Szittyakürt, 1967 (6. évfolyam, 2-12. szám)
1967-11-01 / 11. szám
A KÁRPÁTOKTUL LE AZ AL-DUNÁIG EGY BŐSZ ÜVÖLTÉS, EGY VAD ZIVATAR! SZÉTSZÓRT HAJÁVAL, VÉRES HOMLOKÁVAL ÁLL A VIHARBAN MAGA A MAGYAR. (PETŐFI) «ITTVAKÖM* VOL. vi. évfolyam — no. 11. SZÁM A Hungária Szabadságharcos Mozgalom lapja 1967 november hó NAGYSZABÁSÚ SZABADSÁGHARCOS EMLÉKÜNNEPÉLYT RENDEZETT CLEVELANDBAN A HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM TÍZ NEMZETHŰ MAGYAR TÁRSADALMI EGYESÜLET VÉDNÖKSÉGÉVEL ÉS RÉSZVÉTELÉVEL A WJW-TV interjút készített PONGRÁTZ ÖDÖNNEL, a Korvin-köz parancsnokával, az ünnepély dísz-szónokával. Ugyancsak közvetítette a televízió azt a jelenetet, amikor a 114-es Cserkészcsapat díszőrsége előtt vonult a terembe az 56-os felkelés kimagasló hőse! A HSZM ZÁSZLÓBONTÁSA KALIFORNIÁBAN ! ' jsmg\ MA MÍG NEMZETI GYÁSZNAP NOVEMBER 4. Csak tizenegy éve történt, mégis az idén már fölmerült a kétely a magyar szívekben, hogy gyásznap-e ez a dátum, vagy szabadfutó rajta a vígalom. El kellene döntenünk. Mert érv — az van elég mindkét oldalon. Az egyikre, az igazhitűre, nem is szükséges rátekinteni, hiszen ami tizenegy évvel ezelőtt megtörtént, az spontán borított fekete drapériát Halottak Napját követő második napjára annak a novembernek, mely a természet életében is minden évben elszomorodik. A keresztény gyásznap után, egy közelébe került másik napra borult 1956-ban gyász: Magyar Halottak, Magyar Áldozatok emlékére, a Hazánk leigázására másodszor is. Eddig hozzá se fért a kétkedés, de már kikezdte. Pedig a kétely a legnagyobb szentségtörő. Részekre, elemeire bontja azt, ami egészben szép és méltó. Törmeléket csinál belőle. És az apró darabkákkal könnyen elbánik még az epigon is. Nem kell hozzá nagy erő, nagy ész, nagy szív — még rosszakarat sem. Elég a kétely nyomában jelentkező egypár gyatra ellenérv ahhoz, hogy az érvek közé keveredett Hit, mely az ész ketrecén kívül érinthetetlen volt, boncolgathatóvá váljék, szentsége törést szenvedjen. Hány gyásznappal akarjuk még sötétíteni a magyar életet, mely amúgyis csak pislákol már? Minek minden szomorú emléket megsiratni? Ezer év magyar történelme talán egyetlen napot sem hagyott ki a naptárból, melyen nem lehetne keseregni. Hát folymöm is gyászom is Vele szemben mönmön is, gyászon is. Vele szemben mi magunk tegyük magunkat önmarcangolókká? A Szovjet megtette, ami érdekében állt, Nyugat se hederített rá komolyan. A magyar vér elfolyt, s ha még látszik is a hegedés, a sebről lehullt a var. Oda se neki már! Rohanjunk és vigadjunk a rohanó és vigadó mával! — mire való volna tragikus emlékezésekhez cövekelni magunkat? ... A kikezdett hit, a fölbodrozott észjárás gyatra kérdései és állításai... Nyomukban a kétkedés, vagy ahogy’ Lucifer súgta Madách tolla alá: “...egy talpalatnyi föld elég nekem — ha a tagadás a lábát megveti, világodat meg fogja dönteni!.. • Valljuk meg: az ellenérvek ellenérvei se sokkal különbek. Azok is csak törmelékek leginkább. De mi november negyedikének a lényege — egyben? Ez a nap egy másiknak a folyománya. Annak a május 8-ának, melyet otthon, az azóta való hivatalos nyelven felszabadulásnak mondanak, s amit a nagyvilág hivatalosai is úgy ünnepelnek, mint nagy háború után a béke virradását. Végzetesen hamis értékelés mind a kettő! Magyarország — és vele Kelet-Európa — megszabadult akkor egy politikai rendszertől, mely ugyan nem egy pontján volt már rothadt, de igája alá került egy másik politikai rendszernek, mely eleve romlott volt, s amit azóta sem sikerült romlatlanná tenni. Csak a rendszer, csak a rezsim