Szittyakürt, 1971 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1971-10-01 / 10. szám
10. oldal «ITTVAKOftf 1971. október hó GAZDASAGPOLITIKA Egy szuperhatalom gazdagsága Az amerikai—kínai viszony alakulásában elválaszthatatlan és szükségszerű velejárója a kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok erősödése az együttműködő országok között. E tekintetben nem közömbös, hogy hol tart ma Kína a gazdasági fejlődésben, mekkora a termelési potenciál, amely felett rendelkezik, s a gazdasági növekedése milyen ütemét valósítja meg. Csou En-laj kínai miniszterelnök ezév tavaszán Edgar Snow amerikai publicistával folytatott beszélgetése során több mint egy évtizedes adatközlési zárlat után néhány, a Kínai Népköztársaságra vonatkozó termelési adatot közölt. Ezek az adatok bizonyos lehetőséget nyújtanak a korábbi kínai gazdasági helyzet közelebbi, az elmúlt évtizedben elért gazdasági fejlődés méreteinek és menetének hozzávetőleges rekonstruálására. A kínai gazdasági helyzet elemzése során a kutatóknak csak bonyolult becslések és közelítő számítások árán lehet eljutnia, amelyek egyébként a világ csaknem valamennyi országára vonatkozóan bármely nemzetközi statisztika évkönyvből könnyűszerrel megszerezhetők. Ilyen például a népesség száma, nem, kor és lakóterület szerinti megoszlása, s a szélesebb értelemben vett demográfiai helyzet. Népszámlálásszerű összeírás a Kínai Népköztársaságban először és utolsóként 1953 nyarán volt. Akkor az ország határain belül élő lakosok számát 573 millióra becsülték amelyből közel 500 millió (87%) -falun élt. A hivatalos kínai megnyilatkozások mind a mai napig 700 vagy 750 millió kínai népről beszélnek, holott az elmúlt évtizedben a többszöri születésszabályozási kompány eredményeként felére csökkent természetes szaporulat mellett is Kína lakosainak száma meghaladja a 800 milliót, s évi 1.3—1.1% határon a természetes szaporodási rátát feltételezve, 1990- ben eléri az 1 milliárdot. ♦ A KÍNAI MEZŐGAZDASÁG FEJLŐDÉSE 1970-ben a Kínai Népköztársaság munkaképes korban lévő lakossága kb. 480 millióra, a mezőgazdaságban teljes és részleges foglalkoztatottak száma kb. 275 millióra, az iparban foglalkoztatottak száma pedig kb. 40 millióra becsülhető. Az iparban foglalkoztatottak száma hozzávetőlegesen fele-fele arányban oszlik meg a modern nagyipar és a kézműipar között. Kínában a lakosság alapvető élelmiszerekkel és ruházati cikkekkel, továbbá a külkereskedelem megfelelő export-árúalappal való ellátása döntően a mezőgazdasági termelés alakulásától függ. E téren a külföldi Kína-szakértők becslése túlzottan pesszimistáknak bizonyultak. A legtöbb ilyen nyugati forrás Kína gabonatermelését például az 1962—1970 közötti évekre a korábbi, 1957—1959 közötti években elért 180—200 millió tonnában jelölte meg. Ilyen körülmények között — a lakosság számának időközben végbement, mintegy 150 millióra tehető gyarapodását figyelembe véve — az egy főre jutó gabonamennyiség olyan mértékű csökkenése következett volna be, ami csak a gabonaimport jelentékeny fokozásával és a gabonafogyasztási fejadagok számottevő redukálásával lett volna ellensúlyozható. Ilyen intézkedések azonban az említett időszakban nem történtek. A kínai mezőgazdaság 1963—64-re kiheverte a korábbi évek természeti csapásait és a helytelen gazdaságpolitika okozta súlyos visszaesést. Ebben szerepet játszott a helyi kisüzemekre támaszkodó műtrágyagyártás gyors ütemű fejlesztése, az öntözési munkálatok kiszélesítése, továbbá az a körülmény, hogy az 1966—1968 közötti “nagy kulturális forradalom” lényegében alig érintette a falusi körzeteket. Kínában az elmúlt évtized során a korábbi 120 millió hektárból kb. 130 millió hektárra kiszélesített megművelt földterületből a szántóterület jelenleg mintegy 115 millió hektárra becsülhető. Ebből a gabonafélék vetésterülete az ország déli részem az