Szittyakürt, 1968 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1968-05-01 / 5. szám
2. oldal SZITTYAKÜRT 1968. május hó Ahol legfőbb áru: az ember «ITTVAKäfci Megjelenik havonta—Published Monthly Publication mensuelle Felelős szerkesztő — Editor: MA JOB TIBOB Kiadó — Publisher: HUNGÁEIA SZABADSÁGHABCOS MOZGALOM Levelezési cím - Correspondence Offices: USA: Hungária Szabadságharcos Mozgalom P. 0. Box 534 — Edgewater Branch, Cleveland, Ohio 44107 KANADA: Hungária Szabadságharcos Mozgalom P. O. Box 87, Longueuil, Que., Canada. Előfizetés: Egy évre: $5.00 — Egyes szám ára 35 c. Printed by Classic Printing Corporation 9029 Lorain Avenue, Cleveland, Ohio 44102 — USA MÁJUS ELSEJE (Folytatás a 1 oldalról) hatalom járma alól! Éspedig éppen azért, mert ebbe a járomba fogva tapasztalta meg és ismerte föl, hogy a nagytőke államosítva is csak épp hogy felülfizeti az éhbért, és ezt is rettenetes áron. Csak épphogy, mert a pénz szociális gyógyító-képessége nem azon múlik, hogy kinek a magántulajdonában van, hanem azon, hogy tőkeként kik fektetik bele a termelésbe és hogyan! Elegendő jut-e belőle egynek-egynek, akik összefogózva a mindenkit jelentik! A vörös állam-moloch közvagyonának kulcsárjai inkább csak szocialista jelszavakkal szárnyalják túl a liberális nagy-magánkapitalistákat, s ettől bizony kevés proletár lakik jól. A főkommunistáknak is a pénz meg a hatalom a céljuk! Az embernek, a társadalomnak, a népnek az igazára és érdekeire igazított közrend kiált ma már a holnap életének a terve után! Mert eddig csak egy konzzervatív rendszer meg egy túlreformált rendszer prolongálásával tömték be a fejlődő élet hiányait. De már mindkettő a tovább nem prolongálható saját hibáin bukdácsol! A Kárpátvidék népeinek szavát még hallani fogja a világ! És fogiuk még a természetes élet színére tisztult szocializmusban ünnepelni a májusok első napját! Egy nép, mely “madzsar”-nak nevezi magát Dr. Tóth Tibor néprajzi kutatásairól már több ízben adtunk hírt. Az ősmagyarok települési helyeinek nyomait kutatja évek óta. Sok új nyomra talált már, melyek dr. Padányi Viktor következtetéseit erősítik. Most Szamarkand és Buhara között rábukkant egy 150 családból álló kis népre — ezek ma is ‘madzsarok’-nak nevezik magukat. Nyilatkozata szerint erősen közelítünk ahhoz, hogy pontosan meghatározhassuk őseink vándorlásainak és településeinek időbeli sorrendjét. Dr. Tóthnak máris az a meggyőződése, hogy az őshaza az Ural északi részénél jóval délebbre: a Kaspi-tenger környékén volt. Otthon az új gazdasági mechanizmus elmélete mind jobban valósággá kezd válni: a rabtartók elképzelései rendeletekké, a tervek meg parancsokká "realizálódnak”. Az embereket országszerte mindenütt foglalkoztatja, vajon folyamatosan több vagy kevesebb lesz-e hazánkban a munkaalkalom. Elbocsáj tások várhatók-e? Esetleg munkáshiány mutatkozik majd? A Szittyakürt jelentette, hogy az új gazdasági reform premierje előtt az ifjúság tízezres sorokban vonult ki — szakmai továbbképzés címén — a magyarok országából. Megírtuk azt is, hogy a nemzetirtásnak ebben az "önkéntes” formájában elvitathatatlan "érdeme” van a magyarajkú zsidóságnak. Nem a hallali kürttel harsonázunk a hazai zsidó társadalom ellen, de tényeket regisztrálunk — a zárszámadáshoz! Ugyancsak jelentettük, hogy a legfrisebb túdósítások arról adnak hírt, hogy Budapesten egyre növekszik a munkaerőigény a vállalatok és üzemek részéről. Szakemberekben különösen. A napilapok még sohasem hirdettek annyi állást, mint mostanában. A színpad mögött azonban irtózatos tragédiák játszódnak le. Az ifjúság száműzetése tovább tart! A jelenlegi ötéves tervben 1970-ig nyolcvanezer