Szittyakürt, 1969 (8. évfolyam, 1-11. szám)
1969-01-01 / 1. szám
1969. január hó. SZITTYAKÜRT 7. oldal :us méltán képviselte )s magyarságot péknél, a kérdésre elegendő választ adnak, pl. az 1956-i vagy most az északi szomszédainknál zajló események. Utóbbi esetben még az a remény is erősbödik, hogy a korábban a nagy szláv testvér iránt a kisebbségeknél táplált szerelemből a kívánatos kiábrándulás bekövetkezik. A kiábrándulás első következménye a szóbanforgó népeket rávezeti arra, hogy megvizsgálják: hol vesztettek utat? Második lépésük nyilvánvalóan európaiságuk Dr. FAZAKAS FERENC az irodalmi esten elmondott szavai kívánkoznak soraink élére: “Egy ilyen művészi estet kell végig hallgatni, hogy rádöbbenjünk arra, milyen kegyelmes is volt az Úristen, mikor magyarnak teremtett. Azt hiszem mindnyájan érzitek, élni csak azért érdemes, hogy ilyen estének részesei lehessünk. Rólam általában azt tartják, hogy jó szervező és kritikus vagyok. Elmondhatom, hogy sok irodalmi esten résztvettem és soknak magam is rendezője voltam, de én még ilyen, a lélek mélyéről jövő és a lelket teljesen megrázó estet nem éltem át.” Az irodalmi estre a Kongresszus ülésterme zsúfolásig megtelt. Magyarruhás leányok és fiúk köszöntötték Tűz Tamást, szabadságharcos pap-költőnket, aki több ezer kilométeres távolságról is eljött, — hogy közöttünk lehessen. A megnyitó szavakat Dr. Baránszky Tibor, író és politikus mondotta: ‘‘Valahogyan talán jó, mondhatnám olyan szellemi üdítő ital, hogy az egész nap komoly problémái után, most egy kicsikét a költészet szárnyaira kelünk. Nem hiszem, hogy adhatnánk méltóbb befejezést ezen napnak, mint egy kis költői est, ahol hallani fogjuk Ady Endrét, Bajza Józsefet, Alföldi Gézát és hallani fogjuk azokat is, akik most itt vannak közöttünk, akik a mai kor szavát tolmácsolják, és mégis magukat adják. Babits egyik híres mondása, hogy ‘én vagyok az alfa és az ómega’. Ez mindig így is igaz, mi mint az Isten képmása büszkeség és gőg nélkül is mindig magunkból indulunk ki és magunkba térünk vissza. A költő a művészetnek egyik legcsodálatosabb tolmácsolója természetes, hogy a saját egyéniségének a tükrén és varázsában adja a dolgokat. Nem véletlen, hogy a költői estnek a címe: Fölszállott a páva... Az a szellem, amely az igazi, csodálatosan mélytüzű, színes magyar ‘páva’-szellem hosszú elnyomatás után 1956-ban szállt fel újra és szüntelenül él az emigráció költőinek lantján. Most egy kicsit hányjuk be a szemünket és érezzük azt, hogy az Úristen minket adott reménysugárnak egy egész nemzet számára, mi vagyunk benn a páva csillogó tolláiban, minket enged az Isten fölszállni, hogy az egész világon sok szegény legényt megvigasztalhassunk." Az igazi hazaszeretettől áthatott megnyitó szavak után Ady E. Fölszállott a páva c. versét M. Katonka Mária írónő tolmácsolásában hallhattuk, Andreánszky Károly furulya-kísérete mellett. Az irodalmi est fénypontja Tűz Tamás, szabadságharcos pap-költő volt. Dr. Baránszky Tibor műsorvezető mondotta: "őt nem kell külön bemutatni, ő teljesen a miénk", és ez így is igaz, a közönség úgy ünnepelte, mint akit csak éppen hosszú ideje nem látott. Az alábbiakban részleteket köztudatosítása lesz, ami megfelel egyszersmind a nagyobb integrációk felé tájékozódás korszerű követelményének. (Az elmondottak a szomszédnépek emigrációira is fokozott felelősséget rónak, hiszen a rabországokban élő hozzátartozóik cselekvési szabadsága igen korlátozott.) Ilyen előzményekre