Szittyakürt, 1970 (9. évfolyam, 1-11. szám)
1970-03-01 / 3. szám
1970. március hó SZITTYAKÜRT 7. oldal SAJTÓSZEMLE: HÁBORÚ NÉLKÜLI HARCTEREK A DETROITI ÚJSÁG ÍRJA A II. világháború befejezése után alig akadt olyan ember, akár a romhalmazzá dúlt Európában, akár Ázsiában vagy Amerikában, aki elhitte volna: tartós békére számíthatunk. Az atombombával nagy sietve befejezett, szovjet—amerikai győzelemmel jelzett világégés füstje fojtogatta a lelkeket és a béke olajágát is nyársnak éreztük, mélyen a szívünkbe fúródva. — Nem adok sokat — mondogatták az emberek, — két, három, öt, t íz év múlva itt olyan háború lesz, amilyen még nem volt. így múltak a béke évei, az előre megjósolt harmadik világháború szinte szemmellátható árnyékában. S eltelt egy negyed évszázad, 25 teljes év, és nem lett háború. Legalábbis hivatalosan és feltűnően. Csak éppen a harcterek szaporodtak el olyan mértékben, hogy lassan már nem léphetünk olyan kicsit, hogy ne vérrel áztatott, el nem ismert, háborús területet érintenénk. A világ vezető hatalmai minden ‘krízisnél’ egyszerre igénybeveszik a tárgyalóasztalokat és így-vagy-úgy, megtalálják a módját a ‘megegyezésnek’. Mert a háborút mindegyik fél igyekszik elkerülni, mióta atom és hidrogén bombákkal szerelték fel fegyvertáraikat. A baj csak az, hogy A második világháború óta óriások között morzsolódik Európa. Ezt az ősi földrészt, kultúrvilágunk őstalaját, Yaltában kettéosztotta a két győztes, és keleti felét az egyik, nyugati felét a másik “érdekkörébe” utalta. Európai érdekeltségéről máig se mondott le egyik sem. Sőt mindkettő örökérvényűre igyekszik konzerválni Yaltát. Persze ez a tett, s ez az állapot csak alapmetszete az ügynek. Ezernyi ága-boga közül már ki se látszik, pedig ez a lényeg. Negyedszázad alatt belesulykolták a közvéleménybe, hogy Európát “békéssé” rendezték. De hogy a fekete varjú — yalta szerint — fehér galamb, azt végső fokon mégiscsak nehéz az emberekkel elhitetni. Annál szomorúbb, hogy jónevü politikai kommentátorok is beállnak azoknak a sorába, akik az ágas-bogas fejleményekkel foglalkoznak szüntelen, s a két malomkő közé szorított Európa alapmetszetéről sohasem beszélnek. Európa történelme nem ma indult, és nem is 25 év előtt Yaltában. De 25 év minden fejleményének a yaltai diktátum az oka! Intellektuális perverzitás ezt elsmírolni! ♦ KIT TERHEL A VÉDELMI KÖTELEZETTSÉG? Amerika és a Szovjet megegyeztek abban, hogy egyik sem szól bele a másik “érdekterületének” a kérdésébe. Ez a fogadkozás olyan, mint a pusztába kiáltott szó, amit azonban a győzelmi mámorban nem vettek észre a győztesek. De hamarosan rájöttek, és megcsinálták mind a nyugati, mind a keleti katonai védelmi szervezetet. A nyugati főleg Amerikát terheli anyagilag. De jó idő óta nagy a sopánkodás, hogy Európának “amerikai érdekterületébe tartozó országai” húzódoznak a védelmi terhek alól. Főleg Angliát, Franciaországot és Nyugat- Németországot rójják meg azért, hogy nem erősítik “saját” érdekük katonai védelmét, és keveset vállalnak a nyugati érdekszféra őrzési terheiből. a tárgyalóasztaloknál nem a békéről van szó, csupán a háború elkerüléséről. Ennek tulajdonítható, hogy 'megúsztuk' az elmúlt 25 évet háború nélkül. De vajon beszélhetünk-e békéről, a nemzetek békés együttéléséről? Jelenleg 30 olyan 'konfliktus' ritkítja a föld lakóit, amely egy laikus szemében úgy néz ki, mint ahogy általában egy normális háború kinéz. Katonaság van, modern fegyverekkel felszerelve, tankok és lángszórók, bombázó repülőgépek elől riadtan menekülők és mozdulattlan holttestek. Az első és második világháborút átélteknek oly ismertek ezek a képek, hogy erősen fegyelmeznie kell magát: el ne árulja a valóságot. Hallgatunk a tíz ázsiai, tíz afrikai, öt közép-keleti és öt latin-amerikai háborúról, mint jólnevelt gyerekek, akik nem merik elárulni, hogy sürgős dolguk lenne az illemhelyen. Nem illik beszélni háborúról és