Szittyakürt, 1970 (9. évfolyam, 1-11. szám)
1970-10-01 / 10-11. szám
1070. október—november hó SZITT YAKÜRT 3. oldal AHOGY A BALOLDALI IRO, A MARXISTA TÖRTÉNÉSZ ÉS A RÉGÉSZ LÁTJA Szent István királyt Emlékszem még: a negyvenes évek elején elemi iskolai olvasókönyvünk egyik lapjáról galambősz, koronás férfiú mosolygott ránk. Nyűt, már-már angyalian naiv tekintetéből szinte sugárzott a jóság. Szent István — mutatta be őt a tömörségében fenséges képaláírás és a rajz valóban szentet ábrázolt. Elomló vonásű, meleg szemű szentet. . . Ez a szent szemrebbenés nélkül négyeltette fel Koppányi, végeztette ki A j t o n y t, nagybátyát, Gyű- 1 á t pedig “csak” száműzte erdélyi székhelyéről. Orrát, fülét vágatta le annak, aki más — akármilyen csekély — javának eltulajdonítására vetemedett. Kegyetlen volt? Az igazi humánum nem azonos a sokáig hirdetett krisztusi béketürő szelídséggel. A nagy társadalmi változások tudatos munkáiéi éppoly könyörtelenek, ha kell, mint amilyen emberségesek, ha lehet. A sokak érdekében könyörtelenek az egyesekkel. A milliók érdekében a százakkal, ezrekkel. Államalapító királyunk következetes k é r 1 e 1 h e t e 11 e n s é g e is ebből fakadt. Nem lehetelen, hogy a lázadó pogányvezér, Koppány felnégyeltetése közben neki is össze kellett préselnie a fogát! A pontos dátum Ismerkedjünk egy kicsit vele. Kereken ezer esztendeje született. Kereken? De minderről szóljon inkább Dr. Elekes Lajos egyetemi tanár, az ELTE középkori történeti tanszékének vezetője: — Már az is érdekes, hogy az idén beszélünk István születésének millenniumáról, ugyanis a 970-es év szinte az egyetlen, amely szóba sem jön a különböző forrásokban. Kézai krónikája a 967-es esztendőt jelöli meg István születési éveként, a krónikák másik csoportja 969-et, míg a lengyel források a hetvenes évek közepét. Mindegyik lehet elírás, hiszen a krónikák nagy részének csak többször átmásolt változata maradt ránk. Nem is beszélve arról, hogy abban az időben a királyok halálakor, utólag számolták vissza az éveket és örökítették meg viselt dolgaikat. Csak jóval később alakult ki a folyamatos, “menet közben” történő krónikaírás. Sokakat megzavart az a körülmény, hogy az egyik kódex tanúsága szerint Koppányi még gyermekkorában verte le István. A latin nyelvű forrás ugyanis a “pueritia” kifejezést használja, amely a régi rómaiaknál a 7-től 14 évesig terjedő időszakot jelentette. Tavaly a Levéltári Közleményekben viszont Mályus Elemér bebizonyította, hogy István korában a “pueritia” kifejezéssel már rég az egész ifjúkort jelölték, tehát a 28 éves korig tartó életszakaszt. Ezzel az írásával Mályusz értelmetlenné tette azt a több tonna vitacikket, amelyekben I. István születési évéről vitatkoztak évtizedeken keresztül a tudósok . . . Nos, ha már úgysem tudjuk biztosan a pontos dátumot, nevezzünk ki egy szép kerek évszámot millenniumi célokra! Géza király? — Egyedül Istváné az államalapítás érdeme? — Sokan úgy tartják, hogy inkább Gézát illetné ez az érdem. Az azonban bizonyos, hogy az államot veszélyeztető törzsarisztokráciához tartozó erőket István számolta fel végérvényesen, az államstabüizáló intézkedések lényeges része is az ő nevéhez fűződik, nem is beszélve arról, hogy az első komolyabb “agressziót” is ő védte ki (Konrád német császár leverése 1030- ban). Kétségkívül folyamatról van szó, amelyet még Géza kezdett el, de az államiság fejlettebb formáját mindenképpen István teremtette meg. Ezt mérlegelte a későbbi történetírás is, amely Istvánt helyezte inkább előtérbe. Egy azonban vitathatatlan: Gézának kellett a falakat felraknia, hogy István tető alá hozhassa az épületet. Az egyik krónika szerint Géza “nem lehetett király, nem érhette ez az isteni kegyelem, mert véres volt a keze”. De kérdem én: melyik középkori uralkodónak nem volt véres a keze? A törzsfők leverése nyilván Géza alatt történt, István korában ugyanis már nyomuk sem volt. (Ajtony és Gyula nem a régiek közül való