Szittyakürt, 1971 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1971-01-01 / 1. szám
3. oldal 1971. január hó n ITTVAKÖfcT MIÉRT ÉPPEH SZÁLAS!? Lehet, hogy az élet értékrendje meg van írva valahol fenn a magasságokban, de az biztos, hogy nem készárúként expresszcsomagban érkezik hozzánk. Magunknak kell itt lenn megszerkeszteni, és ahhoz formálni emberi életünket. Ezt a nagy munkát részekre bontva végzi az emberiség, mely maga is csoportokban él: mintegy a Természet által kiszabott munkacsoportokban. Faji sajátosságok, az élettalajnak az emberre nyomott bélyege, sajátos közösségi szokások, sajátos gondolkozásmód és a nyelv a legfeltűnőbb jellemzői az egyes népeknek, — mindez azonban csak előmozdítja azt, hogy az élet feladatát munkamegosztással végezhesse az emberiség. Mert a feladat intenzív egymásrahatást és igazgatást igényel, de a hatás ereje arányosan csökken az erőforrástól való távolság növekedésével, és az igazgatást a legmerevebb formában sem lehet messzire kiterjeszteni. (A régi Róma sem volt képes időleges békességnél és adófizetésnél többet biztosítani a helytartóságok meg a légiók intézményével. És bölcsességére vall, hogy nem is lépett föl több igénnyel. Nem akarta rómaivá formálni, aminek az volt a jellege, hogy nem volt római.) Az emberiséget az emelkedő nemzetek viszik vállaikon a fejlődés útján. • A magyarság is kialakította a maga sajátos értékrendjét. Ez a tengelye a magyar életnek. Küzdelme kimagasló személyiségeket szült, akiknek a nevét viseli egy-egy történelmi korszak. Ők fejezték ki, ők sugározták szét a magyar élettérre a magyar értékrendnek mindenkori formális követelményeit, s ők valósítottak meg abból koronkint annyit, amennyit lehetett. Ami pedig hátramaradt, azt az utódok végezték el. Példázatképpen sorakoznak fel erre nagynevű történelmi alakjaink, Árpád fejedelemtől kezdve Széchenyi— Kossuth koráig. Munkájuk mindig aszerint volt eredményes, hogy mennyire ismerték fel a múltnak azokat az értékeit, melyek elbírják a jövő terheit. És ezekkel az értékekkel, ezekkel az erőtényezőkkel formálták a jelent. Széchenyi—Kossuth koránál meg kell állni egy percre, mert épp ez az a pont, ahol óriási törekvések tornyosulnak, s épp ezért törésre vezetnek a magyar sors történelmi vezérlésében. A magyar sorsvezérlés azóta sem képes olyan biztos irányt venni, olyan tömör ötvözésű megoldást találni, mint előtte ezerévig — Mohácsot is beleértve. Ezt a törést kísértetiesen szimbolizálja a Széchenyi és Kossuth közt támadt szakadék, s mégnyomatékosabban az, hogy a kétféle koncepció körüli vita máig sem zárult le. Nemcsak elemző méltatása folyik, hanem hasonló szakadéknak a jelei is megvillannak minduntalan. Mit mond ez? Azt, hogy a magyar sors a múlt század derekán többet követelt, mint amekkora géniuszt kitermelt. Az országba áramló liberalizmus fogantatása csak koraszülött gyermek pólyázgatásáig ért nálunk. Ezt a kiegyezés korszaka mutatja élesen: a felszínes fejlődés. A kirakat-modernizálódás. Mert nemzeti életünkből egészen az 1930- as évekig hiányzott az a szerkezet, mely a régi magyar életet — le egészen a paraszti élet gyökeréig — összeszőtte volna a tudományos és gazdasági forradalom által kínált lehetőségekkel, sőt annak parancsoló követelményeivel. • Batthyány, Deák Ferenc, az Andrássyak, a Tiszák jó vagy rossz, sikeres vagy sikertelen politikusok voltak, de nem vezérlő férfiak. Ellenzékeik sorából is kiemelkedik még néhány név, de valamennyi mögött szűk a program, s nem géniuszt sejttet, hanem épp azt, hogy a részletkérdésekben tisztánlátó magyarok sora is vezérlő férfiút nélkülöz. így pereg a sorsunk az 1918-as összeomlás után is. Élreszöknek rutinos politikusok (Bethlen), bátor magyarok (Gömbös), tudósok (Teleki), divatozó maradiak (Darányi), érdemes közgazdászok (Imrédy). Valamennyinek csak politikai elképzelése van, de vezérlő koncepciója nincs. Valamennyiüket túlterheli a magyar múlt értékeihez való válogatás nélküli, merev ragaszkodás, és a tehetetlenség diktálja tetteiket a villámcsapásként sújtó országcsonkítással szemben. Az ő soraikat is csak részletekből nagyhangú vitákat csiholó ellenzék zavarja. • 1935-ben kezd terjedni egypár