Szittyakürt, 1968 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1968-05-01 / 5. szám

VOL. VII. ÉVF. — No. 5. sz. A KÁRPÁTOKTUL LE AZ AL-DUNÁIG EGY BŐSZ ÜVÖLTÉS, EGY VAD ZIVATAR! SZÉTSZÓRT HAJÁVAL, VÉRES HOMLOKÁVAL ÁLL A VIHARBAN MAGA A MAGYAR. (PETŐFI) «ITTVAKÖM* A Hungária Szabadságharcos Mozgalom lapja 1968. május hó DRÁGA JÓ ÉDESANYÁK ! A Természetben ilyenkor minden csupa zöld, — furfangos emberek mégis vörösre mázolták ezt a napot. Bizonytalan, de nagyhangú politikai törekvéseknek a színe-szaga telepe­dett rá a majálisok könnyed vidámsá­gára. El is nyomta a zöld természet kultuszát, s vörös májuselsejéről röp­köd a szó, vagy száz éve már. Siránkozni kellene ezen az elferdü­­lésen, vagy méltán lehet ünnepelni is? A közéletnek sorskérdése ez, s ha szimbolikus is a vörös ünnepnap, a fenekére kellene már nézni egészen. De nem úgy elfogultan, mint soká­ig divatos volt! Nem néma eleganciá­val a vörös rikácsolásra, nem öntelt felemelkedettség tornyáról nézve le a handabandázó proletártömegre, mely alá lovat adott a marxizmus. Hanem a tartalmat keresve! A gyé­mánt-mag igazának, erkölcsének, esz­tétikumának nézve utána a koszos szén érlelő húsában. • Mai szemmel tekintve régmúlt időkre, amolyan trükk-kép szökik az ember szeme elé. Trükk-kép, melynek felülete fényes, és művészi harmóniában tobzódnak rajta a színek. Királyi palotákon, kin­cseskamrákon, olimposzi lakomákon, testőrkatonaság éles rendjén és csil­logó páncélzatán. Mindez a kép felü­letére ragasztott celluloid hártyán van így. De lehúzva ezt a hártyát, ott van alatta a múlt színtelen váza: ragyá­­san, fekete-fehérben, és minden eszté­tikai lelkesülést lefolytó sűrű, nyo­masztó szürkeségben. Ott van a ké­pen a tömegnyomor, a tömegverejték, az éhbéráron alul fizetett munka jaj­kiáltása! Persze az ilyen kép a modern észjá­rás modem fény kép technikájával ké­szül. Felülete az egyikféle szemlélet­hez szolgál alapul, ami pedig alatta van, az a másikféle véglethez. A döb­benetes ellentét az élet színe-fénye és szürke árnyéka között nem egészen úgy sajgóit, mint ma. A nyomorúság akkoriban még enyhet talált abban, hogy ez az élet sorsa, mert meg se látta, hogy másként is lehetne. • És hogy másként kellene lenni, azt mindenki tudja, hogy nem Marx talál­ta föl. Neki csak szerencséje volt, hogy akkor élt, amikor a tömeglélek sötétkamrájában kis mécseseknek gyúlt fénye. Azonban túl minden történelmi próbálkozáson, túl még a krisztusi fe­­lebaráti-szeretet villanásain is, mégis­csak értéke és érdeme van annak a gondolatfejlődésnek, mely a teoreti­kus szocializmus küszöbére vitt. Sőt annak a szocialista mozgalomnak is, mely útat talált az előretöréshez, te­kintet nélkül arra, hogy igaz vagy té­ves útat nyitott-e meg eleinte. A korlátlan magántulajdonon ala­puló liberális mammut-kapitalizmus rendszerével nem lehet megtervezni azt az életet, melybe a tudományos és technikai fejlődés kérlelhetetlenül belevezet. Ez a mammut-kapitalizmus a saját maximális profitjáért termel, s ugyancsak azért fizeti éhbéren fe­lül a munkásait is. Indító és vezérlő szempontja tehát nem az