Szittyakürt, 1969 (8. évfolyam, 1-11. szám)
1969-06-01 / 6. szám
1969. június hó SZITTYAKOR! 3. oldal Gyékényesi Gy. László: (Június 27 — Szent László napja) Szent László szellemtörténeti nagysága Tudjuk, hogy az olyan enervált, s elférfiatlanodott történelmi évadban, mint amilyenben bennünket manapság sorsunk élni kényszerít, nem tömegvonzó kezdeményezés Szent László eszményi férfiasságának kultusszal adózni. Azzal is tisztában vagyunk, hogy a keresztény félfilelkűség nagy magyar hordozójának nevét zászlóra tűzni dekadens társadalmakban, melyek az ízlés és modor dolgában megfellebezhetetlen itéletű arbiter elegantiárumnak a nyavalyás svihákszabványt tartják, míg az értékítéletek megfogalmazását kultúrát dúló, tudományos szakbarbárok judiciumára bízzák, egyenesen fantasztikus vállalkozásnak tűnik. A kultusz szolgálatába való felsorakozásunktól tehát ne várjuk, hogy a férfierő és férfierény tisztasága, épsége máról-holnapra helyreálljon, vagy hogy az igaz gondolatok és élő elvek áldozatos szolgálata közkedveltséget nyerjen. Világos előttünk, hogy ilyen természetű regenerálódásra mindaddig, míg krisztusi kultúránk a tudományos materialista-realizmus közhelyeinek áradatában sodródik, nem számíthatunk. Mármost, a való helyzet tudatában, de annak kényszerítő erejénél fogva is, fel kell tennünk a kérdést, hogy mi értelme van akkor a Szent László kultusznak? Nem csupán ábrándozás, múltbavesző nosztalgia az egész? Vannak-e még életbevágó erői, s ha vannak, milyen szerepet játszanak azok nemzeti sorsunk egyengetésében? ♦ A szokványos Szent László arculat, azaz a Szent jellemrajza, s a legendák hősének profilja bizonytalanul felel ezekre a kérdésekre. Engedtessék meg nekem, hogy ez. alkalommal a kultusz értelme és közérthetősége érdekében Szent Lászlónak kevésbé ismert, teremtő és alkotó szellemarculatát főbb vonásaiban megvilágíthassam. Mivel kiindulásul bizonyos alapfogalmak felújítása és tisztázása szükséges, szíves türelmüket kérem ez előkészítés meghallgatására! ♦ A vérségi kultúr-hagyományok tömör formáiban és összetartó kohéziójában a külön lélek, azaz az egyén kiválasztódását kemény súrlódások akadályozzák. A kizárólagosan őstapasztalokon nyugvó erkölcsök és szokások nem kívánják, sőt nem is tűrik az egyéni megítéléseket. Patriarkalizmusban az élet irányát az engedelmesség szabja meg. Ilyen életfeltételek mellett az egyén jelentékenyen több közös jellemvonást hordoz mentalitásán, mint sajátosat. Ezeknek a közös vonásoknak lélekalkata a népiélek, melynek életműve a népi hagyománykultúra, vagyis a néplélekvilág. A nagy emberi kiváltságnak, vagyis a tudat fénykörének kizárólagos tulajdonosa azonban az egyén. Tudaton nyugvó törekvése is tehát csak az egyénnek van, s ez a törekvés előbb vagy utóbb felszabadítja őt a népiélek egyeduralma alól. Ez a benső felszabadulást célzó törekvés hasonlítható a kikristályosodás folyamatához, melyben a lélek kikristályosodását a szellem fénye s kristályalkatát a személyiség kialakulása jelenti. A népben kikristályosodó egyén azonban annak ellenére, hogy kitör a személytelen kultúrhagyományok szorító homogenitásából, mégsem szakad ki a népiélekből. Életízét megtartja, mint ahogy a sókristály sem lesz ízetlen kijegecesedett formájában. A szellem és személyiség, a fejlődés csúcsán álló lélekalkat, nemcsak vérségi hagyományokat ápol és őriz, hanem teremtő erővel ideákat, eszméket alkot. Eszméket, azaz összetett, teremtő irány gondolatokat, célgondolatokat. A személy tehát következésképpen hagyományokkal, de azok fölött eszmékkel is kultúrált egyén. Így épül a vérségi kultúrhagyományok, vagyis a népiélek világa fölé az a szellemvilágnak minősíthető eszmekultúra, melynek elemeit személyi művek adják, s amelynek kibontakozása a szellemtörténet. Minden