évi két-, sőt háromszoros vetési és betakarítási lehetőséget is figyelembe véve, 1970-ben kb. 130 millió hektárra tehető. Kínában a gabonatermés volumenének 45—47%-át a rizs adja, amelynek a legmagasabb a terméshozama: 30—32q hektáronként. A többi gabonafajtából Kínában még jelenleg is csak 13—14 mázsás átlaghozamokat érnek el. Ez azonban az 1957-es terméshozamokhoz képest több mint 15%-os emelkedést jelent. A mezőgazdaságon belül Kína jelenleg mintegy 180 millióra becsült sertésállományával első helyen áll a világon, ennek ellenére az 1 főre eső húsfogyasztásban (évi 7—-8 kg.) az utolsó helyek egyikét foglalja el. ♦ IPAR ÉS KÜLKERESKEDELEM A Kínai Népköztársaságban a világ egyik legalacsonyabb fejlettségi és A nemzetközi sajtó gazdasági rovatai minden év derekán ismertetik a világ legnagyobb ipari vállalatainak listáját. Az évente ismétlődő felmérésből nagy vonalakban kirajzolódnak a világgazdaság fő tendenciái, az üzleti forgalom alakulásának adatai módot nyújtanak arra, hogy legalábbis felületesen érzékelni lehessen az egyes országok gazdasági tevékenységének eredményességét vagy kudarcait. A Süddeutsche Zeitung összeállítása szerint annak ellenére, hogy a világ óriása továbbra is a General Motors maradt, 1969-hez képest az üzleti forgalma mintegy 6 milliárd dollárral visszaesett. Ezt két tényező magyarázza, egyrészt az amerikai autóiparban jelentkező általános válságjelek, másrészt a General Motorsnál lezajlott mintegy kéthónapos sztrájk okozta termeléskiesés. Ami az első tényezőt illeti, az autógyár nem áll egyedül a kedvezőtlen mérleggel. Hasonló sors érte a Chryslert és a Fordot is, amelynek üzleti forgalma mindössze két százalékkal emelkedett. Az autóipar megtorpanása azonban csak az Egyesült Államok nagy monopóliumaira vonatkozik, hiszen a Volkswagen, amely a nagyok listáján egy hellyel előbbre került, üzleti forgalmát 13 százalékkal növelte, a japán Toyota pedig most került fel első ízben a világ 50 legnagyobbja közé. iparosodottsági színvonaláról induló iparosítás, ma már képes számos olyan terméket, gépeket, berendezést, műszert saját szükségletére előállítani, amelyeket sokkalta magasabb fokon álló országok gyártanak. Ez a tény arra utal, hogy a kommunista Kínában minden politikai zűrzavar és gazdasági nehézség ellenére képesek voltak a műszaki és szellemi erőket koncentrálni. Ahhoz azonban, hogy Kína az elkövetkező 20—25 évben eljusson egy évi 600 dolláros 1 főre jutó nemzeti jövedelemmel rendelkező közepes fejlettségű ország színvonalára, az ipari termelés növelése terén még irdatlanul nagy feladatot kell megoldania. Annál is inkább, mert 1970- ben a nemzeti jövedelem 1 főre jutó 97 dollárra még a kommunista Magyarország “nemzeti jövedelmének” is csak alig több mint egyhetede. A 90-es évek elején — amikor is lakosságának száma feltehetően eléri az 1 milliárdot — durván számítva Kínában körülbelül évi 1 billió kwó villamos energiát, 1.5 milliárd tonna szenet, 300—350 millió tonna nyersolajat, 300 millió tonna acélt kellene termelnie. Mezőgazdasági termelését pedig a cukornál 9-, étolajnál 4-, gabonánál 4-, húsnál 5-, gyapotnál 5-, pamutszövetnél 4—5-szörösére való felemelését feltételezi. Az 1 főre eső nemzeti jövedelem évi 8 százalékos növekedési rátájával, ami egyáltalán nem irreális — 20 év alatt globálisan elérhető. Kína 1970-ben megközelítőleg 4.3 milliárd dollár értékű külkereskedelmet bonyolított le, ami első ízben múlta felül az 1959 évi 4270 millió dolláros rekordszínvonalat. A nyugat-európai és a japán vállalatok gyorsabb növekedésének ütemét több tényező magyarázza. Nyugat-Európában a vállalatok összefonódása később indult meg, mint az Egyesült Államokban, ennek a fáziskésésnek következményeit élvezik most a nyugat-német, francia, olasz, brit cégek. A fúziók ugyanis kedvezőbb termék- és piacszerkezet kialakítását teszik lehetővé. A cégek