munkaerő válik "fölöslegessé”. A hatalom birtokosai ezt a ‘“fölöslegessé" vált munkaerőt külföldi alkalmaztatással akarják megszüntetni. Az országépítés belső erőinek rendezése helyett inkább a kivándoroltatás — az apfelbaumok halálvonata — a rabmagyarság sorsa! Nem akarjuk a hazai statisztikák számoszlopainak hadseregét felvonultatni, csak néhány, a kivándoroltatást illusztráló számot jegyzünk ide: Magyarországon 1966. január 1-én a munkaképes lakosságnak 75,1 százaléka volt alkalmazásban. A munkaképes férfiaknak 85,7, a nőknek pedig 56,5 százaléka dolgozott. 1970 végéig a munkaképes férfiak 74 százalékának kell alkalmazásban lennie. A jelenlegi tervperiódusra vonatkozó új munkaerő szükséglet csak 810—820 ezer személy. Ezzel szemben a munkakeresők száma előreláthatóan 900 ezer személy lesz. így körülbelül 80 ezer személy fölösleg fog adódni. Az “új osztály” szociálpolitkája úgy tervezi, hogy a Kelet-Német Köztársasággal kötött egyezmény értelmében évente “szakmai továbbképzés” címén 10,000 magyar fiatalt fog kivándoroltatni az országból. A gazdasági reform többi áldozatát a "szocialista” országok munkapiacaira hajtják zsidóék. Azok a gazdasági reform intézkedések, melyek a jövedelmezőség növelését vannak hivatva emelni, a lakosság körében a munkanélküliség félelmét váltották ki. Az idegen országok munkapiacaira deportált fiatalokat, a modern "valcolókat”, ahogy nevezik őket, az ország közvéleménye nyíltan is úgy ítéli meg, hogy azért kellett a külföldre induló munkásvonatra szállniuk, mert idehaza nem jutott volna kenyér számukra. Jellemző az "önkéntességre*", hogy amikor a magyar fiatalok Kelet-Németországba érkeztek, az ottani párt és ifjúsági szervezeteknek kellett megmagyarázni, hogy nem a kenyértelenség, hanem a segíteni akarás hozta hozzájuk. "A német barátainknál mostanában nagyobb szükség van a munkaerőre — írja a Népszabadság — mint a mi gyárainknál.” A hazudozásban a Petőfi Rádió sem marad el! "A két ország közötti egyezmény kétoldalú, s közös érdekeken alapul. Az a nagy barátság, amellyel leányainkat és fiainkat fogadták, s az a felelősségtudat, amely fiataljainkat eltölti, szintén bizonyítéka ennek” — sugározza a rádió szüntelenül a keletnémetországi adásában. A valóság azonban az, hogy a fiatalok, akik Kelet-Németország csaknem hatvan városának mintegy hetven üzemében dolgoznak, — csalódtak. Már a munkába álláskor az is kiderült, hogy nem mindig olyan szakmunkások érkeztek, mint amilyenekre a német elvtárséknál szükség van. "Sokan csalódtak azok közül — írja a Népszabadság — akik már 8—10 éves, szakmunkásmúlt után írták alá idehaza, az üzemükben a jelentkezést.” Milyen szakmai továbbképzésről van ott szó, ahol a szakmunkásokból Radebergben egyszerű sörgyári segédmunkásokká válnak a kiszállított meg becsapott magyarok? Ezrek azoknak az érettségizett leánya-Ennek a nagyértékű törekvésnek a jegyében zajlott le Délmagyarország Felszabadító Tanácsának ezévi közgyűlése. Dr. Lelbach Antal megnyitójában, majd Homonnay Elemér előadásában fényesen és szemléletesen domborult ki a 800 éves horvát—magyar együttélés minden építő tanulsága, amit egyik nemzet emlékezéséből sem lehetett kitörölni, épp ezért a megzavart évtizedek után, a jövő századokban is szilárd bázist jelenthetnek a Kárpátok és az Adria térségében. Az előadók rámutattak, hogy az 1868. évi magyar—horvát kiegyezési törvény — melynek idén van a 100. évfordulója — erősen magán viselte a Habsburg Monarchia érdekeinek a bélyegét, s ezért nem tudta visszaállítani a két nép között azt az őszinte együttműködési készséget, mely az unió első hét évszázadát jellemezte. Ugyancsak ezévben van az 50. évfordulója