Szittyakürt, 1970 (9. évfolyam, 1-11. szám)
1970-10-01 / 10-11. szám
2. oldal SZITTYAKÜRT 1970. október—november hó Kemál Atatürk utolsó útja. Nemzeti lobogóval letakarva, hadihajó fedélzetén a halott államférfi, hős és hadvezér, a magyarság halhatatlan barátja. (1938. november 10.) KÖSZÖNET VITÉZ DARABONT FERENCNEK Az Amerikában élő magyaroknak abba a csoportjába tartozom, akik drága magyar hazánk keserves sorsa miatt kényszerültek számkivetésbe. Az 1960 év második felét olaszországi menekült táborokban töltöttem, nagyon sok magyar testvéremmel együtt, igen sívár körülmények közt. Patkányok és legyek paradicsoma volt ebben az időben a Capua-i tábor. Nem az olaszok miatt, — ők mindent megtettek értünk. Hanem tömve volt a tábor a Balkán tájáról jött igen vegyes emberekkel, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy milyen a civilizált élet. A táborban ott, ahol ezek laktak, csak szemétben, piszokban gázolva lehetett közlekedni. Persze, hogy ilyen körülmények között kiütött a tífusz. Ilyen helyzetben kereste föl a tábort vitéz Darabont Ferenc. A jó magyar embernek a közbelépésére megváltozott a helyzetünk. Nemcsak ígéreteket tett ügyünk intézésében a kivándorlással kapcsolatban, hanem cselekedett is. Magyaros rámenéssel hívta fel a figyelmét az illetékes szervezeteknek, és több emigrációs lapban felhívást tett közzé. Segítséget kért, és nyújtott a menekült táborokban élő magyarok számára. Elindította a “Magyar a Magyarért” mozgalmat, melynek keretén belül mindjárt ötven magyar kihozatalát vállalta. El is intézte az ezzel járó roppant munkát, és ma mind az ötven magyar kinn van Amerikában! Sokan köszönték meg hálásan ezt az áldozatos és eredményes tettet. Persze akadtak olyanok is, akik természetesnek vették, el is feledkeztek a háláról és Darabontról. Álljon itt, az újságban a nyilvánosság előtt az elismerés és köszönet! Vitéz Darabont nem tartja ezt a munkát befejezettnek. Most is fáradozik, újból Európában van, és járja a menekült táborokat. Újra meg újra segíteni kíván. — Magyar ember. . Igaz, nagy magyar. Szenczi Zoltán, tanár f ZSÉRCI MOLNÁR DEZSŐ Az 1939-es országgyűlés Képviselőháza tagjai és a Magyar Alkotmányvédő Mozgalom nevében, mélyen lesújtva, de a Mindenható akaratában megnyugodva jelentjük, hogy Zsérci Molnár Dezső úr, országgyűlési képviselő, az 1939-es alkotmányos országgyűlés tagja és az Alkotmányvédő Mozgalom tb. elnöke, hosszas betegség után 1970. szeptember 18-án eltávozott közülünk. Zsérci Molnár Dezső úr, 1904. július 24-én Miskolcon született. Középiskoláinak a miskolci Református Főgimnáziumban történt elvégzése után, a műegyetemen építészmérnöki oklevelet nyert. Miskolcon nyitott építészmérnöki irodát, ahol a város közönsége annyira rokonszenvezett a finom modorú úrral, hogy az 1939-es képviselőválasztások alkalmával megválasztotta Miskolc thj. város képviselőjének és beküldte az országgyűlésbe. Magyarországnak, a szovjet haderő által történt elözönlése következtében az 1939-es országgyűlés kereteiben ő is külföldre települt, s 1948-ig Münchenben, mint mérnök dolgozott. A kivándorlás kötelezettsége Németországból Argentínába sodorta, ahol a Ministerio de Olras Publicas Secretaria Tecnica Argentina mérnöke lett 1954-ig. Argentínából az Egyesült Államokba költözött és Los Angelesben két nagy cégnél vállalt mérnöki