Szittyakürt, 1969 (8. évfolyam, 1-11. szám)
1969-02-01 / 2. szám
4. oldal SZITTYAKÜRT 1969. február hó. MONTREALBAN PEZSGETT IGAZAN A SZABADSÁGHARCOS KONGRESSZUS! A montreali Kongres a szabadságkor A Kongresszust az emigráció szellemi megújhodásának céljával rendezték meg a leginkább aktív szervezetek, mert észrevették, hogy a Hazán kívül élő magyarság részben betokosodott korábbi eszmevilágába, pedig akörül elrozsdáltak a politikai vágányok, s alóla kidőlt a valamikor szépen fölépített gerendázat. Az 56-os emigrációt viszont épp a Szabadságharc eszmevilágától kanyarították félre politikai pecsenye-sütögetők. Megújhodásra végzetesen szükség van. A rendezők a legszélesebb keretekre tervezték az összetalálkozást, hogy színes, élénk legyen a megújhodás, és olyan áramforrás, melyből valamenynyi jómagyar irányzat serkentést nyerhet. Az úgynevezett baloldal azonban — meghívás és felhívás és a részvételi Ígéret ellenére — nem jelent meg azon. Tgy vált a Kongresszus az emigrációnak erősen jobboldali jellegű, erősen a nemzeti eszmevilágra alapozott megnyilatkozásává, melyből nem süllyeszthető el az új politikai útkeresés követelménye, mégkevésbé a Hazánk szabad-szocialista berendezésének feltétlen szükségessége. —o— A jelen számunkban Major Tibornak, a Szittyakürt szerkesztőjének a Hungária Szabadságharcos Mozgalom képviseletében elmondott beszédét közöljük: Tisztelt Kongresszus! Szabadságharcos Bajtársak! Kedves Vendégeink! A több mint ezeréves európai magyar múltnak nincs olyan korszaka, melyben a történelmi események kisebb vagy nagyobb csoportokat ne kényszerítettek volna arra, hogy rövidebb vagy hosszabb ideig — sajnos sokszor egész életen át is — a hazájuktól távol, idegenben éljenek. Igaz, hogy a múltban a hazától elszakadtak száma sokkal kevesebb volt, mint napjainkban, de bármikor és bármennyien szakadtak is el, sorsuk a magyar történelemnek mindig elválaszthatatlan tartozéka volt. Az ma is! Az elszakadt magyarság életharca, sorsa, baja vagy sikere, élete és munkája mindig hozzátartozik a Kárpátoktól le az Al-Dunáig teriedő Magvarország életének teljeségéhez. Hozzátartozik ez a mai Szabadságharcos Szellemi Kongresszus is! Tiszte11 Szabadságharcos Kongreszszus! Nem hoztam én a hazátlanság országút iára szabadságharcos ténykedésemről igazoló bizonvítvánvokat, — csak egv maroknyi magvar földet. Ez a magvar rög szoros tartozéka annak a földnek, amelven őseim keze nvománv mélv barázdákat szántott az eke. Annak a magvar földnek, melvre tizenkét évvel ezelőtt a szabadságharcos baitársaim vére ömlött. az alatt a piros-fehér zöld zászló alatt, amelvre egv forradalmi és szabadságharcos nemzet ie'szava volt írva: Szocializmust akarunk, de magvar módra! Tisztelt Kongresszus! Minden ideológia és minden világnézet, amely a szabadságharcunk gvőzedelmes napjaiban otthon szabadon szervezkedhetett a barikádok mögött, most az emigrációban igyekszik önmagát az igazi bainoknak feltűntetni. Az egves politikai irányzatok közötti különbségek ebben az emigrációs életünkben röviden csak abban foglalhatók össze, hogv mereven ragaszkodnak ahhoz az állításukhoz, hogv az általuk képviselt politikai iránvzat adia ma is az egyetlen kivezető útat a független Magvarország számára. A nemzeti kommunisták szerint 1956, a munkásosztály forradalma volt. Hallgatnak azonban arról, hogy a magyarok forradalmi vére, az ország szabadsága és függetlensége, a nemzeti megújhodás forrásaként határozottan a keresztény világnézetet jelölte meg, mint társadalomformáló tényezőt. A szociáldemokraták azt hirdetik és csak azt, hogy a magyar munkásság 1956-ban elvetette a bolsevizmust, és a szociáldemokratizmus medett tett hitet. Szerintük ma is ez jelenti a XX. század második felében a munkásosztály és általában a dolgozó tömegek számára a megoldást. A keresztény demokrácia annak ellenére, hogy a szabadságharc alatt sokkal baloldalibb volt, mint nyugati testvér pártjai, ma már