Szittyakürt, 1971 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1971-06-01 / 6. szám
1971. június hó «ITTVAKÖfcT 3. oldal KANYAR Még szemem előtt csillog a jelszó: "Budapest — kultúrváros". Ott láttam az Országépítési Napló csatos karikával összefogott lapjainak egyikén. Később vaskos iratkötegek borítófedelén is. Belémmarkolt. Bennem maradt, mint csillogó remény. Már diákkorom tapasztalatai megásták a medrét. A meder még üres volt, de — kormos. A Szent Imre Kollégium fehérre festett vas ablakkereteit évente egyszer lemosták ugyan, de a szobámét évközben többször tisztogattam magam is, mert bántott, hogy gyorsan befeketedik. Később családi lakásom ablakkeretei is így jártak. Nem szívesen vettem tudomásul, hogy ipari városban lakom és nem kultúrvárosban. A jelszó talán azért is ragadt belém olyan mélyen és csillogóan. Irásban-szóban sokat emlegették, hogy kár volt ipari várossá fejleszteni a fővárost. De ez inkább csak amolyan irodalmi téma volt, és nem mozdult senki, semmi az irányába. Tevőleges országépítési tervé, politikai programmá Szálasi tette “Budapest — kultúrváros”-t, és iparának vidékre való telepítését, — ez kétségtelen. A szovjet-felszabadítás torkolati tüzében nyugatra kerültek a megvalósításnak a küszöbéig kidolgozott tervek. A bajorerdőben, talán csak úgy szorongó tiszteletből, megmásztam azt a hegyoldalt, ahol a gödör tátongott, amikor Winkler (Weinberger?) amerikai hadnagy, az Ostende kávéház tulajdonosának felvitézlett fiacskája, kiásatta rejtekéből az Országépítési Naplót, meg a ládákbarakott vonatkozó terveket. Torokfojtogató érzés kifosztott sírvermet nézni, amikor az ember krisztusi hittel nagypénteki temetés után is feltámadást vár... Aztán megtudtam, hogy a buzgó hadnagyocska, akinek szorosabb köze volt a magyarországi "üldözöttekhez”, mint az amerikai egyenruhához, — személyesen buzgólkodta haza a ládákat, mint nyilas bűnjeleket. Olyan érzés villant meg bennem, hogy jószolgálatot tett vele, ha ellenkezőjét is annak, ami a szándékában volt. A tervek — hazakerülnek, s bármilyen politikai fajtához tartozó rezsim valósítja is meg azokat, a magyarság javára válnak. A “szerzői jog” meg úgyis hiúsági kérdés inkább, ha a haszna közérdekű. Ezt Szálasi is mondta mindig, amikor szóba került, hogy ellopkodják a gondolatait. Titokban csak azt őrizte, amit előzetes támadó hadjárattal tönkre lehet tenni, ha kiderül. Ekkortól kezdve fürkésző szemmel kerestem minden hazulról érkezett tudósításban a jeleket: felbukkannak-e a "zöld” tervek — "vörösben”? Bevallom mindjárt, hogy jónéhányra találtam huszonhat év alatt. Eredetire is, meg átmázoltakra is. Csak a "Budapest — kultúrváros" jelszó nem akart a szemem elé kerülni. Az idén, néhány hete, pármondatos hazai hírek között ezt olvastam: "Egymillió négyzetméterrel gyarapodik Budapest térsége 1975-ig. Ugyanis ez ideig 53 ipari vállalat 97 telepét szűntetik meg, és telepítik ki a főváros területéről. A fővárosi ipartelepítés 68 vidéki várost és községet érint...” Majdnem hogy fiatalos hújrá tört ki belőlem. Aztán őszülő kobakomhoz inkább illő csillapultsággal forgattam meg a kérdést magamban. Valami azért mégiscsak történik ... Nem vesz egészen kárba a hungarista készülődés roppant munkája. A királyi várból is — amit Szálasi nevezett el Nemzeti Palotának — kevés hibával már majdnem az lett, amire ő szánta: a szellemi emelkedés fellegvára. Nem árt, ha lehiggadt kortanú egy-egy hasonló vallomása támasztja alá a Szittyakürtnek és Mozgalmának azt a véleményét, melyet talán sokan nem értenek, mert háborgó indulatok között az nehezen ér el a józan ítéletalkotásig. Az emigráció nem alkudozhat a csatlós-rezsimmel, — ez helyesen jegecesedett szabály. De a csatlós-rezsim végezhet