ember, nem a társadalom, nem a nép, — hanem a pénz és a hatalom, amik viszonosak egymással, de mindig csak egypárak javára. Mindkettő absztrakció csu­pán, tehát holt tényező: esetleges, vál­tozékony mesterkélt. Szóval: alkal­matlan társközösségek életének a ter­vezéséhez. • Abban a nagyjelentőségű közmun­kában, amit az emberi élet fejlődő fönntartása jelent, csak mellékszere­pe van a pénznek és hatalomnak. A főszerep, a cél: az Ember meg az Élet magar- Az út pedig hozzájuk az a közösségi rend, mely mindenkor megfelel a gyarapodó életkövetelmé­nyeknek, vagyis a fejlődésnek és tényleges haladásnak. Ez a közösségi rend — jobb híján — szocializmusnak nevezhető, de ez a szocializmus már nem az, amit dur­va úttörésként vörösforradalmakkal próbáltak megvalósítani a törtetők és megnyergelt proletárok. S mert sehol sem sikerült, hát csalfa fegyverek erejével léptették életbe néhol, a kom­munista ábránd álcázására. A vörös­­“szocializmus”-nak a próbaideje le­járt, mert elmúlt a türelmi ideje. Ki­ábrándulást hozott! Ezt a proletárdiktatúrás vörös-szo­cializmust már meg is buktatták ma­guk a proletártömegek! A becsapot­tak. Épp azok, akik hajlandók voltak parasztból- munkásból- tisztviselőből bitangolásba kergetett csőcselékké is válni egy kis pénzes-jobblétnek, vagy a hatalomból váló részesedésnek az Ígéretére. Az ő fiaikban már nemcsak mécses pislogó lángja gyúlt, hanem az élet napfényének a tudatos igénye. S most ezek verik a dobot — a vörös vas­kalaposok takarodójához! • A vörös ünnepnap fenekére kelett volna nézni már régen mindenkinek. És nem várni az idei május elsejéig, amikor már könnyen a mélyére lehet látni, mert szakadozik a magjának burkolata. A csatlós-sorba kényszerített Kár­pátvidéken a néplélek már merész íveléssel kezd visszakanyarodni: vö­rösből a természet májusi színéhez. Azt a szabadságot követeli, melynek meglobogtatásával befogták a vörös szocializmus jármába. Nem a közélet szocialitsa rendezése alól akar szabadulni, hanem a vörös­(Folytatás a 2. oldalon) Ha másképp mutatja is a világ, az életünk köröttetek forog, tőletek in­dul és veletek fejeződik be, mert még anyafölddé váló poraitokat is a szívünkön babusgatjuk, amíg dobog. Ha szívünk szerint tudnánk élni itt a Sárgolyón, életetekben is úgy babus­gatnánk benneteket az évek minden napján, a napok minden percében, mint ti teszitek velünk, miután világ­ra hoztok. A tehetetlenek a ti szívetek melegétől, a ti kezeitek símogatásá­­tól lesznek tehetősekké, s ha tékozló fiúkká válunk is mindnyájan,., ma­gunkban hordozunk azért egy kuckót mindhalálig, mint oltár a tabernáku­­lumot, melyben ti vagytok egyesegye­­dül a lakók. Értelem-nyiladozó kisko­runkban azzal hálálkodunk, hogy oda­­simulunk kebletekre, benneteket öle­lünk legmelegebben, a ti szoknyátok mögé bújunk, és a ti lábaitok előtt csetledezünk folyton. Azzal hálálko­­zunk, hogy tőletek várunk mindent, de mindent. Örömvágyainkat ti tölti­­tek meg, ha fáj valami, a ti cirógatás­tok enyhít a legjobban. Ti vagytok, akik számunkra mindenütt és min­denben jelen vagytok, akkor is, ha nem látunk, úgy is ha