Szittyakürt, 1968 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1968-11-01 / 11-12. szám
1968. november—december hó SZITTYAKÜRT 3. oldal Egy kor törmelékei között bukdácsolunk — HOZZÁSZÓLÁS A MONTREALI KONGRESSZUS ANYAGÁHOZ — Régi tanítványom járt a nyáron Magyarországon. Négy oldalon, de távirati stílusban beszámolt útjáról. A háború végefelé diplomázott, és utána, huszonhárom évvel ezelőtt verődtünk szét egymás közeléből. Nem ismerheti, hogyan alakult a világszemléletem, de nem hittem volna, hogy az ő mostani tapasztalatai mégis enynyire egybevágnak azzal. Árva szót sem ír kommunista rabságról és kapitalista szabadságról, egyetlen mondatában sincsenek közhelyes gondolatok. Szóval elnyűtt meg szabványos támpontok kizárásával gondolkodik, és majmolás nélkül szól. Hitté erősítette bennem a sejtelmet, és meggyőződéssé a teóriát. Megírja, hogy kocsija hányingert kapott a vidék rázós útjain, ír a falvak ósdi szegénységéről, — aztán a síma műutakról, nagyvárosok s különösen egyes városrészek pompázó rendezettségéről. Egyik órában Nyomorföldön, a másikban pedig fényes Nyugaton érezte magát, s ezt én teljes lélekkel elhiszem, mert huszonhárom esztendő óta, de különösen az utóbbi öt év alatt minden száz informátorom közül száz adott végletes, tehát nyilvánvalóan egyoldalú s így elsötétítő felvilágosítást. A hámozgatás és lemérés munkáját sajátmagam kellett elvégezzem. Pedig mindez még csak az anyagi formákra vonatkozik, a könnyebb problémákra, a változókra. De hát ez így természetes. Az ember, amikor Nyugatról hazamegy, a lelkét is magával viszi. Ha ezen a leiken felületesek az élet anyagi színfontjai, a reflexek sem lehetnek mélyrehatók. És nekünk a népünk fontos, meg a Hazánk, a nem-anyagiak, az ideálok. Az ilyen lélek azokon ütődik meg és úgy, mint a pletykás kávénénikék, — és visszatérve Nyugatra, az őt érintő adatokat mondja el. Ezeknek reflexeivel bizonyítja is — nem a tényeket, hanem sajátmagát. Sajátmaga beállítottságát. Pedig nekünk itt Nyugaton mélyrenézö információkra volna szükségünk, mert száműzött jelenünkkel nem a magyar jelent éljük, nincs hát mi valóságból merítenünk a magyar jövő tervezgetéséhez- A jövőéhez, ami sohasem bomlik közvetlenül a múltból, pedig mi csak a múltat hoztuk magunkkal, s az is huszonhárom évet, vagy tizenkettőt öregedett már velünk, hát annál kevésbé élő magyar jelen. Megköszöntem a beszámolót, de méginkább azt a választ, amire akkor se mertem volna föltenni neki a kérdést, hogy figyelje meg, ha előre tudom, hogy hazai nyaralásra készül. De ami engem mégis minden hazulról származó adatnál, impressziónál jobban érdekel. Azt, hogy: emésztik-e az emberek, a magyarok EZT A KORT, MELYNEK ÉPPEN AZ A VÁLSÁGA, HOGY ÁTMENET!? Ezzel az írásommal azt akarom bejelenteni a Kongresszus résztvevőinek és az emigrációnak, hogy: igenis — emésztik! Persze a szellemi pionírok járnak elől, de a többiek mennek utánuk ösztönösen, gyakorlatiasan, kivétel nélkül. A nemzet gyomrában emésztődik a kor, a válság, az átmehet. Fájdalmasan, panaszosan, néha ’zót fakasztó görcsökkel, ritkán fással, de emésztődik.