azért jó munkát is. Otthon is vannak meg-nem-alkuvók, s otthon lángol csak igazán a magyar életakarás tüze, mely elől kitérni még más érdekek szolgálatában sem lehet mindig. Én ezért maradok mindhalálig a szónál: Kitartás! Illés Árpád Múlt havi számunkban “Hogyan áll a magyar sors?” című cikkünk pálcát tört a mai materialista életszemlélet felett. Telefonon, levélben több olvasónk hiányolta, hogy ez az írás nem utal eléggé arra, hogy mi indokolja a vele szembenálló, az "idealista életszemlélet”-et. Most íme itt van néhány gondolat arról, hogy: Mi az idealizmus? Tudatba markolt érzése annak, hogy a kozmikumban elhelyezkedő emberi világunkban nem csak anyaggá formálódott energiák működnek. Az idealizmus: logikus meggyőződés arról a tényről, hogy az energiából a makro- és mikro-kozmoszban végtelenül sok változat alakul ki, s ez feltétlenül fölötte létező forrásra mutat: abszolút szuverén Forrásra. Olyanra, amely önmagát hozta létre, és önerejéből meg is szabja a létezés, a keletkezés és megmaradás törvényeit. Az idealizmus: a véges és korlátolt ember alázata a Szuverén Forrással szemben. De nem csupán érzelmek formájában jelentkező alázat ez, hanem a létezés és a világ magasfokú szemléléséből eredő meggyőződés. Az a rendíthetetlenül hívő, de imbolygó tudat, mely hiába próbálja tapintani a tér és az idő határait, tehát tehetetlenségét azzal a következtetéssel oldja fel, hogy túlér a megfoghatón, a tapasztalhatom a kiszámíthatón. Ezeken túlról is ered és ugyanoda torkollik. Az idealizmus segít fölismerni és értékelni a végtelent a végesből. Az idealizmus: teljes emberi mivoltunk érzésének és tudatának az okszerű következménye. Olyan öntudat, mely tér és idő korlátái között sem kerül ellentmondásba a végtelennel, az osztatlan létezéssel. Az idealista képtelennek tartja azt, hogy a világ és az élet a létezést alkotó elemeknek csak anyagi formáira épült volna. Ezért az öntudat támpontjait sem csupán az anyagvilágban keresi. Ugyanígy a gondolkodás és a Sors alakulásának indító, fenntartó és formáló hatását sem. Az idealizmus az az életstílus, melyet hit és tudás szintézise irányít éppúgy, mint amilyen összetartozó viszonyban van Alkotó a Művével, és a műben az anyagiság annak nem-anyagi eredőjével. A TUDÁS azért korlátolt, mert az ember a MINDENTUDÁST közelgeti vele, de hogy attól milyen messze döcög, azt sohasem tudhatja. Egy biztos: az elme előtt az az Egész bomlik részeire, amit Teremtésnek mondunk, — de a megismerésre vágyó elme nem képes összeszedni annak valamennyi részecskéjét. Megalkuvásra kényszerül: vagy beéri hiányos ismeretekkel a világról, vagy pedig a hit világába kell mártania csonka tudatvilágát, mint ahogyan a sziget mártózkodik a tengerben. Hívő ember helyeit az szokott hiszékeny emberré lenni, aki a hitet a részek dolgában hívja segítségül, mert a Hit nem arravaló. A részeket a tudás is képes emésztgetni, sőt kisebb szintézisekbe fogni. Csak a Végtelen az, ami a tudatba nem illeszkedik jól. Épp ezért a Végtelent csak hittel ölelheti át az ember. De ölelnie kell, mert különben rideg elméjéből kiesik a végtelenül nagy és a végtelenül kicsiny, pedig mind a kettő valóság. Sőt e kettő közt a létnek az a dimenziója is kifakul az elmében, mely az ember anyagi méretéhez van szabva. Mert a mérhető világ a mérhetetlenben helyezkedik el, és ez a tény sejtelemszerűen benne fészkel a tudatban is. Ez az idealizmus. NEM LEHET BELŐLE ÉNEKES HALOTT! Nagyot csuklóit a parlament Az 1967-ben "választott" országgyűlés otthon: csukott is és csuklóit is. Az új tanács-törvény-javaslatból csinált utolsónak törvényt, csukladozás közben. Szükség volt-e erre, nem-e — mindegy. Tartalma úgyis formaság. Csak azt nem érti az ember, hogy hogyan lehet olyan formaságokon eligazodni, ahol az indokolásban két ilyen merő ellentét kap helyet: 1) "... a törvény ... növeli a helyi tanácsok önállóságát.. 