a magyar—horvát unió felbomlásának. Ez az öt évtized viszont arra szolgáltatott bőséges tanulságot, hogy a jövőből csak azt érdemes kirekeszteni, ami káros. Századok minden termése elpusztul ott, ahol baj éri a gyökereket. Már pedig tartós jövőt csak teherbíró alapokra lehet építeni, olyanokra, amilyenek kiállták a történelem próbatételeit. KÜLÖNÖSEN SZEMBEÖTLŐ AZ, hogy a párizskörnyéki békeszerződések óta ennek az évszázadnak egyetlen rendező módszere sem járt sikerrel, sőt ez a nagyképű és hatalmaskodó új szellem szinte már minden nemes történelmi struktúrát szétzúzott. Azoknak tehát, akiknek szavuk lehet még, gyújtóvá kell szítaniuk a népi emlékezés hamvadó parazsát, amíg nem késő, amíg a jelenkor hatalmasainak kontárkodása meg nem fosztja azt egészen a történelem alakításának természetes erőitől. A DFT közgyűlése határozatban állapította meg, hogy ebből a munkából a jövőben is a magyarságra vár a legnagyobb szerep, mint ahogyan az érintett térségben ő vitte azt egy évezreden át. az újonnan létesített szabadkai PÜSPÖKSÉG kérdésében a inknak száma, akiket a vendéglátóiparban — mosogatásra alkalmaztak. Sok fiatal küldött haza néhány márkáért vásárolt ajándékot a családjának, s ezt a magyar vámosok sokszor magasabb összegre vámolták — a vámmentesség ellenére —, mint amibe az egész került. A kifelé érkező csomagoknál meg a keletnémet vámhatóság dézsmálja a rabország száműzötteit. Kelet-Németországban most újabb ifjúmunkás csoportokat várnak Magyarországról! • A dunántúli Hidason, a negyvenes évek elején hivatalosan is átadták a magyar templomot a németeknek. A magyarok elkallódtak — helyüket németek foglalták el. Akkor a magyar ifjúság egy része az elnémult harangot elhozta a faluból... Ma a judeobolsevizmus lassan a színmagyar falvak templom-harangjait is elnémítja! Ifjúság nélkül maradva már a harangokat sem tudjuk megőrizni... Tanács memorandummal fordul a Szentszékhez, melyben rámutat arra, hogy az új püspökség híveinek létszáma kétharmad részben magyar, s mégsem magyar népiségű lelkipásztor került az élére. TITELI JÓZSEF FŐTITKÁR KÉT BEJELENTÉSE Rumf Antal, a DFT elnökségének tagja magas kitüntetést kapott a Német Szövetségi Köztársaság elnökétől az amerikai németség életében kifejtett érdemes munkálkodásáért. A kitüntetett példája bizonyítja, hogy a német népi származás és a dunai németség szolgálata mennyire összeegyeztethető a délvidéki magyar törekvésekkel. Móricz János, szintén a DFT tagja, argentin tudományos körök elismerését nyerte az ekvádori indiánok közt végzett kutatásainak sikeréért. A KÖZGYŰLÉS azután, többek között, a Horvát írószövetségről, a Horvátországi Magyar Kultúrszövetség megalakulásáról emlékezett meg, előterjesztéseket vett tudomásul, és örömét fejezte ki afelett, hogy a Tanács tudományos munkásságának irányítására fölkért dr. Baráth Tibor történész, egyetemi tanár elfogadta a meghívást. * * * A délvidékiek az idén is bizonyságot tettek arról, hogy komoly és aktív tömörülései vannak a külföldre űzött magyarságnak. A világ első “rádiója” — mint tudjuk — Budapesen szólalt meg először. Ennek most február 15-én volt hetvenöt éve. TELEFONHÍRMONDÓ néven indult, drótvezetékes volt, és népszerű maradt a rádiónak, a drótnélküli telefonnak elterjedése után is még évtizedekig. Nálunk már 1893 óta lehetett rajta napi többszöri híradáson kívül operaelőadásokat és hangversenyeket is hallgatni. Sajnos, már ugyanebben az évben, március 16-án ez volt az első híradása: “Puskás Tivadar, a Telefonhírmondó megalkotója, ma reggel fél kilenc órakor, életének 49. évében meghalt.” Major Tibor SZÁZADOK TANULSÁGA a Kárpát-medence és az Adria-térség békéjéhez