volt.) A törzsi helységnevek arra is következtetni engednek, hogy esetleg mesterséges széttelepítés történt. A szomszéd népekkel való tárgyalásokat is Géza kezdte el. A latin források duxként emlegetik, ami fejedelmet és vezért egyaránt jelenthet. Egy-két külföldi forrás rexnek is nevezi, olyan tekintélyes dux volt már! Bizonyos, hogy Géza uralkodása alatt már sokkal összefogottabb volt a fejedelmi hatalom, mint — mondjuk — Taksony idejében. Az államalapítás folyamatát tehát Géza kezdte el. — Az állam az osztályellentétek terméke. A hatalom jellegének változása a társadalmi struktúra megváltozásával párhuzamosan történt. Hogy melyik fázisban alakultak ki az osztályok? Döntő részben a honfoglalás után, a szláv népek példájának hatására, de az is lehet, hogy már a kazár időkben. A földműveléssel, gyümölcstermesztéssel kapcsolatos szavaink ugyanis zömmel török, sőt iráni eredetűek, elképzelhető tehát, hogy népünk, vándorlásának azon állomásán, amikor a kazárokkal valamiféle szimbiózisban élt, már nem tiszta lovaspásztomép volt, hanem kicsit “kétlaki”: úgynevezett gazdálkodást folytatott (az egyiken legeltetett, a másikon gyorsan beérő növényeket termesztett). Ez a “kétlakiság” már bizonyos alárendeltségeket eredményezett. A legendák mögötti ember — István személyiségére, emberi képletére utaló passzusok vannak-e a forrásokban? — Eléggé gyéren. Két legenda maradt fenn róla, és a krónikák törzsének is van olyan része, amely István néhány jellemvonásáról tesz említést. A legendák persze már a szenttéavatás légkörében születtek. A XI. század végéről van szó, a gregoriánus előretörés időszakáról. Ekkor már a “pius rex”, a kegyes király eszményét példázták Istvánnal. Nem állítjuk, hogy a legendák a pius rex címkét alaptalanul ragasztották első királyunkra. A katolikus nevelés minden bizonnyal hivő kereszténnyé formálta. Érdekeinek megfelelően megjutalmazta a jókat, megbüntette a gonoszokat. Józan politikai belátására jellemző, hogy — amelett, hogy megszervezte a római egyházat — a keleti rítusú kolostoroknak is dotációt adott. S ha könyörtelen intézkedéseit hitbuzgalmi tevékenységnek tudta be — nem cáfolja a “kegyes király” eszményt. Ám szerintünk, marxisták szerint a feudális uralkodó tipikus portréját mutatja inkább: nem tudta, hogy egy ezeréves államnak az alapjait veti meg, a maga hatalmát akarta tűzzel-vassal biztosítani. Ezzel viszont — akarva-akaratlanul — a sok évszázados fejlődést indította el, saját személyes érdekeiből fakadó tettei egybeestek a szükségszerű fejlődés irányával. — Vajon közkedvelt uralkodó volt a maga korában? — Meggyőződésem, hogy nem. A távlatokat szem előtt tartó intézkedések rendszerint népszerűtlenek, a tömegek értetlenségébe ütköznek. Pedig akkor a kibontakozó feudalizmus támogatása jelentette a haladó magatartást, hogy azután évszázadokkal később lényegesen magasabb szinten a szétzúzására lehessen törekedni! A régész kiegészítése Eddig a történész nyilatkozata. Lássuk, mivel toldhatja meg mindezt az archeológus? Dr. László Gyula régészprofesszor a következőket mondja: — István halálának kilencszáz éves emlékünnepén (1938-ban), az akkori magyar történettudomány minden jeles kutatója lerótta kegyeletét első királyunk előtt, s ma, amikor ismét ünnepeljük, történészeink újból felidézik sorsdöntő egyéniségét. Államalapító királyunk érdemei mind a mai napig kihatnak mindannyiunk életére. Most mégsem rála szeretnék elsősorban szólni, hanem azokról, akik lehetővé tették lángelméjének kibontakozását, mert egymagában bizonyos, hogy tehetelen lett volna. — Ejtsünk még néhány szót apjáról, Géza-Istvánról (merthogy őt is Istvánnak keresztelték!). Hatalmas szervező és kiváló politikus volt. Házasságával biztosította az erdélyi Gyulák támogatását; leányai pedig az Abák és a lengyelek, bolgárok, velenceiek szövetségét jelentő házasságokat kötöttek, s ezt a házassági politikát megkoronázta azzal, hogy fia számára kérte s megkapta a