hitetlenséggel nem szabad gyengíteni a béketárgyalások jószándékát, — hangzik az intelem mindenfelől s mi igyekszünk szótfogadni. És minden erőnkkel szeretnénk hinni a tárgyalások eredményében: a békében. De napról-napra nehezebb lesz az erőszakolt bizalom. A riasztó valóság csúfot űz reményeinkből s próbá-Látszólag méltányos ez a vád Nyugat-Európa ellen. De csak annak a szemében, aki “megfeledkezik” a második vüágháborúról és a yaltai diktátumról. Ágas-bogas fejleményekből és paragrafusok tekergetéséből képtelen logikai Ítéletet is ki lehet préselni. Ezek azonban nem érvek, hanem csak erőszakolt igyekezet olyan állítások igazolására, melyek nem alapvetőek és nem igazak. ♦ MI AZ IGAZSÁG? Az igazság az, hogy Amerika beavatkozott Európa belügyeibe, rászabadította Európára Ázsiát is, közösen győztek, és ketten osztoztak a zsákmányon. A felelősség nagyobbik fele terheli Amerikát, mert ő segítette győzelemre a Szovjetet is, miután Középeurópa kétvállra fektette azt, s épp emelte a kezét, hogy megadja neki a kegyelemdöfést. Ha már fennál a yaltai helyzet, — Nyugateurópa védelme teljes egészében amerikai kötelezettség. Még ezzel is csak kis százalékát tenné jóvá annak a károkozásnak, melyet Európára zúdított. Amerika háborús beavatkozásának fő érve az volt, hogy Európát “megszabadítsa a hitleri erőszaktól”. Ha mellőzi az ember ennek az érvnek a kritikáját, akkor is nyüvánvaló, hogy la megszabadítással nem jár együtt sem az “érdekterületi” osztozkodás, sem pedig az, hogy közös erővel másik zsarnokságba taszítják a “megszabadítottat”. Európának, még pedig az egész Európának igazságos az igénye a teljes amerikai jóvátételre. Első — de csak első! — lépésként persze arra, hogy az USA felmondja Yaltát, minden erejével kiszorítsa a Szovjetet, és utána maga is kivonuljon Európából. Ez annyira alapvető, elemi és minimális követelmény, hogy vele szemben minden más érvelés üres fecsegés és mellébeszélés. Mert ha Amerika az amerikaiaké, és Ázsia az ázsiaiaké, akkor Európa is az európaiaké! lünk úgy úszni az árral, hogy a fejünk valahogy kitartsuk a vízből. így akarjuk megmenteni magunkat anélkül, hogy tudnánk: merre visz a víz sodra, arra nem gondolva, hogy a valóság elől akkor sem menekülhetünk, ha nem veszünk róla tudomást, vagy szorosan keresztberakjuk a lábunkat. A harcterek pedig nagyon szembetűnő, szörnyű valóságok. És a csak időthúzó, eredménytelen, a háborúkat nem békévé, csak általános megelégedésre: csendes tömeggyilkossággá változtató 'béketárgyalások’ is azok. Milyen "őszinte jószándék” üli körbe Párizsban azt a tárgyalóasztalt amelynek csupán a formáját három hónapig tervezték? És milyen őszinte békevágy fűti a közel-keleti béketárgyallásokat, amikor azt sem tudják: az araboknak vagy a zsidóknak szállítsák-e le előbb a fegyverrendelését? Ennyi őszinte jószándék melett vajmi keveset segít a jólneveltség. Szégyentelenül reszketünk a jövőt illetően. És ezeket a nemháború-háborúkat nem lehet lokalizálni. Mint csak elfojtott, de el nem oltott tüzek, terjednek. Fellobbannak itt is, ott is. A legváratlanabb helyeken, a legkülönbözőbb formában. Ifjúsági lázadásokban, egyetemi tüntetésekben, béke felvonulásokban, faji egyenlőség követelésekben. Városnegyedek, katonai behívók, vagy ifjú testek égre csapódó lángja jelzi: háború van. Ügyes kezek gondosan lopkodják a távoli harcterek véres parazsát, s elszórják szerte a világban. Nézzük a távoli és ablakunk alatt lobogó tüzeket, várjuk a tűzoltókat, vagy hogy éppenséggel maguktól kialudjanak. Ezt várjuk Vietnamban, keleten és délen, s általunk oly sürgősen elhagyott, megszínesedett városnegyedekben is. Tulajdonképpen kényelmes dolog a hallgatás, arról nem is beszélve, hogy: "hallgatni arany”. Szívesen elismerném: nincs háború. Csak ne félnék úgy, hogy eltalál egy golyó, felhasítják a bőrömet, vagy lángbaborul a még sokáig a bank tulajdonát képező otthonunk, ez óriási harctérré