figyelemmel kíséreljük meg mi is vázolni feladatainkat: Nem vitás, hogy nekünk is elsősorban európai kapcsolatainkat kell lünk "A magyar írók itt és otthon" c. értekezéséből. ... “Sokan még mindig Szabolcskánál képzelik el a magyar irodalmat, vagy Pósa Lajosnál. Ezen konzervatív műbírálók megrémülve látják, hogy a magyar fiatalok, akik kijöttek költők ezek már belekapcsolódtak a modern költészet áramába. Emlékszem egyik magyar folyóiratban valakit mélységesen aggasztott az, hogy egyes egyének a nihil szakadéka fölött tántorogva, kezükben a tollal írnak és ijesztő, hogy ezeket a Nyugat-majmoló avant-garde-istákat egyes műbírálók még el is fogadják, sőt dicsérik. Hát ez egy elég szép mondat, bár nem tudnak írni? De mindenesetre kifejezi azt, hogy ők nem kapcsolódtak bele a modern irodalom áramába. Nézzünk csak vissza több évtizedet pl. Adyra, aki akkor forradalmár volt és akit kevesen értettek a maga Fekete zongorájával. Ady ma már klasszkus. Vele együtt Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád és Juhász Gyula óriási méretekben kifejlesztették, a magyar költészet nyelvét. Ma már nem tudnánk az ő munkásságuk nélkül írni. Ennek a kifejlesztésnek mai koronája a mai költészetben Vörös Sándor, Juhász Ferenc vagy Pilinszky János. Szomorúan olvastam néhai, szegény Marschalkó Lajosnak a clevelandi magyar találkozóhoz írt levelét: “Utánunk nem jön senki, az úgynevezett szabadságharcos ifjúság, legalábbis eddig, nem termelt ki senkit, aki átvegye a fáklyát." Mindez lehet, hogy tény, de én jobban bízom a jövőben és azt hiszem, hogy az ifjúság közül is akad majd valaki, aki átveszi a mi fáklyánkat." Németh László mondása: szüntelenül és hathatósan ápolnunk. További feladatunk előtérbe helyezni közös múltunkból azokat a szereplőket és eseményeket, amelyek bizonyítják a jövőbeni együttműködés lehetőségét a közös haza minden lakója érdekében. Nem vitás, hogy szomorúsággal tölt el minket, hogy eddig inkább egyoldalú maradt a közeledés minden kísérlete, mégis bizalommal kell ezeket folytatnunk, el nem feledve, hogy a magyar részről nyújtott kézfogás a múltban sokszor talált viszonzásra. — A közel negyedszázados gyötrelmek és csalódások után mégis alig hihető merésznek a remény, hogy a Kárpátmedence népei rádöbbennek egymásrautalságukra. Az utolsó száz esztendőben idegen hatalmak, sötét erők “A minőség forradalmát kell nekünk az irodalomban is megvalósítani. A tartalom és a forma harmóniáját.” Otthon az elnyomás alatt is felnőnek a nagy írók, mint Pilinszky János, vagy Vörös Sándor, akiket persze a rendszer nem nagyon támogat. Itt kinn pedig a szabadság, a tágasság a nagy lehetőségek, ezek az irodalom fejlesztői. Persze kétféle szemszögből nézi mindenki a magyar irodalmat, otthoni és kinti szemszög alatt. Az otthoniak bennünket kalandoroknak és sokszor hazaárulóknak neveznek. Viszont itt is találkozunk olyanokkal, akik elintézik egy kézlegyintéssel az otthoni irodalmat, mondván, hogy az kommunistáké. Hát ez nem is ilyen egyszerű. Egyszer egy Illyés-estet tartottunk Calgaryban és bizony voltak olyanok, akik az írót egyszerűen lekommunistázták. Hát én nem merném ezt tenni. De a modus vivendi-t nekik is el kell fogadni.” — otthon. • “Az emigráció 3000 év óta a népek kultúrájának sava. Emlékezzünk csak a görög tragédiákra. Mi is emigránsok voltunk, az Ural mögül jöttünk, mígnem a Kárpát-medencében letelepedtünk. És a Kárpátok védtek bennünket egyrészt, másrészt viszont korlátoztak is. Nézzük csak azokat a nemzeteket, melyek tengerekkel bírnak; az angolok, hollandok, portugálok, spanyolok, micsoda tágas világ áll rendelkezésükre. Magyarokban is megvolt ez a vágy: ‘Tengerre magyar!’ ” • “Most még néhány szót a magyar irodalomról. Kis nép vagyunk és kis zsoldjában működő ügynökök még a történelem meghamisításától sem visszariadva, azon mesterkednek, ami elválaszt... Az eredmény a megalázó szovjet-orosz hódoltság. — Itt az ideje, hogy velünk együtt azt keressék, ami összekapcsol, hogy így ismét részesei lehessünk mindnyájan Európa művelődési, gazdasági értékrendszerének, visszatérhessünk oda, ahová mindig tartoztunk s ahová megint tartozni akarunk. Tudjuk, hogy ehhez nem a "mindent vissza!” — hanem a dorogi Farkas László dr.-tól megfogalmazott “mindent össze!” jelszó értelmében kell cselekednünk, (d. Farkas L: dr.: Egyesült Európa és a Kárpátmedence. Montreál, 1960. ÉF. 434 sz. Sajtótájékoztatója.) nép lírája nem lehet tiszta líra. Nekünk mindig küzdenünk kellett országunkért, népünkért, kultúránkért és hagyományainkért. Ezért ennél fogva, mely úgyszólván teljesen ismeretlen más nagy népek irodalmában, a költő szerepe patalogikusan túlértékelt. A költők a nemzet szószólói, propaganda miniszterei, váteszek. Babits írja a Jónás könyvében: “Jónás rühelli a profétaságoot.’ Hát ezt bizonyára magáról írta, mert ő éppen nem volt politikus hajlam. Nyugaton a jó próza felszívja a verset, nálunk fordítva; versek által élünk és halunk. Megszentelt betegségünk, költői elrákosodásunk. Otthon ma — szomorúan tapasztalhatjuk, osztály jellege van az irodalomnak. Legfontosabb az osztályharc, mindent átértékelnek, kisajátítanak, hamisítanak. A vers egy szociálista feladat, használati cikk, pártos költészet. Szocialista realizmus a legkötelezőbb irányzat. Mi az emigrációs irodalom feladata? Eszem ágában sincs most itt megszabni az irányokat, mert az írók ezt nem szívesen fogadnák el. De azt le kell szögeznünk, hogy a határokon kívül is lehet nemzeti életet élni. És mi nem adjuk fel azokat az eszméket, amelyekért a hazátlanságot választottuk. Tehát a magyar írók itt sem húzódhatnak elefántcsonttoronyba. írással kell harcolni a bolsevizmus ellen és a magyar népért. Majd ha, ne adja Isten, de minden előfordulhat, ha nem is lenne már élő magyar e világon, csak amerikai és nyugati könyvtárak polcain tornyosodó és porosodó magyar könyvek, ezekre majd érvényes lesz Reményik szörnyű jóslata: ‘Ezek a kihűlt virágok magyarok voltak.' Ne adja Isten, hogy így legyen.” • Tűz Tamás előadása után dr. Fazakas Ferenc egy ismeretlen magyar költő "Bocsáss meg nékem” c. versét szavalta, nemcsak művészi érzékkel, de olyan őszinte magyarság szeretettől áthatva, hogy a hallgatóság szeméből könnyet fakasztott. Bajza József "Fohászkodás” c. versét Szántó János szabadságharcos szavalta mély átérzéssel. Tűz Tamás szabadságharcos költő saját verseiből adott elő. Andreánszky Károly furulyaszólója következett. Ismét a költőké volt a szó: Alföldi Géza "Gádoros az csak Gádoros” c. versét Szigeti Endre szavalta a tőle megszokott előadói érzékkel. Dr. Baránszky Tibort, akit az ülésszak folyamán megismertünk, mint nagyszerű előadót, az irodalmi est keretében, pedig mint műsorvezetőt, most megismerhettük, mint az egyik legnagyobb szabadságharcos költőt. A zárószavakat Dr. Fazakas Ferenc mondotta. “FÖLSZÄLLOTT a páva ... (Magyar írók az emigrációban és otthon) Tűz Tamás pap költő előadás közben.
