Szittyakürt, 1971 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1971-02-01 / 2. szám
1971. február hó «ITTVAKÖfcT 5. oldal A KERESZT ES KARD MOZGALOM HANGJA CmiÍc önrcüen emborftk önzőt!©« morvUkj* vúti előre a magyar ügyet! A „Szülőföldünk” közelről... Nehogy félreértés essék, nem a Magyar Hazáról lesz szó, hanem arról a könyvről, melyet még 1966-ban adtak ki Budapesten “Szülőföldünk” címen a Magyarok Világszövetsége nevében. Már a bevezető sorai is így mondják: ezt a könyvet a külföldön élő magyar származású honfitársaknak nyújtják.. . A külföldi magyar sajtó, szakemberek, pedagógusok, még politikusok is foglalkoztak már a nagyon szép kiállítású könyvvel, sok-sok érvet is hoztak fel az újabb otthoni kultúrpolitika ellen és mellett. Mi most csak egy jelenségre szeretnénk felhívni a figyelmet, ami eddig láthatólag elkerülte sokaknak a figyelmét. A “Szülőföldünk” ajánlásában Lőrincze Lajos ezt írja: „Életünk, múltunk—jelenünk bemutatásában a legjobb magyar írók a tolmácsaink, az ő ajkukra figyelve, az ő kezüket fogva tájékozódunk, nézünk szét ebben a mi kis világunkban.” Szerény véleményünk szerint Lőrincze Lajosék sokkal jobban tennék, ha az “ajkak-figyelésére” összpontosítanának, mert sajnos a kézfogásból néha egészen karcsavarásig menő erőszakosság lesz. Nézzük meg például Arany János közismert versét, a Családi kör-t. A vers szerint az egyik gyermek “félrebillent fejjel” alszik el az anyja ölében, ügy látszik, Lőrincze és munkatársai is így jártak mire a 11. és 12. szakaszhoz értek: nem futotta az „ajkak-figyeléséből”. Arany János 1851 áprilisában fejezte be ezt a verset, és ezzel a szöveggel adta ki: . . .Az idős fiú is leteszi a könyvet, Figyelmes arcúval elóbb-elébb görnyed; És mihelyt a koldus megáll a beszédben: ‘Meséljen mégegyet’ - rimúnkodik szépen. ‘Nem mese az,gyermek’, így feddi az apja, Rátekint a vándor és tovább folytatja:... A “Szülőföldünk” Arany János fenti sorai helyett így hozza a Családi körnek ezt a részletét: .. .Beszél a szabadság véres napjairul, S keble áttüzesül és arca felpirul, Beszél azokról is — szemei könnyben úsznak — Kikkel más hazában bujdosott...koldusnak. Elbeszéli vágyát hona szent földjére, Rosszá terhes útját, amíg hazaére. . . Ennek a változatnak stilisztikai és poétikai alacsonyabbrendűsége nyomban kitűnik. Arany János a leggondosabban író magyar költők közé tartozik, a harmadik sor súlyos ritmushibája nem kerülhetett volna nyomtatásba. Mégis, miért került ez a változat megjegyzés nélkül a könyvbe, mintha Arany így írta volna a verset, és így is adta volna ki? Csak azért, mert a mondanivaló oly nagyszerűen „applikálható” a mai életre? Arra a bizonyos „mi kis világunkra”? A koldusnak kikerült hazánkfiaira az USA-ban, vagy Kanadában? Arad után tizenhat hónappal Arany talán nem tudhatta, hogy mi a sorsa a kintieknek, de Lőrincze Lajosék pontosan tudják, hogy ez a változat nem hozza közelebb egymáshoz az otthoni és a kint élő ez a változat nem hozza közelebb mert nem igaz, mert a vers nem jó, mert az önkényes változtatások pontosan abba a kategóriába esnek, amit Illyés Gyula minősít legjobban az „Egy mondat a zsarnokságról” című hosszúversében. . . Óvatosság kedvéért hozzátesszük, hogy az otthoniakat nem vádoljuk otromba hamisítással. Tudunk ugyanis kutatásokról, sajnos nem áll rendelkezésünkre, hogy van eredeti Arany-kézirat, melyben ez a változat szerepel (Arany János összes költeményei,— Szépirodalmi