Szittyakürt, 1971 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1971-12-01 / 12. szám
1971. december hó «ITTVAKÖfcT 3. oldal DR. MIHÁLY FERENC Gondolatok egy prédikációhoz Alap Ige: Lukács 10. rész: 25—37-ig; A samaritánus. János 4. rész: 3—10 és 20 és 24; A samariai asszonnyal való beszélgetés. A prédikáció az Istentiszteletnek, az Istenhez vezető útmutatásnak a legfontosabb része. Tanítás, imádság, melynek célja az, hogy a mindennapi élet gondjaiban, küzdelmeiben elfásult embert kiemelje a lelki tespedésből és közelebb vigye az Atyához, aki teremtett, megtart és bölcsen igazgat mindeneket. Ahhoz azonban, hogy a prédikáció ezt a célt elérje, elengedhetetlenül szükséges az, hogy a tanítás szelleme, célja, módszere, nyelvezete, a hívők lelki karakterének, egyéni és nemzeti törekvéseinek, lelki igényeinek és szellemi képességeinek megfeleljenek, továbbá, hogy a prédikátor által felhasznált történelmi és Krisztust ábrázoló adatok igazak legyenek. Ne ellenkezzenek a modern tudomány megállapításaival. Krisztus látta ezeknek a követelményeknek fontosságát. Azért mondta a samariai asszonynak, hogy "... eljő az óra, és az most vagyon, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát: mert az Atya is ilyeneket keres az ő imádóiul, mert az Isten lélek: és akik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják”. (Ján. 4:23, 24) Az igazságkeresésnek egyik legizgalmasabb része az a kérdés, hogy milyen nemzetiségű volt Krisztus, kinek lábnyomai “Szent Földdé“ tették a filiszteusok, cananeusok, föníciaiak, hettiták, samaritánusok, szkíták és zsidók földjét. Feleletet erre a kérdésre a teológusoknál ma még hiába keresünk. Válaszuk az, hogy Krisztus nem emberi indulatból, hanem a “hupostasiá”-ból, vagyis az Isten személyiségének és az emberi természetnek titkos, természetfeletti egyesüléséből született, tehát Istennek egyszülött Fia. Mégis, mintegy sajátmagukat megcáfolva, ugyanakkor azt is mondják, hogy zsidó volt és a Dávid nemzetségéből származott. Itt tehát már emberi származást tulajdonítanak neki, ami természet-ismeretünknek és a tudomány mai állásának jobban megfelel, és nem kisebbíti Jézus ama tanításainak értékét, melyek az ő szájából vannak. Feljogosít azonban bennünket arra, hogy a prédikációknak Krisztus emberi származására, nemzetiségére vonatkozó részét a régészet és az őstörténet-tudomány eredményeinek birtokában megvizsgáljuk, hogy az Atyát kétkedés nélküli “lélekben és igazságban” imádhassuk. Ha Isten megköveteli tőlünk, hogy őt féljük, imádjuk és tiszteljük, akkor bizonyára úgy fogad bennünket szívesen, ha ezt emelkedett lélekkel és a valóság ismeretében megerősödött hittel tesszük. Ahhoz, hogy Krisztus történelmi alakját megrajzolhassuk, bele kell tekintenünk annak a földrésznek történetébe és annak a népnek történelmébe ahol és akik között ő élt és akik közül származott. Jézus származására vonatkozóan a Biblia nem nyújt megbízható támpontot. Nem is nyújthat, mert az Evangéliumokat nem szemtanúk és nem kortársak írták, hanem azok az időszámításunk szerinti második és harmadik század keresztény, vallásos irodalmának termékei a mithosz keltés és célszerűségre való törekvés minden hibájával, mely szerint nem az volt a cél, hogy ki volt Krisztus és milyen volt, hanem az, hogy kinek kellett volna és milyennek kellett volna lennie, vagyis legendát írtak, mikoris — H. Delahaye Jézus Társasági atya szerint “az ember portrét vár és programmot kap”. Mindazonáltal a négy Evangélium, az Új Testamentum külön-külön is és együttesen is csodálatos és fenséges mű, melynek Istenhit beli és erkölcsi vonatkozásaival nem szállhatunk vitába. Vitába szállhatunk azonban történelmi adataival és Jézus emberi származására vonatkozó ellentmondásaival. Ehhez tudnunk kell, hogy sem Jézus nem tartotta magát zsidónak, sem az első keresztények nem tartották őt annak. A Dávid családjából való származás csak a harmadik század végén került — mint kései betoldás — az Evangéliumokba a diaszpórában élő keresztény zsidóság képviselőinek kívánságára és nyomására. Árius püspök hiába tiltakozott e tendencia ellen, őt tettleges bántalmazás alkalmazásával eltávolították a zsinatról. A Máté Evangéliumában közölt