ideának szellemiség a legbensőbb lényege. Minél több vonatkozása van tehát egy eszmének az anyaghoz, az érzékek világához, annál változandóbb, annál múlandóbb. A tökéletesség fokán álló, érzékvilág-fölötti élő ideákat a személyi szellemvilágnak minden kultúrák történetében eddig csak a kereszténység adott. Krisztusnak kellett jönnie, hogy az anyagot az erkölcs és szellem igájába hajtva megelevenítse és jónak növelje. A krisztianizmus sajátos lényege és minden kultúrák fölé emelkedettségének kritériuma tehát nem a puszta istenhit, mert az minden kultúra jellemvonása, mégcsak nem is az egyistenhit, mely ugyancsak számos kultúra sajátossága, hanem a krisztusi személyiség ideája és ideálja, s az azt élő valóságra váltó, keresztény lélekben szüntelenül munkálkodó isteni erő: a Szentlélek. A krisztusi eszmének s az Alkotó Léleknek ez a viszonya örök. Nem foghat rajta sem tér, sem idő. Anyagi vonatkozású képzemények kigyúlhatnak, elenyészhetnek mellette, a Szentlélek szellemi dinamizmusa nem hagy alább, míg egyetlen felocsúdott keresztény lélek lesz e világon. ♦ A magyar történelmi lét identitása is Európában a krisztusi tiszta eszmekultúra folytonos művelésében mutatkozik. Szellemiségének felismerhető azonosságát keresztény eszmék determinálják, azért bonthatatlan, egy végzet: kereszténynek és magyarnak lenni. A magyar felocsúdást és e kettős hivatás felismerését azonban súlyos vajúdások előzték meg. Szent Istvánnak, az első keresztény magyar királynak parancsára ugyanis csak az alattvalók kér észt elkedtek meg, de nem a magyar lelkek. A népiélek pedig teljesen érintetlenül pogány maradt. Az ősi hagyományok változatlanul továbbra is éltek benne. Természetszerű volt tehát az az idegenkedés és értetlenség, amellyel a krisztusi erkölcsiség és szellemiség nagy szintézisét, a keresztény személyiség eszméjét fogadta. A csupán semmitmondó szertartással, vagyis pünkösdi élmény nélkül megkeresztelkedett emberek lelke nem tárulhatott ki a Szentlélek befogadására. A korai magyar kereszténységnek ez a súlyos handi-cap-je azonban teljes egészében a térítő munka jószándékú balkezességéből származott. Európa krisztianizálásában ugyanis a térítésnek brutálisan kellett megnyesnie azt az ösztönös vágyaktól fűtött erkölcsi és hitvilágot, melyet az indoeurópai népeknél talált. E brutalitás talán helyénvaló eljárás volt e népeknél, mert a mitikus álomból való felébredés másként még sokáig késett volna. A már kikristályosodott magyar erkölcsi életre, s az emelkedettebb magyar hitvilágra való alkalmazása azonban súlyos hiba volt, mert a magyar kultúrhagyományok szinte lelki diszpozíciót jelentettek a krisztusi szellemiség befogadására. A magyar lélek tradíciói a vérségi életformának megfelelően még sajátosan zártak, vagyis pogányok voltak, de zártságukban is, nevezetesen hitvilága, erkölcsi és jogszokásai magasan felette álltak az európai pogány népek átlagos fejlődési fokának. A magyar képzelő erő józansága tisztult istenarculatot állított a magyar lélek világába, mely mentes volt minden érzéki és anyagi vágy árnyékától. Családi életük Nagyvárad: SZENT LÁSZLÖ-szobor. A románok eltávolították. tiszta és a feleségnek értékelt aszszonnyal az erkölcsi intézmény színvonalán állott. Tisztelték az életadó és megtartó Boldogasszony s a magyar sorsra gonddal ügyelő Fiúisten hitvilágbeli lényeket. Az emberéletet értékelték s a pogány népek szokásaitól eltérően foglyaikat sohasem mészárolták le. Az emberséget nélkülöző hatalmat gonosznak ítélték, s azért szolgáikkal emberségesen bántak. De ugyanezen okból a szabadságot az erkölcsi javak elejének tartották. A legyőzött törzseket idővel, az önként meghódolókat pedig várakozás nélkül maguk közé vették. Tiszteletben tartották a jószágbirtoklás vérségi