyesült Államok honi légvédelme, a rakétaelhárító-rendszere, a nemzetvédelmi kiadások "csökkentése” miatt korántsem felel meg a követelményeknek. A szovjet katonai doktrína egyik fontos tétele az, hogy a harmadik világháború elkerülhetetlenül rakétaatomháború lesz. Vagyis olyan háború, amelyben a fő megsemmisítő eszközök az atomfegyverek, a legfontosabb célba juttató eszközök pedig a rakéták lesznek. Jellemző például Gilpatrick amerikai hadügyi államtitkár 1961 júniusi kijelentése a harmadik világháborúval kapcsolatban: "Ami engem illet én sohasem hittem az úgynevezett korlátozott atomháborúban, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogyan lehetséges bármiféle korlátozás, amikor már valamilyen atomfegyvert bevetettek”. Kissinger szerint is a korlátozott atomháború automatikusan világháborúvá nő át, mert a "vesztésre álló fél” folyton újabb erőforrásokat fog igénybe venni, hogy javítsa helyzetét. ♦ AMERIKAI VITÁK A STRATÉGIAI FEGYVER KÖRÜL Az utóbbi két-három esztendőben az Egyesült Államokban heves viták folynak olyan kérdésekről, amelyek az aktív rakétaelhárítás új stratégiai eszközeinek kifejlesztésével, és a több nukleáris robbanófejjel felszerelt interkontinentális ballisztikus rakéták kifejlesztésének befejezésével függnek össze. 1962. július 19-én megkezdték a kísérleteket a “Nike Zeus” program keretében létrehozott első rakétaelhárító rendszerrel. A rendszer a 2 megatonnás nukleáris robbanófejjel felszerelt “Nike Zeus” típusú ellenrakétából, speciális rádiólokációs elektronikus számítógépekből állt. A kísérlet során az “Atlas" típusú rakétát a kilövés helyétől mintegy 700— 800 kilométer magasságban fogták el és semmisítették meg. Az ellenség valamennyi kozmikus eszközeinek bemérése és ellenőrzése végett pedig az Egyesült Államok "Spadats” típusú rádiótechnikai rendszert létesített. 1963 elején ebbe a rendszerben több mint 125 korszerű rádiótechnikai felderítő és követő eszközzel felszerelt kozmikus repülőeszközök megfigyelésére alkalmas katonai és polgári figyelőpont tartozott. A “Midas" típusú katonai kozmikus eszközök tömeges felbocsátása szintén a rakétaelhárítás és a kozmikus védelmi rendszerének erősítését szolgálja. Ezeknek az eszközöknek a feladata az, hogy megfigyeljék a kommunisták interkontinentális ballisztikus rakétáinak indítását és a közeledésükről a célbaérés előtt 30 perccel értesítsék a földi állomását. 1961 végén az Egyesült Államok egy kozmikus védelmi hadosztályt alakított, amely a rakétaelhárítás céljait is szolgálja. 1962 végén—1963 elején a rakétaelhárítási eszközök kidolgozásának egy új programját készítették el az Egyesült Államokban, amely a “Nike X” nevet kapta. Ez abban különbözött az előzőtől, hogy az ellenrakéták két fajtájának a felhasználására épült. 1966-ban a hadsereg egyesített bizottsága azt a döntést hozta, hogy a "Nike X" rendszert be lehetne vezetni az államokban. McNamara azonban ellenezte ezt, még akkor is, amikor a “Nike Zeus” rakétát egy nagyobb hatékonyságú rakétával, a 700 kilométer hatótávolságú “Spartan" rakétával váltották fel. A kérdés a Kongresszus elé került, ahol nyomban éles nézeteltérések merültek fel. A honi légvédelem első vitája azzal végződött, hogy 1967-ben elfogadták egy korlátozott vagy ritkított rakétaelhárító rendszernek a programját, amely a “Sentinel" fedő nevet kapta. Ez a program megvalósítása körülbelül 5.5 milliárd dollárba került volna, 14 ellenrakéta-kilövőállomás építését irányozták elő, ebből öt komplexumot az északi államokban kívántak elhelyezni. Az amerikai sajtó közlése szerint 1963 elején az Egyesült Államok területén "Atlas” típusú interkontinentális ballisztikus rakéták indítására alkalmas, működőképes berendezések a vandenbergi, offouti, a worreni, a farchilde-i és más támaszpontok voltak. 