családfa szerint Jézus a József fia volt és Ábrahámtól számítva a 41. leszármazott, míg Lukács Evangéliuma szerint a József fia ugyan, de az 56. leszármazott. Márk és János Evangéliuma nem beszél családfáról. A Máté és Lukács Evangéliumában felsorolt több, mint hetvenöt nemzetség — csak harminc éves átlagos életkort számítva is — több, mint kétezer évet ölelne fel. Ennyi idő távlatából nem lehet egy emberfiának származásfonalát visszagombolyítani. A kétségek eloszlatására marad tehát az adott helyzet, melyet az archeológia és az őstörténettudomány fényénél ma már tisztán látunk. A Biblia adatai és J. W. Swain, az University Illinois történelem professzora szerint a zsidó nép etnikai határa még a babyloni fogság megszűnése idején sem terjedt északabbra, mint Solyma, a későbbi Jeruzsálem határa, mely várost a Palesztinát elfoglaló Cyrus perzsa király adományozta a zsidóknak, hogy itt építsék fel kultuszközpontjukat és templomukat. Amikor ez ellen a canaániak — akiket másképpen “Él Harcosainak” vagyis izraelitáknak is hívtak — tiltakoztak Cyrus utódánál Artaxerxesnél, ez a kérelem jogosságát elismerte és az építkezést letiltotta, és Sólymát meghagyta a samariai helytartó fennhatósága alatt, vagyis az izraeliták jogos tulajdonában. Mindezeknek a felsorolására azért van szükség, hogy világos legyen miszerint a Sólymától, vagyis Jeruzsálemtől északra eső terület lakossága nem volt zsidó, bár — a Biblia adatai szerint — Dávid és Salamon uralkodása alatt zsidó fennhatóság alatt volt, mely időtől kezdve a két nép között állandó volt a háborúskodás és "keserű viszony”, mely az új-testamentömi időkben sem szűnt meg, sőt fokozódott. Amikor a Kr.e. 129-ben függetlenségét kivívó Juda — a Rómával kötött szövetség után — elfoglalta Samariát, majd Kr.e. 104-ben a Kishon folyótól északra eső rés#, Galileát is, és lakosságot körülmetélkedésre és zsidó vallási törvények alá kényszerítette — írja J. W. Swain professzor. Mindez azonban sem a samaritánusok, sem a galileai szkiták népi jellegét nem változtatta meg. Fizették a zsidó vallás szerinti tizedet, de továbbra is a hegyeken (Gerizim, Kái, Kármel, Tábor) imádkoztak. A Hammond “Biblical World Atlas” a Kr.e. 2000—1600-as időkre vonatkozóan Mezopotámia északi részét, későbre vonatkozóan pedig Palesztina északi felét is arami területnek tünteti fel, míg a déli felét valószínűleg a Bibliával szembeni tapintatból Canaániának. Az archeológia és őstörténet tudomány azonban már kiderítette, hogy Canaán földjén is ugyanazt a nyelvet beszélték, mint tőle északabbra, vagy délebbre. Erre fényes bizonyítékokkal szolgáltak a fentebb említett területeken feltárt rovásírásos és ékírásos nyelvemlékek, melyek ma már tömegével állnak az őstörténészek rendelkezésére Turántól egyfelől a északi részét, későbbre vonatkozóan pedig Palesztinán és Egyiptomon át Etiópiáig, és amely írások csodálatosképpen ma is olvashatók és mégérthetők magyarul, amint azt Dr. Baráth Tibor “A magyar népek őstörténete” című kitűnő könyvében ékesen bebizonyította. Meg kell állapítanunk, hogy a ma sumérnak nevezett nyelv volt az igazi arámi nyelv, melyet a zsidók ősei adoptáltak és még Krisztus Urunk idejében is beszéltek. Hiába ostorozták őket a rabbik — amint a Talmudban a Sabbath 12 b. lapján és a Sota 33. a. lapján Jehuda és Jochanan rabbikat idézve írva vagyon —, hogy "Sohase imádkozzék az ember szükségeiért arami nyelven, mert akkor az angyalok nem csatlakoznak az ő imádságához, mert az angyalok az arámi nyelvet nem értik.” A MESSIÁS Az Evangéliumok azt tanítják, hogy Jézus volt az a Messiás, vagyis szabadító, akit az sok rabsorsot szenvedett zsidó nép várt és, akit nekik a prófétáik jósoltak, ki Dávid családjából származott és a judeai Bethlehemben született Máriától és a József fia volt. A zsidó nép azonban nem vallási, hanem politikai szabadítót várt, aki vérükből való vér és húsukból való hús és hatalmas, mint a legendabeli Dávid király és a názáreti Jézust nem ismerte el sem zsidónak, sem szabadítónak. Hittudósok és történészek egyöntetűen írják, hogy az Új testamentum Evangéliumaiban az első évszázadok alatt sok változtatás, betoldás és kihagyások történtek egyházpolitikai, célszerűségi