Szittyakürt, 1968 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1968-07-01 / 7. szám
A KÁRPÁTOKTUL LE AZ AL-DUNÁIG EGY BŐSZ ÜVÖLTÉS, EGY VAD ZIVATAR! SZÉTSZÓRT HAJÁVAL, VÉRES HOMLOKÁVAL ÁLL A VIHARBAN MAGA A MAGYAR. (PETŐFI) «ITTVAKÖfrT __ A Hungária Szabadságharcos Mozgalom lapja 1968. JŰLIUS Hó Néplélek az urnákban... . . . beért az élet a magyar földön . . . VAJÚDIK A KOMMUNISTA LIBERALIZMUS CSEHSZLOVÁKIÁBAN ! A franciaországi választásoknak már az első eredményei is de Gaulle fölényes győzelmét mutatták. A végleges eredmény is ugyanaz lett. Lehet, hogy a politikai propaganda letompítja a sikert, s azt is figyelembe kell venni, hogy "birtokon belül” könyebb győzni. Egy azonban bizonyos, és ez a bizonyosság döntő jelentőségű: a titkos szavazás urnái előtt már csak kis töredék szólt az Elnök ellen abből a tízmilliós tömegből, mely alig pár héttel azelőtt tüntetett és sztrájkolt. Ezzel az éles fordulattal kivételesen nem a demokrácia kapott pofont, hanem az oltalma alatt működő szakszervezetek kaptak. De ezek aztán olyan csattanósat, hogy a hangját az ellenpropaganda legerősebbre kapcsolt hangszóróival sem lehet elnyomni. Bebizonyult, hogy a szakszervezetek nem a dolgos állampolgároknak az önvédelmi szervei a politikai hatalom túlkapásai ellen. Bebizonyult, hogy a szakszervezetek nemhogy az érdekeit nem védik a "nép"-nek, de még a véleményét sem képviselik. Bebizonyult, hogy a szakszervezetek vezetősége öncélú banda, mely patentírozott ürügyekkel diktatórikus hatalmat gyakorol a józan szerveződésre mindmáig hiába várakozó munkásság fölött, s ennek a gyalázatos félrevezetésnek még a költségeit is a félrevezetettekkel fizetteti meg. Bebizonyult a félrevezetés és a terror! Bebizonyult, hogy a "szakszervezeti fegyelem”-mel, mely alatt erőszakot és fenyegetettséget kell érteni, a munkásságot, a tisztviselő-gárdát ki lehet vezényelni az utcára, általános sztrájkba lehet vinni, napokra, hetekre el lehet ütni a keresetétől, milliárdokra rúgó "legális” károkozásra lehet kényszeríteni. De bebizonyult az is, hogy ugyanez a félrevezetett tömeg, ha titkosan szavazhat, a szabad állampolgár öntudatával a saját véleményének céduláit dobja az urnákba. A mai francia már nem a nagy forradalom embertömege, mely habzsolta a gátak puszta felszakadását, s annyira az érzelmek uralkodtak fölötte, hogy az áradatba a saját vérét is hajlandó-volt beleönteni. A mai francia már eléggé tudja, mit akar, s azt is, hogy hogyan akarhatja, amit akar. Emlékszik arra, mikor a királyának a feje után sorban szelte le a gilotin hol az egyik, hol a másik párt fejét, de ilyen úton évtizedek alatt sem jutott előbbre egy lépéssel sem. Ma viszont ott tart, hogy a nagyobb hatalmak közül, melyeknek van még önálló szavuk, politikájával egyedül képviseli az egyedül üdvözítő gondolatot. Azt, hogy az emberiség sorsát nemzetállamokon át, s nem világkormányzaton keresztül lehet csak az állandósult válságok medréből kiemelni. A szüklátókör s a világpolgár agymosott észjárása csak hibát lát, és hibákat keres ebben a francia politikában, ami kétségtelenül nem hibátlan, s amit kétségtelenül de Gaulle neve fémjelez. A kalmárszellem az önzetlenség látszatában sopánkodik a franciás öngyilkosságon, mert szerinte öngyilkos politika aranyat gyűjteni, amikor az nem profitál, s mégcsak nem is kamatozik, tehát a "világversenyben” elrágja a francia gyökereket. Pedig az arany akkor is többet ér a papírnál, ha a spekuláció megtizedeli a világpiaci árfolyamát. Az a spekuláció azonban, mely hovatovább már csak ezreléknyi reálérték mellett szinte korlátlan hitel-levelekre építi "gazdaságpolitikáját”, egyik percről a másikra elveszíthet mindent, mert a papír rongyolódik, és az arannyal szemben pillanatok alatt válhat pernyévé az élet lángoló tüzében. Ma az egész tömegfelvilágosító reklám-szervezet abba az őrültségbe akarja standardizálni a közvéleményt, hogy a profitáló tömegtermelés és a nemzetközi kalmárkodás a kizárólagos közösségi életcél. Azt hazudja, hogy egyedül ebből fakad a jólét, mely békét biztosít minden ember fiának. Sötét hallgatásba burkolózik azonban arról, hogy ez az "életcél” elsősorban