1963 végéig a "Minuteman” típusú rakéták számára még további 7 támaszpont kiépítését tervezték. ♦ A "SAFEGUARD” ABM-RENDSZER KIFEJLESZTÉSE Nixon elnök 1969-ben bejelentette az új honi légvédelmi rendszer kiépítését, amely a “Safeguard” nevet kapta. Az új rendszer fő célja a kontinensen állomásozó stratégiai nukleáris haderők oltalmazása. A program első szakasza két rakétaelhárító komplexum kiépítése a malmstromi és a Grand Forks-i légitámaszpontokon elhelyezett 350(?) "Minuteman” rakéta kilövőállomásainak oltalmazására. Erre körülbelül kétmilliárd dollárt irányoztak elő. A második lépcsőben további 10(?) komplexum épülne. A szakértők becslései szerint 10.8 milliárd dollárra rúgnának az új ABM-rendszer kiépítésének költségei. A "Safeguard” kormányprogram elfogadása ellenére is vita, Pentagon és a "liberális haladó körök” között. Jellemző erre a vitára Stewart Alsopnak, az ismert szemleírónak a megállapítása: “A rakétaelhárító rendszer elleni támadások a vietnámi háborúval szembeni növekvő elégedetlenségeket fejezték ki. A Safeguardrendszer csak ürügy... a katonaiipari komlexum elleni támadáshoz”. Az új rakétaelhárító rendszerek ellenzőinek egyik fő érve e fegyverek költséges volta: az Egyesült Államok katonai kiadása az 1970-es évek elején amúgyis elérik az évi 80 milliárd dollárt és a szövetségi költségvetés 41 százalékára rúgnak. Pentagon szerint viszont a tudomány és a technika olyan színvonalat ért el, amelyben a fegyverkezés fokozódása gyakorlatilag feltartózhatatlan és lehetetlen megakadályozni újabb, még nagyobb erejű fegyverek létrejöttét és a már meglevők további terjedését. Az Egyesült Államoknak előbb vagy utóbb vállalnia kell az ABM-rendszer kifejlesztésének 40 milliárd dolláros vagy ennél nagyobb költségeit. Az Egyesült Államok kongresszusának egyik hivatalos okmánya megállapítja, hogy amennyiben a háború kezdeti időszakában az ország fontosabb objektumaira 5—5 millió tonna trotil egyenértékű 263 atomcsapást mérnek, a csapások 132 nagyméretű katonai objektum, sok különböző fontos ipari létesítmény és 7 nagyváros pusztulását idézik elő, s az ország területének a fele sugárszennyezetté válik. Még megdöbbentőbb az egészségvédelmi szolgálat becslése, amely becslés szerint az atomcsapások következtében a nagyvárosokban a halottak száma 53 milliót tenne ki. Az amerikai szakemberek a kongresszus elé terjesztett számvetései szerint az atomháború első 24 órája az Egyesült Államokban várható emberveszteségek 50—70 millióra tehetők. A rakétaelhárítás és a légvédelem módszereinek további tökéletesítése nemzetvédelmi feladat. Amely mindenekelőtt az ABM-rendszerek automatizált vezérlésén, a kommunisták ballisztikus rakétái ellen hatékony harceszközök szerkesztésén, valamint a tömegpusztító eszközök elleni védelem megszervezésén alapszik. A katonai kiadások növekedése miatt leállítani vagy lassítani ezt a programot még a "békés egymás mellett élés” korában is "luxus”. Ez a vörös politika nem elvi alapokon nyugszik, hanem taktika a kommunista forradalmak objektív és szubjektív feltételeinek megteremtésére. (Kisgogánfai) +-------------------------------— ---------—— A BORSÓDMEGYEI MUNKÁSTANÁCS RÁDIÓJA 1956. OKTÓBER 30-ÁN És mégis élünk! Szigorú fagy kötötte nyelvünk s megátalkodott éjszaka, így éltünk. Csupán nyelni mertünk, de szólni, kötni — nem, soha! Mint a barmok a nyomtatóban, szótlanul ballagtunk, sután, megvakítva, hogy ne vágyódjunk a szebb életre, fény után. Egymásnak nyögtük panaszunkat, némaság volt a vád szava. Meddő reménnyel úgy keringtünk, mint aki sohsem ér haza. Aki a körből szökni próbált, mert a húsába mart a hám, kurtára fogva tanult rendet: feszes kötéllel a nyakán. A föld türelmes. Hátán hordja az igazat s gazt egyaránt. Hazaszeretetről beszéltek, miközben nem is volt hazánk. Mert üldözött volt a honában, akit e föld táplált, nevelt. Ha nem hangzott dicsérő ének — Edwardról sok bárd énekelt. És emberséget hirdetett a rikító óriásplakát, gyárak falára, puszta kőre festették fel a nép javát. Minden hatalom! Miénk a gyár! De a milliók gyomra korgott és egy a “bölcs" — a milliókra ezer alakban rávigyorgott. Majmoltuk csak a szabadságot, senki nem tudta, hogy miért kiabálunk egymás fülébe, ahogy a torkunkon kifért. Féltünk. Féltettük önmagunkat! Ha hallgatunk, hát elveszünk! Szalmát csépeltettek velünk, de a kábulat egyre oszlik és mint kertész, vihar után, számbavesszük, mi mind esett s milyen érték maradt a fán? Nem apellálunk istenekhez, ezt a vihart más hozta ránk. Bekötjük mai sebeinket és mégis élünk, szép hazánk! Szabó László