foglalkozást 1954—1970-ig. Nemes magyar szíve nem bírta a hazátlanságot, és a szívével való hosszas szenvedés végülis elragadta közülünk. Az 1939-es országgyűlés még élő tagjai és a Magyar Nemzeti Alkotmányvédő Mozgalom elnöksége ezúton is újra kifejezi mély részvétét özvegyének, Molnár Éva úrnőnek, aki 3554. Cogswell Rd., EL MONTE, California, 91732 szám alatt lakik. Zsérci Molnár Dezső urat barátai és Californiában lakó képviselőtársai vitték utolsó nyugvóhelyére. Az 1939-es országgyűlés és a Magyar Nemzeti Alkotmányvédő Mozgalom nevében utolsó Isten-hozzádot mondanak: Palló Imre és dr. Jakab Ferenc, az Alkotmányvédő Mozgalom elnöke és ü.v. titkára. HOZZÁSZÓLÁS EGY TÉVÉ VITÁHOZ “Zykurat und Pyramide” cím alatt 1970. szept. 25-én előadás hangzott el az osztrák ŐRT (televízióban). Az előadás folyamán egy egyiptomi és egy iraki egyetemi tanár nyilvánított véleményt arról, hogy az egyiptomi, ill. a mezopotániai sumér műveltség volt a régibb, azonban anélkül, hogy melyik nép melyik évszázadtól számítja műveltségét. Tekintve, hogy a MU Anyaföldről Délamerikába, innen az Európa és Amerika között elterült nagy földrészre az Atlantiszra vonult Karmagya csoport a Kre. 1872-ben süllyedni kezdő Atlantiszról Kr. e. 10 000 körül a Földközi térbe vonult, ahol két nagy csoportra szakadva egyik az európai csoport Spanyolország—Görögországon át Kisázsiában, a másik csoport Észak- Afrika partvidékein Marokkó—Tunisz— Algéria, majd Lybia és Egyiptom területén települt. A két csoport végleges települése közti időpont tehát csekély lehetett, bár még eddig pontosan nem határozták meg, de 10,000 év távlatából rögzíthetjük, hogy a két csoport tengeren és szárazföldön kb. egyszerre érhette el célját, ill. kezdhette kultúréletét. így sem Egyiptom, sem Mezopotánia nem vindikálhatja magának a kultúrelsőbbséget, annál kevésbbé, mert mindkét csoportnál csupán az ősműveltség folytatásáról, nem alapításáról lehet beszélni, mivel mindkét karmagya csoport, ahogy Churchwardék nevezték, ugyanazt a magas műveltséget vitte magával. Ennek megdönthetelen bizonyítéka a Peru— Bolíviában kiásott piramis azonossága az egyiptomi piramisokkal, ill. a piramisokhoz hasonló mezopotániai zikuratokkal. ily bizonyítokok alapján dőreség arról beszélni, hogy az emberi műveltség a görögöktől, vagy rómaiaktól ered, akik ezen ősműveltség mykenei (krétai) formáját vették át és fejlesztették. Viszont a múlt század végén már közismertté vált történeti tények ismeretében, de főleg az amerikai és egyiptomi piramisok azonossága alapján indokolt a két professzor véleménye alapján az alábbi felfogást nyílvánítani: 1. Mivel egyik tanár sem tudta népe műveltsége kezdetének időpontját meghatározni, azt lehet hinni, hogy nem ismerték a Churchward angol tudós és társai Csicsáky, Donally stb. őstörténelmét, ami pedig alapja a. “Turáni Népek Világtörténelmének” is pedig már a múlt század végén ismertté vált, de a “céhbeli történelem mindez ideig nem tudta megcáfolni. így egyik professzor véleménye sem lehet irányadó, mert nem volt tökéletes történeti tájékozottságuk. 