Szittyakürt, 1970 (9. évfolyam, 1-11. szám)
1970-07-01 / 7-8. szám
1970. július—augusztus hó SZITTYAKÜRT 3. oldal Dr. literáti Vágó Pál: Elvtársak! Hol itt a A tiszavidék mostani árvize teszi nagyonis időszerűvé dr. Vágó Pál alábbi írásának közlését. De ennek az írásnak ! rianon 50. évében való megjelenése azért is íontos, mert megvilágítja a trianoni béklyóból való szabadulásnak egyik lényeges lépését is. Különösen a Hazai illetékesek figyelmét hívjuk fel erre a tanulmány számba menő írásra. "haladó szellem"? Böngészek a budapesti kormány szócsövének a NÉPSZABADSÁG-nak néhány nehezen megszerzett példányában. Bevallom, szívesen teszem ezt, nemcsak azért, mert ez a jól szerkesztett lap a szülőföldem életének változatos híreit hozza, de azért is, mert a világirodalom lyrikusai szerint a tiltott csók volt mindig a legédesebb. Márpedig számomra tiltott csók a NÉPSZABADSÁG olvasása, mert olyan ország menedék- és polgár-jogát élvezem, amelynek az általam nagyrabecsült kormánya kissé barokk módon, a jó öreg Metternich receptje szerint, az ajtók és ablakok légmentes lezárásával védekezik a forradalmi eszmék ellen. De lehetne ez a tiltott csók még gyönyörteljesebb, ha a moszkovita állambölcsesség nem ültette volna el a NÉPSZABADSÁG paradicsomkertjében is a paradicsomi tilalomfát, amely megtiltja, hogy a NÉPSZABADSÁG szabadon írjon arról, ami a NÉP-nek, úgyis mint magyarnak a legjobban fáj. Hol itt a NÉP és hol itt a SZABADSÁG? Röviden: ebben a "szabad világban” tilos olvasnom a NÉPSZABADSÁG-ot, mert az kommunista termék, ugyanakkor a Nyugattal koexisztáló "NÉPI” demokrá ciában tilos írni arról, ami a magyar NÉP-nek életérdeke. Önkéntelenül is e gondolatokat ébreszti bennem a NÉPSZABADSÁG 1968 máj. 24. számának “Az aszály ellen” írt vezércikke. Az évről-évre kisebb-nagyobb mértékben visszatérő aszályról értekezik az igen tisztelt vezércikkíró, amely a magyar NÉP létalapjául meghagyott országcsonk emberemlékezet óta visszatérő legsúlyosabb természeti csapása. “Az ország legtöbb táján kevesebb eső hullott a legutóbbi 50 év átlagánál" — írja az idézett lap— "de az aszály sajnos nem rendkívüli jelenség hazánkban. Inkább az az igazság, hogy az elmúlt években elszoktunk tőle. 1965-ben harminc százalékkal kaptak több csapadékot földjeink az átlagosnál. Tavaly aztán az év második felében ránk köszötött a szárazság. S akik figyelemmel kísérik az időjárás alakulását, azt mondják, hogy elkezdődött a száraz periódus s ez több éven át tart..így jut a cikkíró az aszály elleni küzdelem egyetlen, egyébként már sumir őseink által is eredményesen alkalmazott rendszabályához, termőföldjeink maradéktalanul megvalósított, mesterséges öntözéséhez. “Ebből ered egy fontos napi teendő” — folytatja a cikkíró — "a mezőgazdasági üzemekben: alaposan megvizsgálni, hogy a jelen viszonyok között milyen lehetőségeket használhatnak ki, s ezt a lehetőséget miként hasznosítják ... íme néhány adat: 1960- ban 213 ezer holdat tarthattunk számon olyan területként, amelyre mesterségesen kerülhet csapadék. Most hétszázezer holdnál tartunk. Az öntözésre berendezett terület azonban még nem jelenti azt, hogy oda víz is kerül. 