alakult világban. Mert ilyesmi könnyen előfordul. Olyannyira, hogy már csak a sport és szórakoztató részt olvassuk az újságból, a híreknél elzárjuk a rádiót vagy televíziót: ne is tudjunk a harctéri jelenségekről. Ha nagyon ‘belőtték’ a környéket, akkor legfeljebb tovább költözünk egy városnegyeddel, dupla zárakat rakunk az ajtókra és rend, törvény, biztonság után áhitozunk. Csakhogy a harcterek törvénye és rendje élő városoké, biztonságról pedig azok sem álmodoznak, akiknek több, hatékonyabb fegyvere van. Harctereken az élet és halál szerencse dolga. A ‘béke’ törvényeit alkalmazzuk álhumanista módon és megelégszünk azzal, ha felemelt mutatóújjunkat meglóbáljuk egypárszor a levegőben és azt mondjuk: ejnye-ejnye, ez csúnya dolog, ilyet nem szabad csinálni. Amikor valóban béke volt, akkor harcoltunk, és lőttünk, és lincseltünk, most, hogy harctérre dobódott az életünk — ejnye-ejnyézünk. A békéhez nem elegendő, hogy 'megúsztuk a háborút’. Amíg a világban és körülöttünk nem számoljuk fel a harctereket, addig nem úsztunk meg semmit. A java még csak ezután következik. Rövid hírek ♦ IZRAELBEN FÖLEMELTÉK AZ ADÓKAT. A költségvetést is, jelentősen. Három milliárdos az új költségvetésük, és ennek 40 százalékát irányozták elő hadikiadásokra. (Huj de nagy a készülődés!) ♦ NYUGATI ÜRSZAKÉRTÖK megállapították, hogy a Szovjet egy olyan imbolygót juttatott a Föld köré, mely alulról irányítva meg tudja semmisíteni a fenn keringő mübolygókat. A hír szakkörökben komoly riadalmat keltett, mert az ilyen bolygó-bomba nemcsak a mübolygók segítségével folytatott tudományos kísérleteket veszélyezteti, hanem a szabad világ védelmi és stratégiai rendszerét is. ♦ ARAB GERILLÁK egy Zürichből és egy Frankfurtból Tel Avivba induló repülőgépen helyeztek el bombát; Az utóbbi nem sok kárt okozott, de az előbbi lezuhant és teljes személyzete, minden utasa szörnyethalt. ♦ ÚJABB FEJÉS ELŐTT NYUGATNÉMETORSZÁG. Az izraeli külügyminiszter érkezett ezúttal Bonnba. A cél — világos. Mindegy, hogy ki utazik, — Németország fizet. Újabb és újabb milliárdokat. ♦ MAROKKÓBAN ÉS TUNISZBAN jártakor az USA külügyminiszterének szemére vetették, hogy az Egyesült Államok túlságosan sok segítséget nyújt Izraelnek. Főleg a hadianyagokat sokallják. ♦ A FRANCIÁK NEM NÉZIK JÓ SZEMMEL Willy Brandt kancellárságát. Kapkodó hazárdjátékosnak tartják, aki képes volna Európát eladni a Szovjetnek, hogy valami “történelmi fordulatot” csináljon. Ennek érdekében sok engedményt ajánl föl Moszkvának, — de viszonzásul még egyet sem kapott. Azt jósolják, hogy nem lesz sikere, s máris a bukás szélén táncol. Olvasóink figyelmébe: AN OUTLAW’S DIARY. I. REVOLUTION. II. THE COMMUNE. TORMAY CECIL: NAPLÓM, I. és II. kötet. A kivállótollu írónő e két kötetből álló történelmi remeke nem szorul sem ismertetésre, sem pedig méltatásra. A 20. század MAGYARORSZÁGA történelmének egyik legtragikusabb és következményeiben leggyászosabb időszakának gazdagon dokumentált hiteles története, mely nemcsak az eseményeket ismerteti azok mozgató rugóival együtt, hanem egyben hü és a valóságnak teljesen megfelelő képet is fest azokról a figurákról, akik NEMZETÜNK sírásói voltak, akik a 19-es forradalmat előkészítették és az utat megnyitották (I. Kötet.) a KHON- terroruralom előtt. (II. Kötet.) Ez a két nagyszerű munka jelent meg most angol nyelven: AN OUTLAW’S DIARY főcímen REVOLUTION, az I. kötet és THE COMMUNE a II. kötet címe A “THE CHRISTIAN BOOK CLUB” (Hawthorne. Box» 638. Calif. 90250) kiadásában. Ez az amerikai patrióták révén életrehívott és fönntartott kiadó a kommunizmus elleni harc egyik leghatásosabb fegyverét kovácsolja: összegyűjti, ha kell angolra lefordítja és kiadja a világirodalom legjobb és leghasználhatóbb antikommunista Írásait. Mindkét könyv megrendelhető akár a fönti címen, akár pedig a SZITTYAKÜRT kiadóhivatalában. A könyv ára kötetenként 5 dollár. FELEDÉKENYEK A POLITIKUSOK!