- x iTC7TV mus, kommunizmus, demokratizmus, kapitalizmus, nacionalizmus. Ha öszszevonjuk köznapi, hazafias, politizálgató szavainkat, az összevonás mind ezekfelé mutat. Az ünnepiek méginkább. Teli sablonokkal, nemes vagy nemtelen frázisokkal. Cikkeinket, szónoklatainkat ezek nívótlanítják. Nemcsak darabosak, hanem merevek is az ilyen fogalmak. Semmi sincs bennük a hajlékony, sőt folyékony életből, mely a múlt-jelen-jövő folyamatában élet csupán. Megmerevített régi emlékek törmelékei között bukdácsolunk, azaz nem élünk, nem haladunk, nem magyar jövőt építgetünk, akármi szép is legyen a szándékunk. Súlyosak a problémáink itt a távolban. Se előre, se hátra nem bírjuk megmozgatni, mint a sínpárra nehezedett tehervagont. Pedig, ha csöppnyi életet szuszog arra egy gőzmozdony és meglódítja, akkor két vézna ember is tovább bírja tolni, akár kilométereken át. Ilyen élő, lendítő, mozgató erő a történelmi gondolkodás. Első lehelletére észrevehetjük, hogy átmeneti kort élünk, s korunkat éppen az átmenettel való küszködés teszi válságossá. Jól meglendít már az a tudat is, hogy még a múltnak a szépjó régiségei is újonnan való kialakításra várnak, és nem vissza-álmodásra. Főleg magyar vonatkozásban elavult célok lebegnek előttünk, mert a közszájon forgó frázisok a gondolkodásunkat is emlékeinkhez merevítették. Régi formák űznek velünk csalfa játékot, pedig amit az idő csúsztatott hátra, azt emberi erő nem képes többé előre tolni. Akár jobbra, akár balra próbáljuk lógatni az élet megrakott tehervagonját, nem mozdul, de ha mozdulna is, nem előre menne, mert a jövő vágányához az átmenetet, a csatlakozást még nem rakta hozzá ez a kor. Csak rakosgatja. Ezt érezzük válságnak, s válság is valóban. De az új időjárás, a szokatlanul rohanó fejlődés okozza. ■ ŐK OTTHON — ÉRZIK A család élete, egy nemzetnek az élete a családi tűzhely, a nemzeti gyújtópont körül ég. Innen bomlanak problémái és életeszközei, — bármily messziről jött világáramlások érintsék is. És ez az az élő tűz, amire volt tanítványom rátalált otthon. Ő igazán OTTHON volt. Ahol mindenki testvér, és észre se vette azt, hogy szelíd testvér-e vagy goromba, hogy vörös fuvolát fúj-e vagy még avultabbat, a hajdani "szép” világét, mert nem ez a fontos. De megakadt a fülében, hogy egy pesti srác Berlinitérnek mondta a Berlini-teret és nem Marx-térnek. Tehát otthon is megvan a Múlt. S mert a magyar Jelen csakis otthon él, a magyar Jövő is csupán abból a szellemből fakadhat, ami otthon készülődik tettekre érni. Mit érünk mi idekinn toporzékolással, hogy elhajlott a magyar kormányrúd? Ez a hajlás a ma, a kor s egyben a válság. A kor válsága, a világ válsága jelentkezik otthon vörös életformában, mert a válság mindig fölvesz valamiféle formát, színt, — különben gyakorlatilag nem lenne válság. A nvomorúság éppúgy nvög vörös zászló alatt, mint háromszínű alatt. A Nap is úgy süt. Proletámyonem azért van, mert "kommu'■'tak az ország cégtáblájára, •o,mak proletárok és > ami van, az sörnek. Akkor se ,rínné el a M'or angyalok tartották a magyar címert a nemzeti lobogón. ■ MINDEN MÜLÓ PERC FORMÁKAT TEMET Észre kell vennünk, be kell vallanunk, hogy beleöregedtünk az emigrációba. És amit kimentettünk vele a vöröspokolból, az is velünk ráncosodott meg. Ne higgyük, hogy megfiatalodna, ha ennyi időmúlás után hazavihetnénk. Jégcsapok nem törnek elő élő víz forrásaiból. Örök értékek is új meg új formát öltenek évente vagy évtizedenként. Az Élet Lényege sohasem változik, de formái alaposan megtarkították a történelmet. A mi kimentett értékeink hazatáplálásáról csak úgy lehet szó, ha nem kötjük azokat régi jegecekhez, amelyekben annakidején kiformálódtak. Állítom, hogy hazai véreink, magyar népünk sértetlenül őrzi a maradandó magyar életértékeket, épp csak nehezen bír hozzájuk korszerű idomot alakítani, mert a vörös terror is avult Ki kellene mennünk az utcára tömegesen, a zsibvásárra, a börzére ... mozikhoz, arénákba... meg kellene