Szittyakürt, 1969 (8. évfolyam, 1-11. szám)

1969-03-01 / 3. szám

1969. március hó SZITTYAKÜRT 3. oldal MÁDFAI SZ. SÁNDOR: Jön-e még egy Bismarck ? A Quick magazin megint letett a hasábjain egy hamis garast. 1969 ja­nuár 8.-i számában így szaval: “Románia a mi legjobb barátunk a keleti blokkban. Az egyedüli állam, ahol a Szövetségi Németországot nem nevezik “újfasisztának” és “revansisz­­tának”. Románia újra felfedezte ma­gában Németországgal szemben való baráti érzelmét. Azokkal szemben is, akik Romániában élnek: a 376,000 né­mettel, az erdélyi szászokkal, a báná­ti svábokkal szemben. Megbecsülik őket és egyenjogúak a románokkal. A nyugatnémetországiakat pedig tárt karokkal fogadják." A riporter 6000 km-t tett meg Ro­mánián keresztül-kasul. Benyomása az volt, hogy a románok igen barátsá­gosak vele és útitársaival. Egy vezető kommunista ezzel traktálta: “Voltam Berlinben, láttam a berlini falat, és higgye el nekem, mély fájdalmat érez­tem a láttán." A ploesti-i olajfinomítóban így hí­­zelgett neki egy előmunkás: “Igaz, hogy a nyugati németek nem mehet­nek a keletiekhez, de ebben a DDR a hibás." Egy egykori kolozsvári egyetemi hallgató szerint: “A Deutsche Demok­ratische Republik nevezi magát az el­ső békeállamnak, de én úgy vélem, hogy a békeállam inkább Nyugatné­metország.'’ Ki hamis-propagandázik itt a néme­tek felé? gyarok száját, miért némítják el a nyelvét, miért csavarják ki egziszten­ciájukból és miért telepítik ki szét­szórva mindenfelé állami akciók ke­retében, meg körmönfontan? Miért cselekszenek ennyi "értelmetlenség”­­et? • A MÜLT "ÉRTELMES” VOLT, ... de az nem román múlt, hanem magyar! És a riporter ripők észjárása ezt nem vette észre. Rátért a néma hazugságra. Arról beszélt, hogy évszá­zadokon át zavartalanul élhettek a né­metek Erdélyben, a Bánáton, mintha akkor is románok uralkodtak volna ott. Pedig a zavartalanság magyar hu­manitásból eredt. A románokkal szem­ben is, amit most magyarüldözés­sel fizetnek vissza és azzal tetszeleg­nek idegenek előtt, hogy az üldöző gyűlölködés értelmetlen. “Ha nem vagy elég okos, kétszere­sen légy becsületes!” — ezt megtanul­hatná a QUICK riportere. Nem tanul­ta meg, hát megint belebotlik a ha­­mis-propagandázásba. Képeket mutat fel iskolák teli tantermeiről. A tanu­lók zöme a turáni fajta-jelleget vi­seli magán, tehát magyar sarjadék. Még ma sincs rajtuk román-oláh vo­nás. Elrománosított magyarok! Né­met típus is alig van köztük. S most román diákok mind ... A riporter sze­mében és a nagyvilág számára. Micso­da hazudozás! • NÉMETÜL NÉMETELLENESEN! A német történelmi sikereknek ere­dői között igen jelentős az idegenek beolvasztási képessége. A középkor­ban a hittérítők buzgolkodása segített benne, ma inkább a magasfokú ipari civilizáció. De minden sikert német elbukás követ következetesen. A né­met politika régóta híres arról, hogy nagyobb távlatokban mindig a német nemzet ellen cselekszik. Egyedül Bismarck vette észre, hogy a pángermán és a pánszláv törekvé­sek a Dunavölgyben találkoznak, a magyarok hazájában. Ez ma is érvé­nyes. A német politika még Bismarck­tól sem tanul, ma sem a magyarság felé nyúl, hanem a szláv országok és a románok felé. A zsidót meg tűri, mint a barom a legyet. A QUICK riporterének és magának a QUICK-nek a titka alighanem itt bújkál. Csinálja a propagandát, ne­hogy a német ébredni tudjon. Mind­egy, hogy szláv-e vagy román a mé­zesmadzag, csak ne magyar legyen. Román sajnálkozástól nem dől le a berlini fal, de a "két Németország” sem egyesül, míg zsidó befolyás van a világpolitikában. Új Bismarckra vár Közép-Európa, mert mindaddig ellenségekre pazar­­lódik minden német nemzeti erő. Ezt szolgálják addig a Quick-ripor­­terek és a kétbalkezes német politika. Golyó — vagy még az se? Édes-aranyos apóskám valamikor tanítóként kezdte pályafutását, de jo kedélyét haláláig megtartotta még a száműzetésben is. Rengeteg élő anek­dotát mesélt el életében, főleg tanító és katona