okokból. Istennek jogában állt a messiási várandóság betöltésére bármelyik népet kiválasztani és az ö Igéi ugyanolyan értékűek ha Kínai, Szkita, Perzsa vagy Zsidó Krisztus szájából hangzik is. Mivel pedig valóban kiválasztott egy népet, melyen keresztül elküldte az Ő Egyszülött Fiát, nemcsak illik nekünk, hanem kötelességünk is tudni, hogy melyik volt az a nép. Houston Stewart Chamberlain szerint teljesen bizonyos, hogy Krisztus nem volt zsidó és ereiben egy csepp zsidó vér sem csörgedezett, mert Galilea népe, ahonnan származott, nem volt zsidó. E területet a zsidók "Galil hág Goyim”-nak Idegenek földjének nevezték és ezt a nevet egyszerűsítették a Rómaiak Kr.e. 63-ban Galileára, melynek legjelentőseb városa Scythopolis, lakossága pedig khusi szkita nép volt, kiket Kr.e. 710- ben II. Sargon Susánból telepített Galileába az ottani rokon népek közé, akik a tőlük délre lakó samaritánusokhoz hasonlóan a sumér nyelv arameus dialektusát beszélték. A sumér nyelvről pedig nem kisebb tudósok, mint Sir L. Wooley, Sir H. C. Rawlinson, Prof. J. Oppert, Prof. Sayce, stb. állapították meg, hogy “ős-scytha nyelv“ volt, melynek egyenes folytatása a magyar nyelv. A zsidók ősei, a khabirú arabok a Krisztus előtti második évezred második felében kezdtek felhúzódni a Holt Tenger nyugati hegyes-dombos partvidékére, ahol a hettita canaánita népek laktak. Mivel a bevándorlás szervezetlenül és lassú tempóban folyt, az új jövevények megtanulták a befogadó nép nyelvét, átvették szokásaikat és keveredtek is velük úgyannyira, hogy a Kr.e. hatodik században már semmi sem állta útját a teljes beolvadásnak. Történt azonban, hogy Krisztus előtt 597-ben Nebucadnezár babyloni király leigázta Palesztinát és a lakosságból — így a zsidók közül is — sokat rabszolgaságba, fogságba hurcolt, honnan az újabb hódító Cyrus Perzsa király bocsátotta el a még élőket és leszármazottaikat Kr.e. 538-ban. Az első csoportban csak csekély számú szegény zsidó tért haza, akiket az otthoniak hamar felszívtak. Tizennyolc évvel később egy jelentősebb csoport tért haza Zerubabel vezetése alatt, aki Judea kormányzásával lett megbízva. Később, Kr.e. 444- ben a király egy gazdag zsidót, Nehémiást küldte kormányzónak Júdeába. Nehémiás, hogy az asszimilálódási meggátolja, eltiltotta a zsidók őseit a vegyes házasságtól és vallási reformokat is hozott. A zsidó teokratikus állam és nemzet megalapítójának azonban Esdrást kell tekintenünk, aki 238 levitával és vagy ezerötszáz egyéb rendűrangú, mind jómódú hívével tért haza Kr.e. 397- ben. Ő a nehémiási fajvédő törvényeket megszigorította és a már meglévő vegyes, vagyis zsidócanaánita házasságokat felbontatta, a canaánita hettita feleségeket gyermekeikkel együtt elűzte. Az államformát teljesen theokratikus alapokra fektette, a népnek saját nyelvet és írásmódot szerkesztetett és megalkotta a világ legcsodálatosabb és legelterjedtebb irodalmi művét, a zsidó mithológiát, mely ma “Ótestamentum” néven ismeretes. Természetes, hogy "Esdrás törvényei még jobban elmélyítették a zsidók és goyimok közötti szakadékot” — írja J. W. Swain — de a zsidóknak megmaradást, nemzeti öntudatot és biztonságérzetet adott, és megindította a nyelvi elkülönülést a környező népektől, akik az arameus nyelvet beszélték egész Palesztina területén. Kik voltak az arameusok és hol laktak? Miféle nép volt az, amely ezt a nyelvet beszélte és miféle nyelv volt az arami nyelv? Leonard Cottrell “The Anvil of Civilization” című könyvében azt írja, hogy ha valaki Kr.e. kétezredik évben a turáni fennsíkról elindult Nyugat felé a Földközi Tengernek akár az északi partján, tehát Anatolián, a Hetiták földjén és a mai Görögországon keresztül, akár a déli part felé vette útját Palesztinán keresztül Egyiptomba és Lybiába, csak egy nyelvnek a tudására volt szüksége, mégpedig az Oppert által Sumernak nevezett mezopotámiai ősnép nyelvére, mert ezeken a területeken abban az időben még mindenütt ennek a nyelvnek valamelyik dialektusát beszélték. Hasonlóan írnak a többi jeles történészek is. JUDA ÉS IZRAEL A Biblical Atlasok az “Exodus előtti Palestinát teljes egészében, mint Canaant, és lakosságát, mint Canaanitákat tünteti fel. A lakosságot az (Folytatás a 4. oldalon.)