2. Mivel a televíziós adás, nemkülönban a két tanár egymásnak ellentmondó véleménye letagadhatatlan tény, az őstörténelmet jobban ismerők részéről nem indokolatlanúl merül fel az a feltevés, hogy a “céhbeli” történettudomány, vagy ezen professzorok háta mögött működő titkos erők sugalmazására, vagy esetleg ezek egyenes utasítására állította egymással szembe e két testvérnép tudósát, azon félreérthetetlen célzattal, hogy ily módon üssenek rést napjainkban már 100 százalékosan bizonyítható ősmagya műveltség létezésén, mert ezáltal kérlelhetetlenül megdőlt az emberi műveltségnek az árjáktól és zsidóktól való eredetének elmélete és ezzel együtt nevetséges pöffeszkedéssé vált a “Deutchland über alles” és az “Isten kiválasztott népe” hamis, világgá harsogott jelszava, mivel e két nép a műveltségadáson át nevezhette magát minden népen felülálló népnek az emberiségnek műveltséget adó turáni népek minősülnek “Isten kiválasztott népének”. Ezzel találtuk meg a nyitját az említett előadásnak, amit gyanússá tesz az a tény, hogy ily előadás tartását csak egy évszázad múlva tartották szükségesnek, amikor már már számtalan cikk tárta a világ elé az ősmagyák műveltségének elsőségét a mai Föld tekén. 3. összegezésül az rögzíthető, hogy egyik professzor álláspontja sem helytálló, mert a mai emberi műveltség nem ered sem Egyiptomból, sem Mezopotámiából, hanem csak onnan indúlt el az ősmagya műveltség elterjedése, miután kb. 40,000 évvel azelőtt az Ázsiában Kre. 80.000 körül, — Közép és Nyugateurópában Kre. 50-45.000 évben megjelent srőmagnóni ős az ősmagyák őse, már lerakta a Múbeli magas műveltség alapjait a kül. fegyverek, éles kések, szerszámok, pengék, révén — továbbá a halottak pirosra festésével az Isten fogalmát megismertették az emberiséggel. Prof. Dr. Mácsay—Lengyel Béla A NÉPSZABADSÁG ÍRJA: A KÁRPÁT-MEDENCE LEGNAGYOBB GEPIDA TEMETŐJE SÁTORHELYEN A legutóbbi huszonöt év egyik legjelentősebb régészeti felfedezését tették a pécsi Janus Pannonius Múzeum tudományos munkatársai, dr. Kiss Attila és K. Zoffmann Zsuzsanna régészek: Sátorhely közelében — a Duna völgyében — feltárták a Kárpát-medence eddig ismert legnagyobb gepida temetőjét. Mint már oly sokszor az elmúlt negyedszázadban, most is egy nagy építkezés vezette nyomra a régészeket. A Bólyi Állami Gazdaság óriási sertéskombinátot épített a sátorhelyi kerületben, és a földmunkagépek hozták felszínre az első csontmaradványokat. A mohácsi honismereti kör tagjai állandóan a helyszínen tartózkodtak, abban reménykedve, hogy a munká latok közben az 1526-os nagy csata emlékeire bukkannak. Az ásatás azonban csakhamar érdekes fordulatot vett. A feltárt sírok leletanyaga kétségbevonhatatlanul germán eredetre vallott. A régészek megállapították, hogy a VI. század végén és a VII. század elején gepidák temetkeztek ide. Amikor — 1400 évvel ezelőtt — a Közép-Ázsiából érkezett avarok elfoglalták a Kárpátmedence térségeit, az Alföldön gepidák, a Dunántúlon langobardok éltek. A harcias avar törzsek leigázták a gepidákat, a longobardokat pedig elűzték és maguk foglalták el a területet. A sátorhelyi ásatás tehát háromszorosan is szenzáció. Először is mindeddig nem találtak gepida sírokat a Dunántúlon, amiből a Szakemberek arra következtettek, hogy nem is voltak településeik itt. Másodszor: ez a legnagyobb gepida temető a tájon. Eddig már 330 sírt tártak fel. Harmadszor a sírok gazdagsága — a fegyverek, valamint az aranyból, ezüstből, bronzból és rézből készült ékszerek sokasága — arra vall, hogy a dunántúli gepidák nem rabszolgái, hanem szövetségesei voltak az avaroknak.