radikális, nagyon tömören fogalmazott gondolata Szálasi Ferencnek, ő is a trianoni villámcsapásból indul ki, de megnyilatkozásai már önmagában elvégzett történelmi számvetésről tanúskodnak. Érezni lehet belőlük, hogy nagyon mélyrenéző és élesen jövőbelátó lélekből fakadnak. A magyar gondolatvilágot teljesen Trianon igazságtalansága uralja. Közember és politikus mind ez ellen hadakozik, de egy se veszi észre, hogy a szellemi hadviselés stratégiáját gyökerénél elhibáztuk, s olyan fegyverekkel lövöldözünk, melyek a saját igazunkat is át meg át lyukasztják. Nemzetiségi statisztikákkal számolunk, történelmi jogokról prédikálunk, Magyarország földrajzi és gazdasági egységét hangoztatjuk, — szóval épp olyan tényezőkkel nyavalygunk szüntelen, melyeknek ellenére hajtották végre az országcsonkítást. Aztán közbeszól Szálasi, és azt mondja, hogy a mi történelmünkben sohasem volt nemzetiségi zenebona meg területtöredezés, ő hát azt kereste, hogy mi volt az az abszolút kohéziós erő, ami összetartotta a Nagy Haza földjét és népét, mert tény, hogy ezerévig ez hatott és ezer évig jól hatott. A villámcsapás rendezésének stratégiáját tehát afelé kell vezérelni, és nem a nemzetiségek ellen kell hadakozni, hanem velük alkotni meg az élet-, társ- és sorsközösség népbékéjét meg földbékéjét, a második évezered követelményei szerint is. Új feladatot: belső honfoglalást ír elő számunkra a sors. Olyan mélyről fakadó, olyan jövőbelátó gondolat volt ez, és annyira lepárolt politikai magatartást követelt, hogy még Szálasi követői is alig értek a pereméig. • Rövidesen a nemzet politikai ösztönébe markol Szálasi egész hungarizmusa. ... A nemzetet a nagybirtok-kisbirtok vitája perzseli, de a kétoldalú érvek garmadájának csak egyhelybentopogás az eredménye. Szálasi nyúl egyedül a kérdés legmélyére, s onnan olyan súlyos érveket hoz fel, hogy nincs vita tovább, csak hatalmi akadékoskodás... ... A hárommillió agrár-koldus létezésére ki meri mondani, hogy az a nemzet szégyene, de többet is: öngyilkossága. A földet művelő paraszti réteg a nép ősforrása, és amíg a nemzeti élet fejlődő feladatai egyenkint el nem szólítják őket az eke mellől, addig csak magasfokú mezőgazdasági iparral fejlesztett "parasztgazdálkodás” képezheti a magyar gazdasági élet túlsúlyát. . . ... Az iparosítás terén gyorsütemű, de mértéktartó fejlesztés a szándéka mindaddig, amíg teljesen meg nem szilárdul alatta az ország talaja, és a gép nem uralni, hanem szolgálni fogja az embert... ... A liberalizmus zsonglőréi által kitenyésztett pénzgazdálkodást sutba kívánja vágni. Kimondja — és egyedül mondja ki —, hogy az anyaggal és munkával való gazdálkodásnak nem "árúcikkek” készítése a feladata, hanem "életjavaknak” az előállítása. Ő mutat rá először, hogy a gazdasági marxizmus csupán tolvaj-kapitalizmus. Egyben világosan elkülöníti a profitot a termelés és gazdálkodás hozamától__ ... A nemzet társadalmi rétegződésének szemléltető gúláját, annak alapvonaláról a háromszög oldalára fordítja, hogy függőleges rétegződéssé váljék a vízszintes rétegződés, s ne legyenek alsó meg felső rétegek, csupán terheket cipelők, meg csak könnyedén ficánkolók ... ... Szálasi szocializmusa: rendezett társadalom, melyben szabadok az emberek, s egyedül a nemzeti szolidaritás köti őket. Az sem kötéllel, vagy tiltó törvényekkel, hanem azzal, hogy a hivatásszervezetek kapuit nyitja meg előttük. Ezeken belül ta-Eddig még csak néhány űrrepülőnek van közvetlen tapasztalata arról, hogy milyen az: súlytalannak lenni. Az a három és félmilliárd ember, aki még nem vesztette el a súlyát az űrben, csak találgathatja, hogy vajon a kötetlenség kellemes érzését kelti? Vagy a felszabadultságét, és a korlátlan lehetőség érzését? De nem inkább kellemetlen tehetetlenségét, mert nincs min állni, nincs miben megkapaszkodni, és egybeesik benne a "fönn” meg a "lenn"? Ha így van, akkor nem embernek való — az biztos. Az emberhez hozzátartozik a saját súlya is, meg a környezetéé is. Különben önmagával szemben is tájékozatlan marad, meg azzal szemben is, ami őt körülveszi. És ha még hozzávesszük, hogy a súlynak nemcsak fizikai értelme van, hogy nemcsak az anyagnak van súlya, hanem annak a szellemiségnek