Könyvkiadó, 1964). A kérdés itt az, hogy szabad-e a költő akaratával szemben hat, nyilvánvalóan gyengébb sort, egy ki nem adott kéziratból megjegyzés nélkül fölvenni, mintha az lenne az eredeti, és ezt csak azért, mert a soroknak politikai aktualitásuk van? A Szépirodalmi Könyvkiadó szerint Arany a változást a cenzúra szigorára való tekintettel tette. Ez lehet a Szépirodalmi Könyvkiadó véleménye, bár még ők is bevallják, hogy a költő a „szöveget később se állította vissza, amikor már senki sem akadt volna fenn azon”. Lényegesen valószínűbbnek látszik, hogy az Arany János állal tisztázott és kiadott szöveg drámaiságánál, verstani és magyarsági tisztaságánál fogva került a magyar szépirodalom gyöngyei közé, ezért annak önkényes megváltoztatását kimondottan erőszakos karcsavarásnak kell tekintenünk. Ez pedig bizonyosan olyan valami, amit Lörincze Lajostól, a nyelvésztől — nem fogadhatunk el. Andreánszky Károly TÖRTÉNELEMHAMISlTÁS, megint a magyarok terhére A tatárjárás idejében lezajlott liegnitz-i (sziléziai) csatáról a Deutsche Nachrichte Zeitung 1971 január 1-i száma azt írja, hogy: „Vállt vállnakvetve harcoltak a német és lengyel nemesek jobbágyaikkal Wallstattnál a liegnitzi csatában Dzsingisz kán örököseinek támadása ellen. Bár a védők nagy része elesett a csatatéren, áldozatos harcuk megvédte Európát a mongol betöréstől.” Ezt a történelmi tévedést, tudatlanságot — vagy talán szándékos hamisítást — immár harmadszor találom Németország egyik legkomolyabb, legtekintélyesebb és erősen nacionalista lapjában. A német történetírók — velük együtt a legtöbb nyugati történetíró is — csak idéznek régi feljegyzésekből, amelyeket többnyire a nem-keresztényeket gyűlölő kolostori papok írtak. És anélkül, hogy adataikat más forrásművekből merített adatokkal is alátámasztanák; anélkül, hogy mérlegre tennék az idézett régi feljegyzések adatait. Merem állítani, hogy ez nem történik minden szándékosság nélkül, mert ha igen, akkor nagy tudatlanságra vall. Tudniok kellene legalább annyit, hogy a mongolok Magyarországra is betörtek — és épp a liegnitz-i csata után. Hivatásukhoz méltó történetírók tudják, hogy a Bathu kán „arany hordája” három irányban, azaz három seregben tört Nyugateurópa felé. Mindenik sereg egy “tuman”-ból = 10.000 lovasból állt. A jobb szárnyat, az északit Bathu kán egyik legvitézebb vezére, Subotaj vezette, akit — állítólag — Liegnitznél megvertek. Az igazság az, hogy a Bathu kán terve szerint északról kellett betörnie Magyarországra, ott pedig egyesülnie a középkeleti és délkeleti Kárpátokon betört seregtestekkel, ami — mint ismeretes — meg is történt Mohi-pusztán. Subotaj veresége tehát nem vereség volt, hanem a haditervnek megfelelő kitérés a további csata elől. A mongol sereg egyik fő célja az volt, hogy a keleten legyőzött és Magyarországra menekült 40.000 kún harcost fogságba ejtse és felhasználja további nyugati hódításhoz. A másik cél a magyarság megnyerése és szövetségesként való felhasználása a további nyugati hódításokhoz.A magyaroktól minden tizedik ifjút követelte Bathu kán, hadseregének feltöltése céljából, és minden tizedik állatot, hadserege élelmezésére. Ha terve sikerült volna, azaz: ha a magyarok nem álltak volna ellene, — valóban eljutottak volna a La Manche csatornáig, és ettől féltek akkor Nyugateurópában. IV.Béla azonban — mondhatjuk: sajnos! — ellenük állt. Ezzel feláldozta a magyar népet, melynek a mongolok hatvan százalékát