korának humorrá csattant tapasztalataiból. Csak egyet mondok el, ezt is azért, mert én a számkivetésben pesszimista lettem, s mindjárt szarkasztika bugy­­gyan belőlem, ha itt-ott jó hírt hallok anyaföldjükhöz ragadt magyar testvé­reim sorsáról. Úgy történt az, hogy volt apóskám­­nak egy nebulója, aki különben nem volt rossz tanuló, csak tán valami za­var lehetett a fejében a számfogalmak terén. Nem akarta bevenni az igazat, s valahányszor arra kellett felelnie, hogy mennyi háromszor zéró, követ­kezetesen azt mondta rá, hogy három. Apósom megsokallta. Különfoglal kozással nekifogott, hogy megtanítsa. — Nézd, Pali, mi van a kezemben? — Semmi — felelte a gyerek. — Nohát, én ezt a semmit most be­leteszem ide a zsebedbe. Hány sem­mit tettem bele? — Egyet — őszintéskedett Pál. — És most mi van a kezemben? — Megint semmi. — Ezt is odateszem az előbbi sem mihez. Helyes? — Igen. — Űjra semmi van a kezemben, úgy-e? — Ügyigaz. — Beledugom ezt is a másik ket­tőhöz. Hányszor tettem semmit a zse­bedbe? — Háromszor — ismerte be Palkó. — így van: háromszor, éspedig zé­rót. Mi van hát a zsebedben? — Golyó! — válaszolta végérvénye sen a kis tökfilkó. (A zsebe fenekén valóban ott volt egy golyó.) * * * Számtan ide, számtan oda — ne­kem most úgy rémlik, mintha az élet­nek egy nem ritka igazsága szerinl felelt volna ez a gyerek. Olvasom, hogy Románia is "rendezte” tavah nyáron az erdélyi magyarság ügyét, — Szlovákia is az idei újév első napjától érvényesen, — a napokban meg Jugo szlávia. Úgy van írva, hogy autonóm tartományi státust kapott a Vajda ság, s benne egymillió szerb ellenében félmillió magyar, meg apróbb nyelv: kisebbségek is — egyenjogúságot. Betettek hát harmadszorra is vala­mi semmit a magyarság zsebébe. Váj­jon hogy legyen mivel kisemmizni a magyarokat? Vagy ha az egyenjogú ság játék-golyócskáját pottyantották volna mégis bele, legyen mivel kigo­lyózni? * * * Várjuk Homonnay Elemér rávonat­kozó véleményét, ha már kizsigerelte eme újabb szerb alkotmányosság hite les szövegét. Ö a szakértő a Délvidé ken. Két félhasábnyi hely csak kiszorul rá a Szittyakürben! Pesszim (P) ista Mi a különbség Peking és Moszkva között? Az elmúlt hetekben India és Pakisz­tán simulni kezdett a kínai külpoliti­kai vezetéshez. Diplomáciai megfigyelők regisztrál ták, hogy ez határozottan mutatja a két vetélkedő fókusz különbségét. Pe­king vonzza a környezetét, Moszkva taszítja. A Szovjettől szabadulni igyc keznek a csatlósai. Még az is, amelyik hajbókol neki. Ez is valami. NYOMOZUNK HITÜNK VÉDELMÉBEN Egyszerűen kihagyja mindazt, ami célja ellen való, de amire a németség mai generációi még igen keservesen kell hogy emlékezzenek! Mert kihagy­ja a közelmúlt román ámításokat és becsapásokat, de főleg 400,000 német kiirtását vagy elüldözését! Pedig a nagy német küzdelem még csak 24 éve hogy végétért. • NÉMET—ROMÁN KAPCSOLATOK A riporter aztán az érzelmekről nagyügyeskedve áttér a tényekre. A Romániában élő népcsoportokról cse­veg. 150,000 ma az erdélyi szászok száma, akiknek ősei még 800 évvel ez­előtt települtek oda. Délnyugaton 160 ezer bánáti sváb él, a 200 évvel ezelőt­ti telepesek ivadékai. Szász és sváb szétszórtan is él az országban, mint­egy 66,000. Az iskolákban az angolon kívül né­metül is tanítanak. Egy román egye­temi tanár a románok békés szándé­káról beszélt a riporternek, mondván, hogy “a gyűlölet nem politikai argu­mentum, tehát értelmetlen". Mi meg­kérdeztük volna nyomban tőle, hogy hát akkor a magyarokkal szemben való bánásmódot is értelmetlennek tartja? De akkor miért tömik be a ma-A negyvennyolcas szabadságharc összenőtt a magyar szívvel, össze a ta­vasz nyílásával, a naptár márciusi lap­jával, — politikai idealizmusunkkal, az örök magyar reménykedéssel. Vé­rünkké vált. Ha 15-én nem tűznénk föl nemzetiszínű kokárdát, ha nem sereg­­lenénk emlékező ünnepélyekre, mint akkoron apáink sorakoztak a kőbá­nyai vásártéren, meg a Múzeum-kőrú­ton, — hiányosnak éreznénk