nemzetek közötti összefonódását az elmúlt években nagymértékben elősegítette a Közös Piac ténye is. A külkereskedelem döntő szerepet játszik például a Volkswagen autógyár kedvező üzleti mérlegében. A külföldön értékesített személygépkocsik részesedése eléri a 70 százalékot a cég összforgalmúban. Ezt részben az tette lehetővé, hogy a nyugat-német gyár — a szállítási költségek ellenére — a külföldi piacon is olcsóbban adhatja el autóit, mint a helyi cégek, mert a nyugat-európai munkabérek még mindig jelentősen elmaradnak az egyesült államokbeli fizetésektől. Ez az egyik oka egyébként a japán termékek gyors világpiaci térhódításának. A világsajtóban nem véletlenül írnak egyre többet Japán "különösen rugalmas árpolitikájáról”. A nyugat-német ipari intézet egyik júliusi kiadványa figyelemre méltó statisztikát közöl arról, hogy Japán az otthoni magasabb áraival miként támogatja az exportot. Nyilvánvaló Kína külkereskedelmi forgalma a kommunista országok felé az 1959. évi 70 százalékról 1970-re 22 százalékra csökkent. Külkereskedelmének zömét a fejlett tőkésországokkal bonyolítja, s ezek közül is legjelentősebb kereskedelmi partnere Japán. A japán—kínai kétoldalú kereskedelem volumene az 1970. évi 840 millió dollár értékkel szemben, 1971. év végére eléri az 1 milliárd dollár értéket. Japán után a tőkésországok közül Nyugat-Németország, Anglia, Kanada, Ausztrália, Szingapúr, Franciaország és Olaszország következik, — egyenként 120—240 millió dollár közötti forgalommal. Hongkonggal lényegében egyoldalú forgalom bonyolódik, kb. 500 millió dolláros nagyságrendben. A kommunista országok közül 1970-ben Kína a legnagyobb forgalmat Kubával, Koreával és Albániával bonyolította, egyenként 150 millió dollár körüli összegben. Majd Románia és Szovjetunió következett kb. 50—100 milliós forgalommal A kínai—magyar kereskedelem 1970-ben 20 millió dolláros, a kommunista országok között egyike a legalacsonyabbaknak. A Kínai Népköztársaság a kereskedelmi kapcsolatokon kívül jelentős összegű fejlesztési segélyt nyújt számos ázsiai és afrikai országnak. 1969-óta 15 országban összesen 49 fejlesztési terv realizálásához nyújt ismét anyagi és szakértői segítséget. Az évi 500 millió dollárra tehető — külföldön felhasználásra kerülő — kínai hitelekből és segélyekből a kommunista országok közül Vietnám, Albánia és Románia részesült kínai támogatásban. Az amerikai—kínai viszony normalizálásának előestjén a kínai kommunistáknak külföldi tartozásai nincsenek, a Kínai Népköztársaság fizetési mérlege is egyensúlyban van. ugyanis, amennyiben egy cég a hazai piacon viszonylag magas nyereséget ér el, exportárait alacsonyabban tudja tartani anélkül, hogy veszteséges mérleget zárna. Ez az árpolitika szinte valamennyi országra jellemző, ugyanakkor azonban mégis jelentős különbségekkel. Az említett jelentésből kitűnik, hogy 1963 és 1970 között, miközben Japánban 53 százalékkal emelkedett a megélhetési költségek indexe, csupán 10 százalékkal növekedett az exportindex. Olaszország esetében 32 és 10 százalék, Anglia esetében 47 és 12 százalék, Franciaország esetében pedig 37 és 11 százalék az említett két adat. A két index közötti, úgynevezett “dömping rés” Japán esetében a legnagyobb: 39 százalék. Az amerikai gazdasági szakemberek nem véletlenül kifogásolják ezt, hiszen az Egyesült Államokban a "rés” mindössze 4 százalékos és az Nyugat-Németországban sem haladja meg a 6 százalékot. A Süddeutsche Zeitung adatai szerint a tőkés világ ötven vezető ipari vállalatának üzleti forgalma átlagosan csak 5 százalékkal haladta meg az 1969-es szintet, s különösen kedvezőtlen az arány az amerikai monopóliumok esetében, amelyeknél a fejlődés nem haladta meg a két és fél százalékot sem. Ennek ellenére a világ vezető monopóliumainak listáján az amerikai monopóliumok továbbra is uralják a vezető posztokat. Az óriásvállalatok