2) "...a jövőben az egész tanácsszervezet a kormány irányítása és törvényességi felügyelete alá kerül ..." Ezt P.T. írta le a Magyar Hírek 1971. február 20-i számában a 3. oldal balfelső részén. Az első mondat az első hasáb utolsóelőtti 6. és 5. sorában van, a kettessel jelzettet pedig a második hasáb 12—14. soraiban lehet találni. Pethő Tibor, aki különben remekül kenegeti a rezsim nyikorgó szekerének a tengelyét, ahol épp a kerék forog, — írásaiban nem szokott ekkora csuklásokat bennefelejteni... Akár mai technikai csodáink közé lehetne sorolni azt az emberi agyvelőt is, amit a kommunizmus rúgó ja működtet. A hazai rezsim sajtója gyakran bogarászik olyan dolgokkal, hogy miként kell majdan valami elferdülést kiegyenesíteni a marxi-szocialista paradicsomban. De minduntalan kisül, hogy az egyenesítés is görbére sikerül, és újabb adandó alkalommal megint a púpján kell kalapálni, mint a görbeszeget. A kommunista önkritika már-már művészetté fejlődik: halandzsaművészetté. A reklámsajtó az 1970. esztendő találmányának tűnteti fel például az életszínvonal mutatóját. Bölcsen magyarázza, hogy a szocialista társadalom nemcsak termelő közösség, hanem fogyasztó közönség is. (Magyar Hírek, 1971. február 20. — “Kérdések és feleletek a szociálpolitikáról”.) A tárgyról a Magyar Tudományos Akadémia 1970 novemberi ülésszakán folyt vita. Modernebb nyelvezetben egy mukkal sem mondott többet, mint a múlt század közepén az angolul firkáló újságok. A korai kapitalisták ezidőben jöttek rá arra, hogy az árúikat nem tudják elegendő profittal árúsítani, ha az elszaporodott gyárimunkás tömegeiket nem fizetik annyira, hogy azok is megvásárolhassák. Miért kellett ezzel a rég letárgyalt tétellel teríteni 1970-ben az Akadémia tárgyaló asztalát? A cikk szerint azért, mert "a felszabadulás utáni szűkös helyzetben ... a szűklátókörű, dogmatikus vezetés a szűkösségből erényt csinált, és egyedül a termelést tekintette lényegesnek”. Jó, de hát a szűklátókörű vezetést miért prolongálták huszonöt évig — a XX. században, amikor már a XIX-ben kitalálták a szélesebb látókört? A dogmatikus vezetéssel pedig még 1971-ben is baj van, sőt baj lesz a jövőben is (elferdülést okoz!), ha "elosztás”-ról beszél "fogyasztás" helyett. Miért kell elosztani a terméket, amikor azok maguktól is elosztódnak, ha ki-ki azt veheti meg amit akar, és bírja a zsebe? A zseb az életszínvonal mutatója! — vörösben is, kapitalista színben is. Azok sem tudják ezt, akik a "szűklátókörűeket" bírálják ma a Tudományos Akadémián? "Tudósaink vitája arról folyt, hogy milyen legyen a szocialista társadalom fogyasztási modellje.” — írják tovább a cikkben. Mi a ménkűt kell ezen tudományosan vitázni, amikor ilyen "modell”ből tucatnyi változat áll készen szerte a világon? Ha a "népgazdaságot” egyetlen vezetés alatt álló üzemnek kell tekinteni, és ez a népgazdaság nem tud a szükségletnek megfelelő en termelni, — erre is megvan a "modell”: el kell csapni az üzem vezetőségét! A kommunizmus rugójával hajtott agyvelő nem működik jól. Kapitalistáéknál csak a gépi konstrukciók — különösen az automatizáltak — döglenek be. De ezzel a magas életnívónak legalább a látszatát megteremtik, és a tetejébe még valamit annak a valóságából is. Hihetetlen méretű túltermelés van, és hihetetlen méretű túlfogyasztás. Persze mind a kettő a fogyasztók zsebére megy. Valamirevaló szociálpolitikáról addig nem lehet szó, amíg a gazdálkodást féktelen profitszerzés hajtja. De akkor sem, ha a kommunista ideológia a profitot ugyanolyan féktelenül hajszolja, csak épp államkasszába — könyveli!
