Szittyakürt, 1971 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1971-10-01 / 10. szám
1971. október hó mmAKOkt 3. oldal SZHIKÁR LÁSZLÓ: Tisztánlátás, becsület és felelősség dolga... Honnan jött? — Hová tart a magyarság? Mely forrás az, melynek első buggyanásai tekinthetők eredő népi származásunknak, és egyáltalán mi az a torkolat, amelyik majd felszívja létünket? A Kezdet és a Vég nem magyar kérdés, mégcsak nem is emberi. Annál inkább emberi dolog, ami közöttünk van, s annál inkább magyar probléma a — sorsunk folyama. Felséges kötelesség a történelem medrébe ágyazódott puszta létünk, s az, hogy megtaláljuk az életünk értékét a magunk számára, és harmóniáját a nemzetek közösségében. A kettő nem is választható szét egészen. A keresés fonalát azonban könnyű elveszteni a politika fordulatos síkján. Gondolat, terv és tett — ma Yaltába akad, s belebénul. Yalta: politika. Egyrészről nehéz erődítmény, nagyhatalmú győztesek betonvára, melyet harácsolt érdekeiknek a védelmére építettek. Másrészről azonban papírszerződés! Meggyulladhat és — elhamvadhat. Ha csak Yalta hamuja alól próbáljuk majd kikaparni a parazsat és benne a magyar gesztenyét, centiméterrel sem jutunk tovább, mint amikor — jó ötven esztendővel ezelőtt — Trianont döntötték ránk. Politikánk azzal is tehetetlen volt, s ami keveset nagynehezen elért, azt is kamatostul kellett visszafizetnünk hamarosan. Az országcsonkítás rémtettének behemót szobra eltakart a szemünk elől minden más kérdést, legfőképp pedig: elvesztettük miatta azt a fonalat, mely a magyar sors alakításának természetes folyamatát vezeti. A szomorú példa Yalta elhamvadása után is megismétlődhet. Sőt vészesebben. Még akkor is, ha — vágyaink szerint — a yaltai hamvak alól egyben a Trianon előtti jussainkat is kikaparhatnánk esetleg. Mert az élet e félszázad alatt többet változott, mint akár Mohácstól Trianonig. Korszerűen rendezett belső életrendünk súlyosabb feltétele a boldogulásunknak, mint amilyen akadályok állnak boldogulásunk elébe a nemzetközi politika miatt. Megcsonkított belsőségünk kimagasló rendezése biztatás, erő, sőt hitel is lehet arra, hogy magyar kézbe való a Kárpát-medence minden politikai, gazdasági és társadalmi feladata, mint ahogy ezerévig abban volt. Pontosan ennek a negatív veszedelemnek, és vele párhuzamosan a pozitív építő útnak a meglátása vezette előbb a Hungária Szabadságharcos Mozgalmat, majd a Szittyakürtöt a maga sajátos eszmei felépítésére. Az 56-os forradalom ugyanis minden más politikai elképzelésben elveszti a pozitív felét, és még mint szabadságharc is, csupán a szovjetorosz megszállástól való megszabadulást jelenti — minden múló nemzetközi sikere ellenére, s akkor is, ha ottmarad a magyar történelem aranylapjain. De csak történelmi rövidlátás ítélhet úgy, hogy 1956-ban az idegen hatalom jelenléte, meg a velejáró kormány terror volt a baja egyedül a magyarnak, és csak történelmi rövidlátás feledkezhet meg arról, hogy nemzeti fejlődésünk alapvető követelményei akkor is kielégítésre vártak. 1944. október 15-ét is leginkább úgy látjuk, mint a fordulalos politika egyik erőteljesebb fordulatát. Ez nagyon hiányos látás. Ezért is vesztette el távolbaható jellegét — a közgondolkozásban. Pedig 44 október 15-ét nem lehet elintézni azzal, hogy Szálasi elvétette a tippelést, s az a politikai meg katonai nagyhatalom dőlt össze, melyre ő és hívei tettek. Szálasi fellépésében a politikai és katonai front kezdettől mindvégig csak kulisszája volt annak a tartalomnak, mely nemzeti fejlődésünk szükségszerűen folyamatos, de elmaradt követelményeinek korszerű megvalósítását célozta. Minden magyar ezt akarta. Még az a politikai ellenzéke is Szálasi Ferencnek, mely szószátyárkodva óbégatott ellene. Hiába csavarni ide vagy oda a tételt, a valóság ugyanaz marad: igaz, hogy az 56-os forradalom a