1964-ben értük el a legjobb eredményt. Ekkor az öntözésre berendezett terület háromnegyede kapott öntözővizet" ... "Most mindenekelőtt azért kellene összeszedni az erőket, hogy a berendezettként nyilvántartott területekre mindenütt elegendő víz jusson” — eddig a cikkíró. E fejtegetést, amely nagyon helyesen a NÉP egyik legégetőbb és legidőszerűbb kérdésére hívja fel a figyelmet, mindenekelőtt azzal kell kiegészítenem, hogy az öntözésre berendezett 700 ezer holdnyi terület maga is csak egy törtrésze a Csonka-Alföldünk szomjas, és mezőgazdasági művelésre alkalmas területének, de a vezércikk autentikus adatai szerint még ez a törtrész sem kapott elegendő vizet. És itt érkezünk ahhoz a fájó ponthoz, amelyről a NÉPSZABADSÁG nem írhat. Arról tudniillik, hogy az Alföldünk művelhető területeit sem a szakminiszter elvtárs jóakaratú tanácsával, sem "az erők összeszedésével” teljesértéküen öntözni nem lehet, hanem csakis az Alföldünket átszelő folyók vízgyűjtő területein a csapadék, főleg a tavaszi olvadásvizek gyűjtésére létesített völgyzárógátak által tárolt vizekkel. De miután ezek a területek teljes egészükben a magyar nép "legnagyobb barátja” Sztálin generalisszimus által diktált 1947 február 10,-i szupertrianon rendelkezései szerint a történelmi Magyarországtól elszakított területekhez tartoznak, és ezt a kényes kérdést ugyanezen békeparancs értelmében érinteni nem szabad, a NÉPSZABADSÁG cikkírója sem tehetett egyebet "az erők összeszedésének” vizetpótló nedűként való ajánlásán kívül. Ez a tilalom természetesen mit sem változtathat ősföldünknek az Atyaúristen teremtő keze által adott és emberkéz által meg nem változtatható geopolitikai egységén. Nem változtathat azon a természeti jelenségen, hogy a Kárpátoknak az Alföldünket övező 1500 km. hosszú patkóalakú sánca, tavaszi olvadásvizeit március-április havában rövid, de hatalmas árhullámban zúdítja az alföldi folyórendszerünknek ezen árhullám levezetésére eredetileg elégtelen medrébe. így a legnagyobb kárpátfolyó, a Tisza Tiszafürednél árvíz idején 4500 köbméter vizet szállít másodpercenként, amivel szemben a vízszállítás a nyári aszálykor 60 köbméterre csökken. Ez időszakban csupán medrének alsó egyharmadán hajózható. A szerencsénkre megbukott németérdekű történelemszemlélet szerint Magyarország Szt. Istvánnal kezdődött. A mai moszkovitaérdekű szemlélet Magyarország történelmét az 1945 április 4. "felszabadulásától” kezdve naplózza. Legalább is az időközben elért, főleg ipari haladás eredményeit ugyanakkora hangerővel hirdeti, mint amekkora hangtompítóval hallgatja el azt, ami azelőtt történt. Márpedig éppen a "felszabadulás” előtti magyar kormányok végezték el az Alföld öntözésének oroszlán részét képező munkát, amelyet a (zsidó) “felszabadulásunk” óta folytatnunk és befejeznünk nem szabad. Mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy az okszerű öntözést az árvízvédelem kell hogy megelőzze. A nagy magyar Alföld Széchenyi kora előtt 1/3 részében árterület volt. A magyar kormány ezt az árvízveszélyt Széchenyi úttörő munkájának megkezdése (1840) óta folytatott céltudatos és nagyszabású árvédelmi munkáival már az első világháború kitörését megelőző időkben megfékezte. Ez idő alatt kereken 48.000 négyzetkilométer országterületet, Hollandia ármentesített területének háromszorosát óvta meg az árvizek évenként visszatérő pusztításaitól, és fogta mezőgazdasági művelés alá. 16.200 km hosszúságú víztelenítő csatornarendszert, 140 átemelő szivattyútelepet, 6—7 m magasságú árvédelmi gátrendszert épített 6500 km hosszúságban, és a kárpáti vízgyűjtő területeken 800 hydrológiai állomást létesített. Abban a reménytelen küzdelemben, amelyet a magyar békedelegáció 1920-ban a győzelem mámorában megsüketült ötös tanáccsal folytatott a békeparancs enyhítése érdekében, csupán ezen egyetlen szempont érvényesítésénél volt képes némi elismerést elérni. A Kárpátmedence gazdaságpolitikai egysége még a békediktátorok előítéletét is áttörte. Ez az igazság azonban