csak arra szeret emlékezni, hogy az állomosítást csak egyes, a köz szempontjából, a létfontosságú iparágakban kell fenntartani. Sőt nem egyszer nyílt állásfoglalása miatt attól lehet félni, hogy a nem létfontosságú ipari nagytőkének és a banktőkének féktelen garázdálkodása elé semmi akadályt nem kíván állítani. Pedig 1956 november 4-én nem a nemzeti kommunizmus, nem is a szociáldemokratizmus, és még kevésbbé a tőkések álomvilágát temette maga alá a szovjet imperializmus. Ezen a tragikus hajnalon a keresztény nemzeti eszme és a magyar szocializmus lett az áldozat. Tisztelt Kongresszus! A múltban gyökeredzik minden jövendő, s így a magyarság jövője is. A magyar szabadságharc követeléseinek is megvoltak azok az örök tényezői, amelyek igazságunkat a messze évszázadok mélyébe ágyazták. És megvoltak azok a követeléseink is, amelyek igazságunkat és sorsunkat előre hirdették az eljövendő századok felé. Ezért jelent számunkra 1956 november 4-e új Mohácsot! Mert mindaz, ami a keresztény önérzet és gondolkodás letompítására alkalmasnak látszott, amivel a bolsevista államhatalom mérgezte a magyar ifjúságot, csődbe került és megbukott 1956 október 23-án. Csodálatosképpen az ifjúság, a nemzet elpusztíthatatlanságának kovásza lett a keresztényerkölcs és a nemzeti eszme legerőteljesebb követelője. Leghangosabban ezt hívta vissza az ezeréves magyar múltból. Ezt, ami a kommunista terror alatt került váltságba, de a forradalmunkban együtt is támadt fel a Magyar Október népével. A kivívott szabadság fényes napjaiban szervezkedő régiívásu keresztény demokrácia, megítélésem szerint, időzőjelben mondva, csak “hagyományból volt keresztény”. Pedig ma nem lehet többé hagyományból kereszténynek lenni! Csak a tudatosan elfogadott és meggyőződéssel vallott kereszténység tud helytállni ebben a világnézeti viharban. A magyar ifjúság — a barikádok harcosai — tisztázta magában a kereszténység örök értékeit és időszerűségét, — megtöltve olyan magyar szocialista tartalommal, amelyet a régivágású keresztény demokrácia, a forradalom napjaiban is csak kullogva követett. Emigrációs életünkben a magyar ifjúság hitvallásának hirdetésére ez a régi liberális krédót követő keresztény demokrácia képtelennek bizonyult. Van valami vérforraló és lázi tó abban, hogy éppen a szabadságharc jubileumi évében az emigráció keresztény egyházai 1956-os megnyilatkozásait — bizonyos körök — agyonhallgatták, a forradalmi ifjúságunk követeléseit pedig a nyugati politika divatszíneivel festegették. A hírhedt washingtoni emlékvacsora is különös szellemet tükrözött az ott elhangzott állítással, hogy "a magyar szabadságharcosok, az amerikai szellemű szabadságot akarják a szabad Magyarországon”. Ahogy Október Magyar Népe szembefordult az országot, a teljes csődig, a nemzethalálig kifosztó és megnyomorító bolsevizmussal, éppen olyan erővel fordult a szabadosság ellen is. Vitathatatlan, hogy a kommunizmussal és a liberális kapitalizmussal szemben, nemzetünk nagy szabadságharca a társadalmi és gazdasági szolidaritás eszméjét kívánta megvalósítani. Nem kívánta a merev kollektív államgépezet kereteibe törve hagyni az egyéni szabadságot, a kezdeményező kedvet és magántevékenységet. De nem kívánta azt sem, hogy az egyes ember a közjó figyelembevétele nélkül és az össztársadalom kárára gyakorolhassa szabadságát. Pontosan ez a szellem sugárzik a szabadságharc napjaiban újra megindult katolikus hetilapnak a Szívnek első vezércikkéből is. “Az államférfiak és tisztességes polgárok legfőbb célja legyen az egymással szembenálló osztályok harcát megszűnt ettni, különböző foglalkozási ágakat békés együttműködésre bírni. A szolidarizmus elvének maradéktalan alkalmazásával mintát kell adni a világnak, különösen az. eddig elnyomott gyarmati népeknek, hogyan kell a kapitalista és kommunista társadalom helyébe olyan együttműködést kialakítani, mely biztosítja az egész közösség felemelkedését és Istentől