szállnunk minden helyet, vagyunk még elegen, és hangszórókkal kellene bömbölnünk, hosszúnyelü táblákról kellene hirdetnünk, hogy karácsony: Jézus születésének a napja. Mert ezt az igazságot már majdnem elnyelte a közöny, a hajsza, az üzlet, a nyerészkedés, a tánc, a hajrá... pedig nem közömbös, nem perctünemény, nem átléphető, nem feledhető, — sarkalatos inkább, sőt egészen az, melyben az emberi jajkiáltás nyert formát, megenyhülést, bársonyos fészket, örömet, angyali csilingelést, értünk lenyúló szeretetet, édes álmot a vágyvilágból, ahová rohanunk, de vakon, mert formákhoz szokott szemünk nem ismeri föl láthatatlan formáit, csak tartalmát szomjazza örökösen, de már... eltikkadva az elérhetetlentől. Elérhetetlen? Dehogyis az! Megfogtuk, tíz évszázadon át tartottuk, éppen mi magyarok, minden más népi közösségnél erősebben, tüzesebben, több hittel, emelkedettebb lélekkel. Szépségesnél is szebb jeleket és szimbólumokat és legendákat és népmeséket, játékokat, dalokat, népszokásokat és versikéket faragtunk ki a tartalmából... olyan formákat, hogy senki más szebbet nem tudott. Keresztény karácsonyunkkal a magyar karácsonyt kellene őriznünk, dédelgetnünk, ébren tartanunk ... mert kinek kell epedőbben várakoznia megváltásra, mint a matormákat istápol. Szocialista utópiát és kommunista dogmákat. Véreink magyar életet élnek és várják, hogy emberek kerüljenek élre az országban, ne pedig a hódítónak megfelelő politikai lumpen-proletárok. Hadd tegyek ide zárásul egy színtelennek látszó kis példázatot. Nemcsak a nagyvilágban szóródtunk szét, hanem egyénileg is mindig biztonságosabb családi tűzhelyet keres mindenki, s ez szüntelen címváltozást is jelent. Aki ismerősei körében legalább levelezési kapcsolatot akar fenntartani, annak folytonosan helyesbítenie kell a címtárát. így vagyunk kimentett eszméinkkel is. Évről-évre új, korszerűbb, megvalósításra alkalmasabb formát kell rájuk képzelnünk, és számukra megterveznünk. Évről-évre új és új keretet. Csak az Eszme maradjon. Csak a gyökér kitartson. A gyökér KITARTSON! (Szhikár László) gyárnak, s ki tud jobban segíteni, mint az elesett? ... Ne engedjük ki a kezünkből! Fogjuk meg, amíg el nem tűnik egészen, szorítsuk magunkhoz, tartsuk a szomjazok elé, ami még megfogható belőle. Gyerekes volt? Legyen! — de ha ezeket a naív, gyerekes formákat elvetjük, velük veszítjük a tartalmat, az igazat, ami nem naiv, nem gyerekes. Esendő emberek vagyunk, mindegy hogy milyen formákkal díszítgetjük itt a Túlvilágról ránk sugárzó szent, nagy formátlanságokat. Azt. hogy az Ég segedelmét várjuk, éppen azért, mert képtelenek vagyunk magunkat megváltani a tágas űrben, a végtelenben, ahol nincs kapaszkodó... Régiek ezek a formák? Nem illenek az újfajta életbe? De hol vannak az új életnek új karácsonyi formái? A csillogó ajándékok, a vásári zsivaj, nyomtatott üdvözlőkártyák semmit sem hordoznak a karácsony tartalmából. Miért bújunk ki a régiből, amikor még nem találtunk újat, a Megváltó születésére mutató új csecsebecséket? És ha találnánk, azok nem lennének éppoly gyerekesek, naivak? Hol van szimbólum, ami nem naív — de élhet-e Tartalom valamiféle kifejezés, színes jelkép nélkül ezen a Sárgolyón? Ki kell mennünk utcára, zsibvásárra, mindent túlharsogó feliratokkal, erősítőkkel kell hirdetnünk az Igazat, amit történelmi sorsunk közben megtaláltunk: KARÁCSONY A MEGVÁLTÓ SZÜLETÉSE! A régi magyar karácsonyok világába viszavezető ünneplést, és boldogabb magyar jövőt hozó újesztendőt kívánunk olvasóinknak! TÜNTESSÜNK KARÁCSONYÉRT!*