alakult nagyot, de a politikai rendszerek és rezsimek rákfenéi megmaradtak, sőt megduplázódtak. Világvonatkozásban sincs ünneplésre ok, csak a színpad szereplőinek cseréje miatt mód nyílt rá. A problémák megmaradtak, sőt megtöbbszöröződtek, és a "békés élet” feltételei még kevésbé vannak biztosítva, mint azelőtt, pedig a háború meg végzetesen veszedelmesebb lett... Ez az abszurd állapot a legegyenesebb következménye annak, hogy május nyolcadika tulajdonképpen a Történelmet torpedózta meg. November 4-ét már ennek a süllyedő történelemnek egyik zökkenője hozta magával. • A történelem mindig úgy volt történelem, hogy eszmék és érdekek száguldták keresztül-kasul azokat a tájakat, melyeket élő embercsoportok alakítottak saját eszméik és saját érdekeik szerint. A történelem küzdelem volt mindig, s eredményei itt is, ott is, szerte a világon csak ebből a küzdelemből tornyosultak különböző kultúrákká, egymástól eltérő civilizációkká. A fejlődésnek nincs határa, és határkövei is csak átmeneti bástyák az életharcnak koronként való megvívásához. A történelem szubsztanciája tehát a tarkaság, és nem valami célpont, mely felé egyirányba kellene vezetni az úthálózatot, és véglegesen lerakni egy kor leggazdagabbnak mutatkozó vasúti vágányait. Lám, még száz éve sincs annak, hogy egy-két civilizáció isteni—ördögi megváltásként kezdte látni a sínpárokon robogó gőzmasinát, s máris ügyetlenné meg elégtelenné vált az, pedig jóegypár más civilizáció még el se érte, ki sem használta. A fejlődés szubsztanciája tehát a soha meg nem merevedő, folytonos változásban van. A fejlődést a történelem küzdő alanyai teremtik elő a lelkűkből. A világegyetemben évmilliók óta lényegében minden úgy van, ahogyan a korábbi évmilliárdok alatt volt. De mi lett az ember-lakta földgolyóbisunkból, akárcsak az utóbbi párszáz év alatt? Amink van, mindent az ember hozott létre. Jól vagy roszszul, de a történelemben kiküzdött lehetőségekbe ültetve az ő alkotó tehetségét. Ezeket a lehetőségeket formákba merevíteni annyit jelent, mint lefékezni az élet lendületét. Márpedig 1945. május 8-a nem a háborúk végének a napja volt, hanem a harmadik küzdő erő kiütésének a napja a történelmi porondról. A harmadik fegyveres hatalom gyújtópontja köré vonzódott alkotó embertömegek megbénítása. Még hozzá olyan két másik nagyhatalom által, melyek egymással természetes ellenkezésben állnak ugyan, de politikusai a bénító Féken, karbafont karokkal, egyformán tartják a kezüket. A jóakaratú embert ne tévessze meg az, hogy a mai csúcs-civilizáció produkciója mindennél magasabbra ér, s már a világűrt hasítja. Az atomcivilizáció egy gombnyomással képes tönkre is tenni, nemcsak századok eredményeit, hanem magát az alkotó embert. Ez már végzetes lehetőség, sőt végső veszély. Ide pedig vitathatatlanul az vezetett, hogy két hatalom politikai pilléreire van rátámasztva napjaink kora, és egy ívvel: az egyetlen világuralom céljával van ez a két pillér áthidalva, összekötve. Ez pedig — történelmi méretekben — egyetlen formába való belemerevítését jelenti az ember világának. Odakötözését a modern "gőzmozdonyok” vágányhálózatához. Az élet szubsztanciája a soha meg nem merevedő, folytonos változásban van. A történelem tarkaságában. Abban, hogy alkotó emberek és különböző embercsoportok versengenek egymással. Az ember világán keresztül-kasul száguldozó eszmék és százféle érdekek szerint. Az atomkor bénító erejét már érezni lehet. Mielőtt azonban a történelmi ember mai nemzedéke egészen tehetetlen bénultságba merevedne, biz(Folyta tás a 2. oldalon)