német-római császár unokahúgát, a bajor herceg leányát. Ez hallatlan valami volt abban a korban, amikor a német-római császári ház hercegnői csak egyenlő rangúakhoz mehettek férjhez, és a mi szomszédaink uralkodói akkor is boldogok voltak, ha főnemesi kisasszonyt kaphattak feleségül a “szent birodalom”ból. István házassága mutatja, hogy apja már szilárd központi hatalmat teremtett, sőt hazai és nyugati források szerint már király (rex) volt. Feltevésem szerint ő verette volna első pénzeinket is, amelyek készítését fia is folytatta, mert kitűnő ezüstjükkel az akkori legjobb pénzek közé tartoztak. De Géza-István nevéhez fűződnek az első nagy egyházi építkezések is (például Esztergom, Pannonhalma). Ügy látszik tehát, hogy a fiú apja örökébe lépett, apja munkáját folytatta, sőt —■ talán a nehezét már édesapja el is végezte. Talán Géza-István kapta Egyiptom uralkodóitól, a Fatimida kalifáktól azt az oroszlános jogart is, amelynek hegyikristály gömbje minden rontás ellen megóvta királyi gazdáját... — Ennyit az édesapáról, most pedig lássuk István királyunk másik nagy segítőtársát; a magyar népet. Az a feltevésem, hogy amikor István király a tízes rendszert tette meg királysága alapjává, akkor voltaképpen csak elfogadta, átvette azt a 10-es szervezetet, amely a-későavar-magyar népnél már mintegy kétszáz esztendeje a rendet jelentette hazánkban. Ennek a mondatnak a megértéséhez tudnunk kell, hogy feltevésem szerint az első magyar honfoglalás a VII. század vége táján történt. Első honfoglalóink (az úgynevezett griffes-indás övűek) temetőit jól ismerjük hazánkból, sűrűn benépesítik a Kárpát-medencét. E temetők belső rendjéből tudjuk meg azt, hogy tízes szervezetben éltek. Ezzel szemben Árpád magyarjainak temetőiből semmi sem vall erre. Nyilvánvaló tehát, hogy István a magyar királyság megszervezésekor elsősorban a korábban itt élt magyar népre támaszkodott. — Akárhogy is van: apja örökének nagy tehetségű folytatója, vagy a népi társadalomban rejlő erők pompás felismerője, mindenképpen nemzeti történelmünknek nagy egyénisége. Alakjának megidézése öntudatunk erősítője, tehát holt alakja élő erővé változik. A róla megemlékezésnek éppen az a célja: nem a misztifikált Szent Istvánt ünnepeljük, hanem arról a nagy emberről gondolkozunk, akinek műve bennünk folytatódik. Sok nép tűnt el Ha összevetést végzünk, az egyik professzor mérlegelőbben, a másik lelkesebben beszélt államalapító királyunkról, de mindkettő a realitás alapjáról szólt. Ennek az sem mond ellent, hogy az egyik szerint ő, a másik szerint apja végezte el a munka nehezét. Még az ezer éven átderengő, nagyon is elmosódó kontúrú portré is módosul cseppet aszerint, hogy milyen szemléletű vagy temperamentumú tudós mutatja be. S ez így hiteles. Elekes Lajos is, László Gyula is megalapozottan, meggyőződése szerint vallott. Ám kiderülhet így valaha is teljes egyértelműséggel, hogy végeredményben ki volt István király? Szent ember vagy kemény kezű feudális uralkodó? ösztönös ráérzések vagy tudatos átgondolások szerint cselekedett, amikor egy-egy döntő lépésre szánta el magát? Lényeges ez ma már? Történelmi küldetését hűséggel betöltötte, s ezért mindenképpen számot tarthat a késő utókor elismerésére. És nagyon ideillőek Elekes professzor szavai: — Az állammá szerveződés elmaradása számos esetben egy nép fizikai pusztulását is okozza. Mi is könnyen az itt élő avarok sorsára juthattunk volna, ha Géza fejedelem és fia, Vajk, a “kisebbik vezér”, a későbbi István király nem ismeri fel — vagy sejti meg —■ a történelmi szükségszerűséget. Ezen a területen, amely ma a hazánk, sok nép tűnt el maradéktalanul, nyomot csupán egy-két helységnévben hagyva — vagy talán a vérünkben is. De fontos az egyáltalán hogy ez vagy az a nép fennmaradjon? Mindenképpen. A haladás egyik biztosítéka a sokféle egysége. És azt hiszem, egy kicsit örülhetnünk is szabad, hogy ennek a tízmilliós egységnek lehetünk a tagjai.. . Baranyi Ferenc