a közösségek spekuláns sáfárjainak a hatalmát biztosítja, mely a történelem minden eddigi rabláncánál súlyosabb, s minden ostoránál átkosabb, mert nem csak sajgó sebeket szakít, hanem az EMBERI élet természetes alapjait rothasztja el. A francia szavazópolgárok most — titkos szavazattal — mintha ennek a fölismeréséről tettek volna bizonyságot. Mintha észrevették volna, hogy hazug minden "demokrácia”, melyben különböző címeken, s elsősorban a szakszervezetek ürügyén a világösszeesküvés diktátorai irányítják a dolgokat a népakarat ellenére. És annak az óriás polipnak a hizlalására, mely a világkórmány tervét szülte meg korunk emberének kárára. Korfordító éle is lehet a mostani francia választásoknak. Eszmélésre segítheti a tömegeket. Mint ahogyan a válság már eszmélésre segítette a régi gyarmatpolitika érdekében de Gaulle politikája ellen lázadó katonatiszteket is. Ha a franciák az Öreg Francia halála után is eszmélő franciák maradnak, akkor ezekben az években bennük teljesülhet ki az európai népek hivatása. S ezt a reményt most az kelti az emberben, hogy ilyen szemléletes bizonyságokkal telítve bújtak elő a titkos szavazás titkai egy nép leikéből. Még válságos helyzetben vannak a "liberális kommunisták”, de azért tartják magukat. A politikai tevékenység az egész országban erősen fel van fokozódva, s ez továbbra is politikai fordulat felé mutat, sőt bizonyos fordulat valamennyire bekövetkezettnek tekinthető. A sajtó tele van olyasmivel, amiről ezelőtt szó sem eshetett nyilvánosan. Az új rezsim egyetlen fix pontja azonban az, hogy rálépett a középútra: megalkudni a szabadabb életmód és a Szovjet nagyhatalmi érdekei közt. A Dubcek-kormány naponta hangoztatja, hogy az idegen csapatok a hadgyakorlatok után kivonulnak az országból. A közvélemény szerint viszont — nem!, s ezért a közhangulat nyomott. De a kormány hangja is kétséget hagy efelől. Valószínűleg számol azzal, hogy a kivonulási fesztivált megrendezik, de biztosítékként ottmarad az a bizonyos 10,000 orosz katona, aminek a jelenlétét "elengedhetetlennek” tartja Moszkva. • SEMMITMONDÓ NYILATKOZATOK Brezsnyev arról nyilatkozott, hogy a Szovjetunió nem kíván és nem fog beavatkozni Csehszlovákia belügyeibe. A csehszlovák nemzetgyűlés alelnöke előtt pedig egyenesen tiltakozott az olyan vád ellen, hogy külső erőszakkal akarnák letörni a liberális törekvéseket. A tények azonban mindig erősebben szólnak, mint amennyit a politikai nyilatkozatok mondanak. És a tény az, hogy a kezdeti nekilendüléssel már sokkal előbbre kellene lenniük a dolgoknak, mint amennyire vannak. Látszik, hogy a lassított menetet nem az ország belső erői fékezik, hanem külső fékek. Elsősorban az orosz konzervatív kommunizmus, s az a gazdasági hálózat, melyet megszőttek vele. Szovjetoroszországon belül még semmi jele nem mutakozik annak, hogy politikai változás volna érlelődőben. Legfeljebb még csak a gazdasági nehézségek súlyosbodtak, amiről azonban a diktatúra könnyedén gondoskodik úgy, hogy egy lyukkal tovább szorítja a nadrágszíjakat. Hogy miért csendesült a korábbi erőszakpolitika mostanában annyira tétovázóvá? Mert a nemzetközi politika nadrágszíja szorult szűkebbre körülötte. • A BIZONYTALAN VILÁGHELYZET HATÁSA A csehszlovák kibontakozásra is külpolitikai okok hatnak nyomasztóan. Legalábbis a Szovjeten keresztül — közvetve. Nélkülük rég létrejöhetett volna akár száznyolcvan fokos fordulat is, mert amikor szakadozni kezdenek valahol a láncok, ott mindig nagyobb ereje van a forrófejűsködésnek, mint az óvatos politikának. De mifelé is lépkedhetne gyorsabb tempóban a Dubcek-kormány? A formális cél még egyáltalán nincs tisztázva. Ezen a ponton a nagy szenzációval forrongó Csehszlovákia is ott tart, ahol minden más ország: csak azt tudja, hogy rossz ami van, de nem tudja, hogy mit akarjon a helyébe. Ezek közt a begyepesedett és megmerevült politikai formák között nem is lehet tudni. így van Csehszlovákiában pillanatnyilag kommunista liberalizmus, vagy liberális kommunizmus. Azaz valami politikai öszvér az úr, lovak vagy szamarak helyett. Persze, hogy ez csak átmeneti állapot lehet, s így a szenzáció még jóidőre felszínen marad.