kapott tehetségének kifejtését,” — hangzott a Szív-nek a vezércikke. Mélyen tisztelt Kongresszus! Megítélésem szerint nekünk semmi közünk ahhoz, hogy más népek milyen eszméket termelnek, és a szabadság fogalmát hogyan alkalmazzák a maguk sorsának és életének kialakításában. Mi magyarok azonban, s elsősorban mi szabadságharcos magyarok, a féktelen és gátlástalan szabadosság útjára sem 1956-ban, sem napjainkban, sem a jövőben nem kívánunk lépni. Sem jogi, sem erkölcsi, gazdasági és kultúrális életünket nem akarjuk úgy szervezni mintha a kereszténység a múlté volna. Mintha csak a merőben istentagadó, modern pogány alap, az önzés és materializmus volna az egyetlen lehetséges talaj, amelyben az újkor magyar nemzedékeinek mozognia és élni szabad. A szabadság korlát nélkül gonoszság és őrület. Az antikrisztianizmus szabadsága, a tiszteségtelen szabadság, szóban, írásban, képekben, újságokban, rádión, televízión — maró méreg, mely lelket és népeket gyilkol. 1956 Október Magyar Népe nem kért és ma sem kér az olyan szabadságból ahol a tőke az úr a sajtóban, az irodalomban, a parlamentekben, és a kormányokban. Ahol a tőkés vámolja meg az elsőrendű életszügségleti cikekket éppúgy, mint a gondolatot. Mi magyarok a nemzet újjáépítését 1956-ban nem más népek szabadságeszméivel, de a kereszténység alapeszméjének belső megerősítésével, újjáélesztésével kezdtük. Nem liberális krédót kívántunk a kommunista rabszolgaság helyett, hanem krisztusi morált és magyar erkölcsöt! Itt nincs többé közös talaj, amelyen megérthetnénk egymást azokkal, akik tudatosan meghamisítják október 23-ának gondolatát. Tisztelt Kongresszus! De itt nem is csak tudatos meghamisítással állunk szemben, hanem hazug történelemszemlélettel is, amely el akarja sikkasztani az "ősi demokráciát” a magyar históriából. Vakmerő történelemhamisítás az, amely nem Árpád, Géza, Szent István, Szent László, IV Béla, vagy sorolhatnám tovább: Hunyadi János, Hunyadi Mátyás, vagy a költő Zrínyi Miklós, II. Rákóczi Ferenc, Széchenyi István, Kossuth Lajos és Prohászka Ottokár szellemében keresi történelmünk és európai hivatásunk értelmét. Sőt politikai magatartását és szociális szellemét is! Mátyás király idejében a magyar birodalom jobbágyának jobb dolga volt, mint a haladottabb nyugat jobbágyainak általában véve. Nem szólva arról, hogy a magyar kurtanemesség, köztük a kunok, székelyek tömegeiben valósággal a földművelő jobbágyság életét élő kisemberek százezrei voltak részesei a magyar rendi alkotmány szabadságjogainak. Ki előzött meg bennünket például a vallásszabadságnak a tordai országgyűlésen történt ünnepélyes kihirdetésében? Melyik nyugati nemzet tudta jobban megőrizni a maga nyugodt emberiességét, a vallási fanatizmus őrjöngéseinek korában? Vagy legalább is lefékezni az idegenből áradt elvadultság hullámait. Nálunk is volt reformáció és ellenreformáció, de a gyűlölködés, elvakultság és irgalmatlanság szelleme nyugat felől tört be hozzánk. A nyugat számunkra nem mindig volt magasabb érték és követésre méltó példa. És a mi legszebb történelmi magaslataink nem egyszer voltak egyúttal az igazi európai szellem magaslatai is. Ilyen történelmi magaslatunk volt 1956 október 23 is, amely nemcsak a kommunizmussal szemben, de a nyugati politikai divatokkal, irányzatokkal és életformákkal szemben is magasra tartotta magyarságunkat és emberségünket. Az 1956-os forradalom bukása azért is olyan tragikus, mert hosszú idő óta először volt komoly esélyünk arra, hogy a társadalomfejlődés terén ismét megelőzzük Nyugatot, és az egyéni szabadság és a szociális igazságosság szintézisével ki tudunk alakítani olyan társadalmi rendet, amely egyaránt elveti mind a kollektiv, mind a kapitalista rendszerek túlzásait. A magyar nép 1956-ban elutasította magától a kommunizmust, mindenféle válfajával együtt. Napjainkban azonban újra felélednek olyan hangok, amelyek nemzeti kommunista forradalommá akarják festeni 1956