a győzteseknek az utódállamokkal szemben már előzetesen elvállalt kötelezettségei miatt csupán a békeparancs 293. szakaszának módosításában nyerhetett elégtelen kifejezést. E módosítás értelmében a Kárpátok erdő- és vízgazdálkodása az utódállamok kiküldötteiből alkotott — de teljesen meddőnek bizonyult — Dunabizottságnak elkeresztelt állandó vízügyi bizottság ellenőrzése alá utaltatott. Ez is, mint a párizskömyéki békéknek a magyarságra kedvező minden rendelkezése — mint aminők a kisebbségvédő rendelkezések voltak — az utódállamokban egyszerűen a soha végre nem hajtott történelmi okmánytárba kerültek, mert a békediktátorok elfelejtették e rendelkezések végrehajtását megfelelő szankciókkal biztosítani. E győzők eziránti feledékenysége a moszkvai uralom észjárásában is átöröklött tünetként jelentkezik, amint ezt az erdélyi magyarság sorsa szomorúan igazolja. A Nagyalföld ármentesítése azonban e táj másik jellegzetes csapását, a nyári szárazságot, az előző korszak hasonló időjárási szélsőségével szemben csak súlyosbította. Jellemző példája Széchenyi egy évszázad távlatában alkotó lángeszének, hogy a Tiszaszabályozás céljára életrehívott részvénytársaság alapító levelében Széchenyi e társaság feladatkörét "A vízbajok leküzdése után" öntözőművek létesítésében jelöli meg. Széchenyi, a korabeli műszaki ismeretek mellett, amidőn a villamos erőátvitel és a vasbetonszerkezetű völgyzárógátak építése még kívül estek a legélénkebb fantázia világán, még nem gondolhatott az ármentesítés és az öntözés feladatainak organikus megoldására — völgyzáró-gátak létesítése által. A Legnagyobb Magyar végrendeletének végrehajtásához éppen az első világháború kitörésének időpontjában lehetett volna hozzáfognunk. A műszaki tudomány, amelyben a budapesti Ganz és Tsa. R.T. úttörő munkát végzett, megérett az ország általános villamosítására, amely célra a renedlkezésre álló vízierők is felhasználhatók lettek volna. A transformator, amely a villamos erőátvitelt nagy távolságra lehetővé tette, magyar találmány volt, és a transformátor felhasználásán nyugvó váltóáramú erőátvitel kifejlesztésében a Ganzgyár úttörő munkát végzett. A trianoni békeparancs azonban a Kárpátmedencében olyan politikai helyzetet teremtett, amely az érdekelt lakosság részvételével végrehajtható egységes országrendezés minden lehetőségét megsemmisítette, amelyen a Kárpátmedence természetes adottságain nyugvó energiagazdaság és a velekapcsolt alföldöntözés megvalósítható lett volna. Az alföldöntözéssel szervesen kapcsolt energiagazdaság lényege az Alföldet átszelő folyók vízgyűjtő terének csapadék- és olvadásvizei tárolására alkalmas völgyzárógátak létesítésében áll, amelyek tárolt vizét az évi átlagra méretezett hydroelektromos erőművek egyenletes mennyiségben bocsájtják le az alsó folyómederbe, és ezáltal villamos energiatermelésen kívül az alsó folyómedret öntözésre és egyúttal hajózhatóságra alkalmas szinten tartják. Mint említettük, a Kárpátok vonulatának következménye, hogy a rendelkezésre álló évi csapadék túlnyomó mennyisége a koratavaszi olvadáskor lerohanó árhullámban jelentkezik, amikor a mezőgazdaságnak öntözővízre még szüksége nincsen. De ez a hasznosítatlanul lerohanó víz aztán hiányzik akkor, amidőn erre az aszályos területek öntözésére szükség lenne. Az ármentesítés és az öntözés feladatkörét egységesen megoldó országrendezés, amely az e területen élő lakosság közös érdeke, az utódállamokat Lenin szerint egységesen jellemző "burzsoásovinizmus” légkörében még csak vita tárgyát sem képezhette. A magyar törzsről leszakított Kárpátko