elkószálunk. Mire kinyílik az értelmünk, mire meg­erősödnek az izmaink, lehullunk a kö­zeletekből, mint érett gyümölcs a fá­járól, de ez csak a szél sodra iga­zán, s bármerre térjünk, bárhogyan átalkodjunk magunkban, másokban: hozzátok kötöz száz emlék, s az élet­nek el nem szakítható zsinórja. Alul­ról is fölnézünk rátok, fentről is még­­feljebb — csak tirátok igazán. Ügy is, ha tévelygőnk, úgy is, ha tagadunk, mert ti vagytok mindenen túl és val­lomások fölött, — számadás nélkül is: mindórökkön-örökké. Történelmet viaskodó férfiak mellett ott ragyog az ősmúltunkban is a ti alakotok, mint Jézusfiával az ölében a Boldog­­ságosé... Hadvezérekkel, királyokkal, tudósokkal szemben is csak ti tudtok életet adni egyedül, mióta áll a világ, és mindmáig csak ti... Ebben van nagyságtok, dicsőségtek, mert megfe­leltek neki. Bennetek kel az élet, nél­kületek halott volna minden. Ti áll­tok szemben egyedül a vad termé­szettel, a vérnötő karddal, s azokkal, akik szüntelen ácsolják a fekete ko­porsókat. Talán már millió év hirdeti győzelmeteket, fejeteken rongyos ken­dő is diadém, homlokotokon a ba­rázda is korona: ti vagytok az Élet Királya. Ki tud vállaitokról csak csöppnyit is levenni a terhekből? S ti — Magyar Édesanyák! — még a te­­tőzötteket is hordozzátok hogy ma­gyar legyen tovább is a Kárpátkoszo­rú öle,., s magyarok maradjanak a nagyvilágban az elűzöttek gyermekei is. Az év háromszázhatvannégy zaka­toló napja után nektek legyen bal­zsam, s mindenki másnak felfénylő ünnep a háromszázhatvanötödik: az ANYÁK NAPJA! T„„ , Pupos Kalman MEGFÜJJUK A KÜRTÜNKET Bajban vagyunk magyarok, itt a számkivetésben! De a kürtöt ezúttal sem magunkért fújjuk meg, s nem is emigrációs magyar feladatok anya­gi támogatásáért. Hanem egy embe­rért, aki számkivetésünknek minden óráját arra fordította, hogy rutinos képességével kifejezést adjon a nem­zeti érzésű emigráció elfojtott gon­dolatvilágának. Egy emberért: Marschalkó Lajo­sért! S őérte is csak azért, mert a fizikuma most számonkérte tőle a szakadatlan munkát. Túlfáradt a szí­ve és kórházi számkivetésbe űzte. Egyetlen menekvése a pihenés. De pihenhet-e valaki, aki úgy nőtt össze a hivatásával ahogyan ő? S amikor ez a hivatás az éjszaka kenyérkereső munkáján túl, éber nappalokat köve­tel, hogy a HÍDFŐ tábora mindig arról értesülhessen, amit mások el­hallgatnak. Kedvenc kis újságjának április 25-i számát már nem Marschalkó Lajos ír­ta. Voltak, akik hirtelen a helyébe ug­rottak a poszton. Ők kémek segítsé­get, de szintén nem a maguk, sőt nem is a HÍDFŐ számára. Hanem arra, hogy gyógykezelés és egy kis gondat­lan pihenés jusson a szakadatlan munkában összerogyott szerkesztő­nek. A Szittyakürt — hiszen egyazon célért küzdünk — még azt is meg­kockáztatja, hogy nemcsak az ado­mányozásra hajlamosakhoz szól. Oda­kiált azok felé is, akik szívesen "meg­vennék” előre azt, hogy a jövőben is olvashassanak még Marschalkó-íráso kát. A juttatásokat kérik erre a bank­számlára küldeni: “Saarlaendische Kreditbank, Saarbrücken, — Unga­rischer Pressedienst. Kontó: 0273102.” T Május elseje

Next

/
Thumbnails
Contents