magun­kat. Mintha nemes szervet operáltak volna ki belőlünk, s már csak lélegze­­ni tudunk nélküle. Tartsuk is oltárán a nemzetnek ezt a szentséget, mert ke­veseknek jutott ilyen nagyszerű! De gondolhatunk-e rá szúrós tekin­tet nélkül, ha úgy incselkedne felénk, mint terveinket igazgató, s ma is, hol nap is követhető példa? Sötétség­ben is szikrázni kezd nyomban Vilá-Lapunk decemberi számában közzé tettünk egy imaszöveget. A forrás ál­lítása szerint XXIII. János pápa "bűn­bánó” imája volt, amit halálos ágyán mondott el. A szöveg és az azt meg­előző kommentár a “magyarajkú zsi­dóság” lapjában (Menora, 1968. októ­ber 12.) jelent meg. A híradás szöve­géből nem vettünk el semmit, és ah­hoz egyetlen sort sem fűztünk. Tet­tük így, felismerve a tartalom súlyos­ságát. Hitelességének onnan kell ki­derülnie, ahol az eredeti szöveg fek­szik. Amíg ki nem derül, nem lehet felelősségre vonni azt a lapot, amelyik a nyilvánosság elé tárta. Hiteles lehet a szöveg? Ha igen, ak­kor az a kereszténység moralizáló té­nyezőjének a koporsója. így tették felénk a kérdést olva­sóink. Úgy tudjuk, hogy néhányuk­­nak bizakodó és segélyt váró levele nem kapott érdemleges választ. Nem válasz, hogy "nem olvastuk” vagy "nem hallottuk". Az sem, ha valaki "eddig nem tudott hozzáférni az ere­deti szövegéhez” — a Vatikán közelé­ben sem. gos . . . Arad . . . s a Bachról neve­zett nyomor-korszak, melyben még friss hant alatt aludta örök álmát jó­­egypár tízezer honvéd. Vigyázat — magyar — tündérek ne csalogassa­nak! Az áldozat mindig termékeny, s a sorsformálás mindig áldozathozatalra szomjazik, de az idő a bárányt is, a fe­hérlovat is lesodorta már az áldozati oltárról. Más került helyébe: a vak hit s a világos értelem szentséges fo­nata. Szabadságot álmodni, célt érni, elbukást kizárni: ennek titkát őrzi ez a bús vérben megszentült szövődés, — s megfejteni, alkalmazni — ez a legnagyobb áldozat ma. 48 is jól mutat e titokra, ha túl­látunk hiú dicsfényén, s az áldozatot nem az elbukásért vállaljuk, hanem a fölemelkedésért. Nem akarunk egyházi ítélőszék len­ni. A néplélek azonban nem filozofál és nem analizál, de érzi, hogy vannak igazságok és elvek, amelyek éppen azért értékesek, mert nem mai ke­letűek, hanem ma és tegnap és mind­örökké ugyanazok. A kereszténység mérhetetlenül magasabb intézmény és gondolatkör, semhogy a "kiválasztott nép” erkölcsi színvonalára meg arcu­latára deformálható lehetne. Épp an­nak sötétségéből emelte föl az em­bert az Égig. A kereszténység az ő igazságaival, hatalmas erkölcsi indítékaival és lé­lekemelő tanaival volt az emberiség leghatalmasabb moralizálója. Az Egy­ház nem alkudott meg az emberi gőg­gel, önzéssel és rövidlátással. A túlsá­gos rajongás a saját korunkért, a min­denáron való modemkedés az, ami a régit az örökkel és változtathatatlan­­nal együtt akarja reformálni. Ebből csak deformálódás születhet, és az egész oda vezethet, hogy szétszéled a nyáj. A kereszténység képes volt az ún. tudományos atheizmust is térdre kényszeríteni, mert természetfölötti igazságokat tárt az önmagán való fe­lülemelkedésre vágyó ember elé. Ma­napság azonban már az Egyház "ha­ladószellemű” körei is pl. azon vitat­koznak a marxistákkal, hogy "mik azok a bölcseleti tételek és világné­zeti elvek, melyek közösen éltetik a marxizmust és a kereszténységet”. Egy katolikus újság szerint a keresz­ténység is, a marxizmus is az emberi humánum gondolatára épül, és fölte­szi a kérdést: "hol találkozik bajtársi egységben (!!) ez a két humánum?"!! (A lap nem a vasfüggöny mögött jele­nik meg.) Ha ez a probléma, akkor hol lehet szétválasztani az Egyház kívülről és az Egyház belülről jövő bomlasztását? A kívülről rombolók néha gyaláza­tosán bemutatkoznak. Nyomozni vagy takargatni kell azt, amit a belső fé­reg foga rág? Melyik a hitvédelem? Nem úgy látjk, hogy a takargatás. Major Tibor 48 NEMCSAK DICSŐSÉG, HANEM INTŐ SZÓ IS!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents