Szittyakürt, 1967 (6. évfolyam, 2-12. szám)
1967-10-01 / 10. szám
1967 OKTÓBER HŐ SZITTYAKÜRT TIZENEGYEDIK OLDAL Szerződésileg prolongálták a szovjet gyarmatosítást Nemsokára lejárnak azok a nemzetközi szerződések, amelyeket a “felszabadító” Szovjet kötött az igája alá hajtott keleteurópai országokkal, s amelyeket “barátsági, együttműködési és kölcsönös támogatási” megállapodásoknak titulálnak. 1948 február 18-án léptek hatályba és 20 esztendőre szóltak. A gyarmati állapot prolongálásának szerződésbeli fedezetéről tehát illendő volt idejében gondoskodni. Ez meg is történt. Az Associated Press hírügynökség úgy jelenti, hogy a megújító szerződést Budapesten is aláírták, még pedig Kádár pártfőtitkár és Foch Jenő miniszterelnök magyar részről, Brezsnyev pártfőtitkár és Koszigin miniszterelnök az USSR részéről. A Magyar Távirati Iroda hozzáfűzi, hogy a “szerződés” szövegében hangsúly került “a revansizmus agresszióinak minden eszközzel való megakadályozására és visszaverésére.” Az aláírók beszédeket is mondtak. A szovjet pártfőtitkár szerint Mao Che-tung kultúrforradalma szétzúzta a kínai kommunista pártot és a kínai kormányzatot is. Kádár pedig egyenesen azt hangoztatta, hogy a megbicsaklott kínai kommunista politika az “imperialisták malmára hajtja a vizet”. A megjelölés kétélüen hangzik, mert a világ ketté van osztva, és keletről a nyugati, nyugat felől pedig a keleti imperialistákat szidalmazzák rendszeresen az — imperialisták. Ha az imperialisták nem viselkednének mindkét oldalról agresszív módon, nem történne semmi érdekes a nagyvilágban. Nem volna miről politizálni. Agresszióra és egymás szidalmazására nyilván azért van szükség, hogy legyen mivel politikai port hinteni az emberek szemébe. A nagy keleti és nyugati imperialisták ugyanis a politikai temető “békéjét” és csendjét kovácsolták meg Teheránban, Yaltában, Potsdamban, amikor szerelmes megegyezéssel fölosztották maguk között az emberiséget és annak honterületeit. Ez nemcsak mefisztói mü volt, hanem dermesztő is. A népek huszonkét év alatt megbénultak tőle. Az osztozkodó imperialista barátok kénytelenek hát egymást piszkálni, hogy ezt a gyalázatot feledtessék, és hogy mindig legyen valami friss szenzáció a közhangulat foglakoztatására. Ez láthatólag nem töri meg az örök barátságot, amit Európa romhalmaza fölött kötöttek egymással. Sőt a barátkozást és az osztozkodást ilyen mesterkélt csatazajban még csak jobban el lehet mélyíteni. Minden reccsenés felhasználható arra, hogy egyik az egyik féltekén, másik a másikon verje jobban köztudatba a látszólagos megosztottságot és ellentétet. Minél inkább terjed ez a hamis meggyőződés az emberekben, annál kevésbé lesz veszélyes az a tény, hogy közösen felelősek az egész világ szabad politikai küzdelmének a megbénításáért. És azért, ha az egy-világ-uralom trónusa fölött a két ötágú felségjelvényből egy hatágú kerül ki, — a kereszt pedig teljesen megszűnik az emberi méltóság és eszmei magasság felségjelvénye lenni. Ebben a végső törekvésben semmi jelentősége sincs annak, hogy a csatlós államok közül Romániávan még nem történt meg, vagy egyáltalán nem történik meg a lejáró “szerződés” meghosszabítása. Csak az imperialisták által megszabott politikai gondolkodás síkján kelt ez feltűnést, — és újból reményt a magyarokban. Csalóka reményt arra, hogy a román-szovjet viszony Erdély visszaítéléséig mérgesedhet. Mint magyarok, persze a keleti imperializmus alatt nyögünk, de mint emberek: a világimperializmus nyomása miatt fuldoklunk. Magyar megváltásról csak valamennyi kultúrnemzet megváltásával együtt lehet szó. Ha majd nem világimperializmus viaskodik két atomhatalom képében, melyek elég erősek ahhoz, hogy baráti (és