formáit, s az adott szó és kézadás szilárd alapjai voltak minden szerződő szokásnak. Ünnepük lényegét a kedvde-rítés jelentette, melyhez cselekményül az Istennek bemutatott áldozat, s az. azt követő áldomás szolgált. Mivel a térítő munka ezt az ősi és viszonylagosan tisztult lelki örökséget oktalan hévvel és buzgósággal feldúlta, a megkeresztelkedett magyarságnak a krisztusi életforma, a különben is nehezen elviselhető társadalmi változások mellett mintegy háromnegyed évszázadig kibírhatatlan fojtogató és nyomorgató regulának látszott, mely ellen ösztönösen lázongott. Európa ez idő alatt a magyarságnak lakóhelye volt csupán, de nem otthona, s a környező népeket sem tekintették sorstársaiknak. ♦ A nagy lelki konfliktus feloldása a történelem törvényszerűségéből a lázadó Vászoly unokájára, az emigráns Béla fiára: Szent Lászlóra várt. Ő lett ugyanis az európai-magyar keresztény lelkének megmintázója és kiöntőmestere. A magyar lélek újraformálását Szent László úgy végezte el, hogy a néphagyomány keresztény színvonalon álló erkölcsi szokásait következetesen összeegyeztette a megfelelő keresztény normákkal. A hagyománykultúrát életre keltő művelete pedig úgy ért el eredményt, hogy a pogány magyar hitvilág képzeleti lényeit, tünde alakjait való emberi személyekkel töltötte ki. Ezzel megszüntette magyarság idegenkedését a kereszténység nagy szellemeivel szemben, másszóval az új hit idegenségét. Ahhoz, hogy a keresztény szellemi törekvéseket és a személyi művekből épülő eszmekultúrát Szent László megértethesse, keresztény értelmiségi réteget kellett kialakítania a magyarságban. Azért az akkor eluralkodott koreszmének megfelelően élenjárva példázta az ideákért és ideálokért égő lovagi életformát. Példája népének lelkét megérintette s annak természetes életrevalóságából számos követőre talált. A korbeli keresztény eszmekultúra így került szintézisbe a magyar népi hagyománnyal, hogy életrekeltse az első magyar-keresztény értelmiséget, s csírázásnak indítsa a keresztény-nemzet első magyar-változatát. Szent László művében tehát az eleddig idegen és érthetetlen új hit vonzó erkölcsi és szellemi élménnyé változott és mint a kereszténységnek egy új válfaja, mint hungaro-krisztianizmus jelentkezett a krisztusi világ egyetemességében. ♦ E keresztény föleszmélés után Szent László kiemeltette az első keresztény és apostoli magyar király uralkodói és emberi nagyságát a sír árnyékából, s az oltár fényébe helyezte. Ezzel Szent Istvánt, a királyt eszmévé, az embert pedig eszménnyé magasztosította. A holttest kiemelésével azonban felszínre kerültek a Szent Király méltóságának jelvényei is. E királyi jelvények az új magyar lélek áhítatában és tiszteletében ereklyékké váltak. A jelvények között első helyen természetesen a szent királyi főt ékesítő korona-ereklye szerepelt, melynek anyagi értéke inkább szegény, mint szerény, de erkölcsi értéke keresztény szimbolizmusában — tudvalevőleg Krisztus és apostolainak képkoszorúja — fölbecsülhetetlen. Szent László ezt a szentistváni koronát, mely a szarkofágban megrongálódott, az ismert zárt, boltíves formájába ötvöztette, s királyi hatalmának jeléül használta. Ezzel a koronaereklye, mint eszme-foglalat megkezdte történelmi pályafutását. Indulásában, mint a magyar keresztény-királyság folytonosságának letéteményese, s későbbi eszmei kibontakozásában, mint a magyar nép által szervezett keresztény-nemzet felségének és hatalmának ideológiai kifejezője. ♦ A krisztusi életforma magyar műve nem maradhatott észrevétlen. Szent László erkölcsi és szellemi nagysága mindenek fölé magasodott a kereszténység horizontján. Európa egész lovagvilága meghajtotta fejét a “Magyar Paladin” előtt. Így lelt ismét magára a szentlászlói műben a talaját vesztett magyar lé-