elpusztították, és pusztává tétette az országot a mongolok bosszúja által, amit még fokozott az, hogy a Béla királytól hazafelé vonuló mongol követség tagjait az ország északkeleti részén kolostori papok elfogták és kivégezték. Az ilyen cselekedet még a mai becstelen háborús korszakban is viszszatetszést kelt és bosszút vált ki, hátmég akkoriban, a becsületes mongolok részéről! A mongolok csaknem két évig tartózkodtak Magyarországon a mohipusztai csata után, azután pedig hoszszú időn át többször is betörtek az országba, mint hódított területre, és csodálatos, hogy erről oly keveset tudnak Németországban és nyugaton. . . Hol vannak a nyugatot-imádó, szabadeurópás magyarok, akik kétrétgörnyedve járulnak a nyugati szabadkőműves politikusok elé? Miért nem foglalkoznak a hasonló történelmi hamisításokkal, és miért nem tárják a történelmi igazságot protektoraik elé, miért nem tárják fel a nyugati világ előtt? _________ Szőllősy Sándor * (Forrásmunka: Rudnay Egyed — “Attila Trilógia”, 1., 2., 3. rész, Bruxelles, — 1964, 1965, 1966.) Honismeret kommunista módra! Csonka-Magyarországon — a nemzettől idegen célokat követő államhatalom egymásután adat ki könyveket, írat tanulmányokat és vitacikkeket a hagyománytisztelet és a honismeret mibenlétéről. A komuunista Történettudományi Intézetben hatalmas apparátussal kutatják, elemzik és “marxista tudományossággal” meghamisítva publikálják hazánk történeimé nek írott emlékeit. Sok százmillió forintot fordítottak a múlt emlékeinek a feltárására is. A rabszolgatartók kezében a műemlékvédelem azonban inkább valútapolitika, mint a nemzeti sajátosságokhoz való ragaszkodás. “A múltat végképp eltörölni hívtuk harcba az elnyomottakat. A mi nemzeti hagyománytiszteletünk nem a nacionalizmus, hanem a hazafiság, s az ezzel öszszeforrott nemzetköziség” — olvassuk a rezsim pártsajtójában. Ez a “hazafiság”, a nemzetünk kőben testet öltött emlékeinek “tisztelete”, csak Nagyvázsonytól Sopronig, Sárospataktól Siklósig terjed, addig is internacionalista módra. Országra szóló ünnepségeken emlékeznek meg Szent Istvánról. Nevét mákonyként idézik. Államteremtőt, országalapítót “tisztelnek” Szent István királyban, — országának elrabolt területeiről azonban hallgat az intemaeionálé dudája. Mintha az ‘elnyomottak’ ott nem is harcoltak volna a földért, a kenyérért, a szabadságért. De akkor miért bömböltek Gábor Áron ágyúi? A rabszolgatartók honismereti elmélete csődbe került. íme: — “Volt időszak, amikor úgy gondoltuk, hogy a szocializmus viszonyai között gyorsan és véglegesen leküzdhető a nacionalizmus. A történelem tapasztala tai ezt a feltételezést nem igazolták, mert leküzdése hosszabb időt vesz igénybe” — mondotta Pullai Árpád a kommunisták X. pártkongresszusán. Szent István Magyarországát nemcsak külföldiek, de tán magyarok is járják! ... A magyarság pedig szabad nemzeti életet akar élni hagyományaiban és honismeretében is, valahogy így, ahogyan a költő — Garay — írta: Csak törpe nép felejti ős nagyságát, Csak elfajult kor hős elődöket; A lelkes eljár ősei sírjához, S gyújt régi fénynél új szövétneket. S ha a jelennek halványul sugára, A régi láng ragyogjon fel honára. Évezredes a múltunk, s nemcsak a történelemből kitörölhetetlen, hanem a magyar lélekből is. Akik ki akarják maratni onnan, azok előbb letűnnek a buta hatalmaskodás porondjáról, mint ahogy a céljukat elérnék. A múlt kisért, és — visszaüt. Ez az élet rendje... (m. t.) i t