is, amiben élünk, akkor a súlytalanság úgy jelenik meg, mint rém, melyben tökéletesen elvesz az — ember. Életelemünk a mérték, mind az anyagi, mind pedig az erkölcsi és szellemi életben. Nem az életnek ezzel a támasztékával, nem a mértékkel van baj. A baj az, hogy nem akarunk mérni vele! Azt tévedjük, hogy gúzsba köt minden mérték, amit az ember kicsiholt magából — magának — a történelmi életében. Pedig az igazság az, hogy: a mérték az ember világának a rendező ereje. Nélküle juthatott csak oda az ember világa, hogy hovatovább minden fejtetőre áll és összekuszálódik benne. Ma nem méri az ember az élet célját. Nincs is ma mihez mérnie. A habzsolás lépett a helyébe. Nincs igazság-mértékünk, tehát nem tudunk jogot szolgáltatni a marakodók közöött, s ítéletet mérni a bűnözők fejére. Erkölcsi érzékünk olyan lett, mint a kicsavart citrom: addig nyomkodtuk, tekergettük, amíg szabadosság váltotta fel benne a morál mértékét. Tudományunk, technikánk, gazdaságunk precíziós mérlegen pepecsel, mely milligrammos relációkban mutat csak súlykülönbséget, de sem a biológiai, sem a metafizikai ember dimenziójáig nem ér fel. Az élet megszámlálhatatlan, apró jelenségeilál közösségi támogatást az, aki fegyver hiányában nem bír részt venni a szabadverseny harcában, vagy pedig tehetségét a pénz hatalma nem engedi érvényesülni. A hivatásrendekben együtt dolgozik a munkás és a munkaadó, — vagyis a hivatásszervezet nem munkás-szakszervezet, mely csupán bérharcokkal pazarolja erőit a munkaadók (tőkések) fellegvárával szemben, — hanem a nemzet szellemi és anyagi termelésének szervezett műhelye ... ... A nemzetek közötti szolidaritás kivívásához viszont rámutat a "nemzetközösségi” élet kialakításának szükségességére, hogy a fegyveres és gazdasági imperializmusokba vezető "nemzetközi" élet maszlagától megszabadulhasson az emberiség ... • ízelítőnek is kevés ennyi Szálasi Ferenc "hungarizmusából”, melyről balga szerénység volna elhallgatni, hogy — mint teljesértékű nemzeti életprogram — egyedülálló az emberiség történelmében. A Szittyakürt a kötelességteljesítés öntudatával igyekszik ébrentartani ezt a részeiben már meg is rabolt, de egészében elsüllyesztésre ítélt életprogramot. Ma is — január 6-án — hetvennegyedik születésnapján ezzel áldoz az alkotója emlékének. (dr. Sz. L.) re keresgélünk magyarázatokat, s közben egészen elvesztettük az érzékünket a nagyvonalú összefüggések iránt: percemberekké lettünk. Okosodni törekszünk, és — butulunk. Az ember bonctani sejtjeit vizsgáljuk egyenkint, pedig azok csak összefüggésükben jelentik azt a szervezetet, mely lelket tud magába zárni, és fölibe emel a teremtés minden rendű és rangú szervezetének. Három és félmilliárd ember nem ült még űrhajóba, és mégis rohan a súlytalanság szférájába___ Leráncigáltuk ezt a szférát ide a Földre, s már nincs min állnunk, nincs mibe kapaszkodnunk, nincs mire támaszkodnunk. Nem tudjuk, merre van a "fönn" és a "lenn". Belemagyarázzuk az ocsmányba is a szépet, a szépbe is a rútat, a rosszba is a jót, a hamisba is az igazat. A súlytalanságnak ebbe a földreráncigált szférájában szétpukkant az az értékrend, melyet keserves évezredeken át alkotott meg az ember magának, hogy szebbé, jobbá, igazabbá tegye az életét, hogy minél szilárdabb egyensúlyba hozza múltját, jelenét, jövőjét, — erkölcsi és szellemi életét azzal az anyagi élettel, melybe beleszületik, de nem fér bele, mert több annál. • Nyomasztó, hogy hiába fordítjuk 1971-re a naptár lapjait, az újévben is a súlytalan élet sorsa vár ránk. Támasz nélkül kapálózhatunk tovább nagy magyar feladatunk munkálásában is, ha tépázott sorainkat nem vezetjük vissza történelmi értékeink szilárd talajára. (S. I.) ♦ EGY KÜLVÁROSI NAGYGYŰLÉSEN a szónok azzal igyekezett megnyugtatni a szegény proletártömeget, hogy amióta “szocialista” rendszer van Magyarországon, a kétkézi munkás becsülete igen nagyra nőtt. A hallgatóság soraiból ezt a választ kapta: “mert akik a szellemi munkát végzik, tíz-húszszoros fizetés ellenében lemondanak a becsületről”. (Rögtön tudta mindenki, hogy kikre szól a célzás, lévén közismert a munkásság antiszemitizmusa.) REMÉNYTELEN ÚJ ESZTENDŐ — Rohanunk a súlytalanság felé —