mefisztói) megegyezésekkel történelmi nemzeteket dobálhassanak ide vagy oda, ahogyan “érdekszférájuknak” éppen megfelel. A Történelem talán csak kivergődik még az atomkorszak bilincseiből, s újból megelevenednek életképes formáló erői. A politikai bohócok pedig csak hadd prolongálják addig gyarmati dáridózásukat! A- melyben az aktív fél lépését mindig jóváhagyja a másik, hiszen barátságot kötöttek, ha ellenségesdit játszanak is. OTTHONRÓL HOZOM... Keresztül-kasul autóztam a nyár végén Magyarországot. Elmondhatnám mindazt, amit el szoktak mondani, a látogatásból visszatérők. Budapest valóban kirakat-város. Rajta kívül is van elég, amit kirakatba lehetne tenni, mégis az egész országon úgy ül rajta a kopottság, a romlottság, mint novemberi köd a tájon. Engem különösen a táj képe döbbentett meg. Az a kép, ami vonatok ablakából marad az emberben, amikor városok között száguld, és órák hosszat nézheti a termő anyaföldet az ő barázdáival, búzatábláival, kukoricásaival. Csak kockák, sávok látszottak rajta elütő színekkel, s messziről nem is lehetett sejteni, hogy mi terem bennük, alattuk. Most először láttam egybeszántva végtelen határokat — egyszínben. Tanyák, kisbirtokok, kisbérietek tarkasága helyet, az egyhangúság végeláthatatlan terpeszkedését. A nép is néma. Kérve is alig lehet kihúzni a maradék parasztságból egypár szót. De türelemmel el lehet lesni a gondolatait! Én azt lestem el, hogy: bízik. Otthon számítanak rá, hogy az “új mechanizmus” alkalmazása során fokozatosan szaporodnak majd a háztáji földecskék is. Vannak is már errevonatkozó új rendelkezések érvényben. Jóval kedvezőbbek a réginél. S a parasztok tudják, hogy jönnek még jobbak is. A magyar mezőgazdálkodás néma, színtelen egyhangúsága alatt a bizalom virít tarkán, színesen. A háztáji földek “kisgazdái” már nem egy elismerést kaptak, de öntudatukat inkább a bizalom tartja épen. Már érzik, csak még nem mondják ki, hogy lassan megnyerik a “mezőgazdasági csatát”. S ez magyar vonatkozásban nem kis jelentőségű. Ezért nem fér belém, amit magammal hoztam otthonról, ezért mondom el hangosan ezt a kis jóhírt. A jövőnek mindig is a paraszt volt a legbiztosabb jósa. Hiszen egész életében azt szemléli, hogy nyárra ősz, őszre tél, télre tavasz fordul. Ezért olyan biztos benne, hogy a moszkvai parancs-világ sem állandó érvényű. A legmakacsabb telek után is mindig kizöldülnek a tavaszok! LŐRINCZY LAJOS ★ ★ OROSZ SZABADSÁG? — A kanadai fehér-orosz emigránsok már augusztusban “megünnepelték” a bolsevizmus 50 éves jubileumát. A montreali kiállításon ugyanis augusztus 15-én “Szovjet Nap” volt, s ez alkalmommal, főleg az orosz pavilion előtt, propaganda-füzeteket osztogattak. A címlapon bilincsevert ember áll a vörös csillag előtt, mint a “szovjet szabadság” szimbóluma. Az ügyesen összeállított füzet tartalmából kiderül, hogy Fehér-Oroszországnak valamikor 50 millió ember által lakott területén milyen vérengzéseknek és embertelen intézkedéseknek kellett történniök, mert ma már csak 8 millió fehér-orosz él a hivatalos statisztika szerint. A fehér-oroszok nagyrészét kiirtotta, zömét pedig deportálta a Szovjet. A röpirat fölteszi a kérdést a világkiállítás látogatóinak: hol van a világon ilyen “szabadság”? HERBERT SCHIFF: Magyarnak kellene lenni... Goethe írta egyszer honfitársairól, hogy szét kellene őket szórni az egész világban, mint a zsidókat, hogy a jó, mely bennük rejlik, mindenütt megvalósulhasson. A németek — néhány kivételtől eltekintve —, elmulasztották ezt a lehetőséget. Most sikertelenül “emigrálnak” saját hazájukban ide-oda. Azokról pedig, akik Délamerikában vagy pedig Egyiptomban élnek, azt kell mondanunk, hogy — Goethe tévedett. A termékeny diaszpóra szinte iskolapéldáját azonban az utóbbi időben egy másik faj mutatta be: a magyar. Egyik barátom megkísérelte a világ minden táján működő magyar származású egyetemi tanárok névjegyzékét felállítani — élükön Pollányi Mihállyal és Kerényi Károllyal —, de abbahagyta és inkább azokról az egyetemekről készített névjegyzéket, melyeknél nem tanít magyar. Ez az eljárás sokkal kisebb időt vett igénybe. Film, operett és irodalom mindig vonzotta a magyarokat. Ezeken a területeken — akárcsak a művészvilágban — mindenütt megtalálhatjuk tehát őket, miután minden országban szinte vezetőszerepet játszanak (Rökk Marika, Korda Sándor, Mikes György, Barabás Sári, Zsigmondy Dénes, Károlyi Gyula, Anda Géza, Kónya Sándor, stb.). Ami pedig a sportot illeti, az egész világ el van árasztva magyarokkal, akik vagy mint élvonalbeli sportolók, vagy mint edzők szinte a helyi közönség kedvenceinek számítanak. (A tokiói olimpiászon több ország sportját is több magyar képviselte. A szerk.) Itt említem meg, hogy Ethiopia császárának vadászmestere, valamint a kongói v. miniszterelnöknek tanácsadója ugyancsak magyar ember. Nem akarom kihagyni a felsorolásból azt a Louis Lepkét sem, aki a harmincas évek folyamán nagy olasz konkurencia mellett is Chicago gangszter-királyává lépett elő (Makón született). Nemzeti büszkesége mondaszerü volt. Egy alkalommal olasz kollégák küldöttségét fogadta, akik alázatosan kérték: vagy vegyen be a vezetők közé egy olaszt, de legalább — a tradíció kedvéért — maga vegyen fel olasz álnevet. Louis Lepke azonban elutasító választ adott és mégis békés halállal halt meg . . . Bárhová is nézünk bármely országban, minden foglalkozási körben találhatók magyarok itt is, ott is. Szinte hatodik érzékük van ahhoz, hogy egymást — a leghihetetlenebb álarcok mögött is — megtalálják. Nyilván abból az elképzelésből indulnak ki, hogy mindenki magyar, amíg annak ellenkezője nem bizonyítható rá. De meglepő, milyen gyakran van igazuk! Ügy látszik: abban is kedvük telik, hogy idegen országok kultúráját és lelkiségét szívják s azokat átszűrve, a vendégországnak sokkal sikeresebb és tipikusabb képviselőivé válnak, mint maguk a “bennszülöttek.” Nyilván minden magyarban szunnyad az a titokzatos képesség, a jót vagy rosszat, de minden esetre az idegen nemzetek fő jellegzetességét legtalálóbban és leghívebben kifejezésre juttatni. Ennek a különleges lélektani képességnek a kulcsa pedig valószínűleg a magyar nyelvben rejtőzik. Idegenek alig képesek magyarul megtanulni. A rengeteg képző és rag, melyeket névmások és elöljárószók helyett a szótőhöz alkalmaznak, egyenesen “kínaivá” teszi idegenek számára a nyelvet (házak, házaik, házaikban, stb.). Magyarok viszont az idegen — idiómákat bár saját hangsúllyal, mégis — szempillantás alatt sajátítják el. Nyelvpszichológiai szempontból szinte “felülről” néznek le ránk (nota bene: e sorok írója kivételesen nem magyar!) hiszen örömük és bosszúságuk kifejezésére a mi kb. 40,000 szavunkkal szemben mintegy 250,000 szóval rendelkeznek. A Magyar Tudományos Akadémia megkísérelte a nyelv egész szókincsét és szóváltozatát összeírni, de kb. 1 millió változat feljegyzése után ezt a munkát abbahagyta. Nem csoda hát, ha a fordító a haját tépi, ha már a budapesti nyelvészek is kimerültek a szóváltozatok összeírásában. Magyar szövegek átültetése már csak azért is igen nehéz, mert a magyar nyelv rendkívül sok kinetikai metaforával rendelkezik, főleg hangfestő igékkel, melynek más nyelvben alig találjuk párját. A magyar magán- és mássalhangzókat keverhet, mint festő a színeket és addig cserélgethet, míg egy szónak megvan a kívánt árnyalata. A német “flüstern” változatai pl. súgni, susogni, sugdosni, sugdolózni, (Folytatás a tizenkettedik oldalon)