vörösterror kuliszáit akarta hirtelen félretolni vagy összezúzni, de pozitív tartalma az volt, hogy a gaz elsöprésével új magyar életszerkezetet építhessen fel. Nemzeti életszerkezetet és szocialista életszerkezetet: korszerű társadalmi rendet. Mert 1945. április 4-ével csak kegyetlen és gonosz rabsorsot kapott a nyakába, s vágyaiból, szükségleteiből később is csak morzsákat. Töredékét is alig annak, amit a harmincas években, a független európai életrendezés megindulásával — és nálunk kifejezetten Szálasi fellépésével — okosan is, értelmesen is remélhetett. Ezért került szükségképpen az 56- os forradalom pozitív, de elsikkadt tartalmába a Hungarizmus. Sem-PÉCSI KORNÉL DR.: Ha a politika a lehetőségek kihasználásának tudománya, akkor ez a megállapítás kétszeresen igaz a külpolitika síkján. A magyar külpolitika célkitűzései akár a rabnemzetet, akár annak a világba szétszórt tagjait tekintjük, nyilvánvalóan két feladat megoldására irányulnak: 1. a rabnemzet szabadságának viszszaszerzésére; 2. a Kárpátmedence földrajzi adottságaiból folyó gazdasági és népei közös érdekeinek megfelelő politikai egységének helyreállítására. Mind az 1., mind a 2. pontban foglaltak “kardcsapás nélkül” megvalósíthatók lennének a népi önrendelkezés annyiszor hangoztatott, magasztos elvének gyakorlatba helyezésével. — Tény azonban, hogy jelenleg áthidalhatatlannak látszó űr tátong az elv és a valóság között. A valóság ugyanis az, hogy a super-trianoni “rendezés” a Kárpátmedence népeit nemcsak szétszakította és így meggyöngítette ellenálló erejüket a téridegen, jelen esetben szovjet hódítással szemben, hanem ezen túlmenőleg egymással még szembe is fordította őket. Ez az ellenségeskedés — szocialista államok testvérisége ide vagy oda — a szovjet hódítóknak éppúgy kapóra jön, mint a közelmúltban a III. Birodalomnak. Kapóra jön, mert ilyen körülmények közt a rabnemzeteket egymással is sakkban tudja tartani. Már 1956-ban, még inkább 1968-ban kézzelfogható volt ez a moszkvai politika. Most, amikor a Nyugat az országaiban tapasztalható subversio viszonzására a rumének jellemében gyökerező mit sem számít, hogy abból már Szálasi kritikus hatalomátvételekor is majdnemcsak a kulissza, a keret: a háborúnak összeurópai fronton való megnyerése domborult ki. Ez politika volt, amit máról holnapra feledni lehet. De az élet megújulásának vágya lobogva marad benne a lélekben. Ám ennek bizonygatásával semmit sem lehet elérni a rövidlátók táborában. Kérdésekre azonban, melyekre feleletet kell adni, kinyílik a szem. Annyi képesség és annyi tehetetlenség után, ezerévnél is több sorsküzdelemmel és ballépésekkel magunk mögött — ne termelte volna ki magában a magyar azt az életideált, mely a múlt tapasztalatainak és a jövő lehetőségeinek az összevetéséből életvalósággá válhat? Közösségi életszemlélete ne fejlődött volna a magyarnak? Ne vált volna nemzeti önmagává: hungáristává? Nemzet-voltát és a magyar lét korszerű követelményeit ne zárta volna öntudatába legalább akkor, amikor végre ki tudott ugrasztani magából egy Szálasi Ferencet, aki nem csak itt-ott világított az értelembe, hanem átölelve kezdte elénk nyújtani a Magyar Sors ezerszálú ötvözetét? És ne élt volna ez a helyére talált vágy 1956 ban, alig pár év múlva a magyar lélekben — szabatos kifejezés nélkül, de nagy változások és félemlítés ellenére is? Tagadni lehet, de — ott élt! Szőrszálhasogatás vagy politikai taktikázás cafatokra tépheti a hungarizmust, de az mégis életideálja adottságok kihasználásával a szovjet hódoltság “lágy testét” véli fölfedezni és Bukarest ezeken a bátorításokon, valamint a szovjet—kínai ellentéten felbátorodva egyre inkább “elszakadó mozdulatokra” ragadtatja magát, nagyon valószínűnek látszik 1956, illetőleg 1968 ismétlése. S ez esetben még messzebbható következményekkel is számolhatunk . . . Értjük ez alatt az 1920-ban és 1945-ben ismételten elorzott erdélyi területek kérdésének felvetését. — Nem kétséges, hogy Moszkvában régóta figyelemmel kísérik Bukarest kötéltáncát s még régebben ismerik Erdély kérdését. Emlékezzünk csak, mit mondott 1940. VI. 25-én Rosso olasz követnek Molotov? — “Oroszország fenntartás nélkül elismeri Magyarországnak Erdély birtoklására irányuló történelmi jogait és életbevágó érdekeit”. (Ld. erről C. A. Macartney: October Fifteenth, pp. 404 sq. — Lényegében ugyanezt ismételte Kristóffy követ előtt néhány nappal később!) Ha áll, hogy a barátom ellensége nekem is ellenségem, ugyanígy igaz az, hogy az ellenségem ellensége a barátom. — Ha Moszkva állítja helyre a jogrendet, vagyis kielégíti jogos követelésünket, ez ellen senkinek sem lehet kifogása s a külpolitikai viszonyok ismeretében mindenki csak örömmel üdvözölheti. • A Bukarest, sőt Belgrád felé újabban elhangzott pekingi biztatások egyeseket olyan föltételezésre indíthatnak, hogy adott esetben Vörös-Kímarad a magyarnak, mert az bajban is, jólétben is magyar, szükségeli, és a Hungarizmus az egyetlen, átfogó magyar életideál. Nincs más, amire a nemzeti öntudat a nemzeti sorsfeladat építő munkáját alapozhatja. Mindegy, hogy tudatosan, vagy ösztönösen, de a részek helyes-látásával. És mi másban mutatkozik meg a részek helyes-látása, ha nem abban, hogy beleillenek-e a magyarság-gondolat szerves egészébe? 1944. október 15-hez politikai fordulatnak jó vagy rossz emléke ragadt. Tartalma azonban messze felül áll minden politikai ítéletben. 1944. október 15-e régvárt folyamatot robbantott ki, és ez a folyamat nem zárult le se Szálasi Ferenc akasztófáján, se a szovjet invázióval, a vörös diktatúrával, se az eredményt csak foltokban mutató marxista kísérletekkel, se pedig az idő múlásával. De azzal sem, ha a külföldre szakadt emigránsok és nemzeti érzésű magyarok a jövőből kifelejtik a múltat, s a politikából az életet. Némettel vagy orosszal, német és orosz nélkül, Yaltával és Trianonnal, vagy Yalta és Trianon nélkül, politikával vagy politika nélkül, — minden cifra vagy tüskés kulissza alatt él, mozog, lüktet, bontakozik a Magyar Sors. A mai nemzedékek is, a következők is csak kettőt tehetnek hozzá: javíthatják, vagy ronthatják. Tisztánlátás, becsület és felelősség kérdése! 1944. október 15-nek a történelmi gyökerekig való elemzése segítheti az embert mind a háromhoz. na valóban Ruménia segítségére siet. — Ha nem is vonjuk kétségbe Peking jószándékát, elfelejthetjük-e a jószándék és annak megvalósítása között fennálló gyakorlati nehézségeket, köztük is elsősorban a mérhetetlen távolságot? (Egy esetleges kínai felvonulásnak a Szovjet határain csupán tüntetés jelleget kölcsönözhetne.) Viszont — s ezt jó megjegyeznünk —, tévednénk, ha föltételeznénk, hogy Pekingben nem ismernék a rumének árulásokkal terhes történelmét. — Hát akkor mégis miért állnak Bukarest oldalára? —- szegezhetnék nekem a kérdést. Egyszerű a kérdés, egyszerű — ha egyeseknek talán bonyolult —- a felelet. — A politikát, különösen a külpolitikát nem erkölcsi, hanem hasznossági meggondolások vezérlik. Ha tehát például diverzióval ellenségem erejének egy részét leköthetem, azzal gyöngíthetem. A bukaresti és az esetleges belgrádi mozgolódás Moszkvának politikai és katonai szempontból egyaránt kellemetlen. Pekingnek tehát kellemes. Különösen a politikai előnyre törekvést kell ezúttal inkább mérlegelnünk, mivel katonai jellegű mérkőzésről aligha lehet szó. (A kínaiak nem Ny-i irányba, hanem főleg D-felé terjeszkedtek mindig. Utóbbi irányba az indokínai háború rövidesen várható befejezése nagy lépés előre. Hogy a Délkelet- és Délnyugatázsiai térségben USA és USSR érdekekkel találják magukat szembe, az nem kétséges előttük. De ez nem a mi gondunk.) (Folytatás a 4. oldalon.) KÍNA, MOSZKVA ÉS WASHINGTON KÖZÖTT
