Szittyakürt, 1967 (6. évfolyam, 2-12. szám)
1967-10-01 / 10. szám
1967 OKTÓBER HÓ SZITTYAKÜRT KILENCEDIK OLDAL Mit is ünnepelnek az 50-ilc évfordulón? — Essad Bey helyszíni jegyzeteiből — 1917 október 26-án Trockij, a pétervári első kommunita tanács ülésén ezt a bejelentést tette: “Az ideiglenes kormány megszűnt, éljen a szovjet hatalom!” Pétervár néhány kommunista lapja ezzel egyidőben beharangozta az “aranykor” kezdetét. ígérték, hogy nem lesz többet háború, sem gyilkosság, eltűnik a szegénység, — és Ígértek még sok ilyesfélét, amit azóta is sűrűn hangoztatnak, amit azóta sokan megtanultak, s amit máig is mindenki csak Ígéretként ismer. És ennek ötven éve! Ezen a napon persze még semmi sem jelezte az aranykor kezdetét. A népbiztos elvtársak gondterheltek voltak. Maguk sem voltak biztosak abban, hogy uralmon vannak-e valóban. Oroszország területén egyelőre még csak néhány vörösgárdista ezred ismerte el őket az államhatalom képviselőiként. A tisztviselők sztrájkoltak, a bankok nem fizették ki az új kormány utalásait, adó nem folyt be, minisztériumok, hivatalok zárva voltak. Ugyanakkor azonban ülésezett a megbuktatott ideiglenes kormány is. Teljesen tisztázatlan volt, hogy tulajdonképpen ki is gyakorolja a hatalmat. Egy volt csak biztos: sem a megbuktatott, sem az új kormány még csak megközelítőleg sem volt abban a helyzetben, hogy hatalmat gyakoroljon. Mindössze igényt tartott rá mind a kettő. MÉGIS VOLT TÉNYLEGES HATALOM A hatalom azoknak a kezében volt, akiknek fegyverük volt. Katonaszökevényeknek, hajóikat elhagyott tengerészeknek, a forrongó csőcseléknek, mely sikerrel fosztogatta a hadiraktárakat. Ezek azonban egészen másként éltek a hatalommal. Előttük csak Lenin felhívása lebegett: “Raboljátok el, amit elraboltak tőletek!” Az új kormány forradalmi kommunista teoretikusokból állt, és egyiküknek sem volt fogalma arról, hogy most már mit csináljanak. Előzőleg csak azt tervezgették, hogy milyen rendeletekkel léptessék életbe alapelveiket. De most még a rendeletek kiadására sem igen volt lehetőség. Nem volt tisztviselőkaruk, nem voltak gépíróik és a nyomdák sem működtek. A HATALOM TERRORBA KEZD . . . Elsőnek a kronstadti tengerészek mozdultak meg. Öreg tengernagyokat, délceg tiszteket, fiatal hadapródokat dobáltak a tengerbe. A hír estére érkezett Pétervárra. A csőcselék behatolt az egyik kórházba, ahol Kokoskin és Singarjov, az ideiglenes kormány két liberális minisztere feküdt betegen. Kicibálták őket az ágyból, és baltával mindkettőnek darabokra vagdalták a testét. A legfelsőbb szovjet tanácsban szóbakerült az ügy, és volt, aki rosszalását fejezte ki fölötte. A csőcseléktől nyomban megérkezett a válasz: “Népi kormánynak mondjátok magatokat, és ellene vagytok a nép igazságszolgáltatásának?” A népbiztosok kis társasága megszeppent. Tisztában voltak a saját és a csőcselék hatalmának arányaival. Legbiztosabb volt forradalmi ágensnek lenni. Fegyveres tömeg fogta körül őket. Keresztül-kasul járták az utcákat. Raboltak és fosztogattak. Senki sem tudhatta, hogy nem a kormány “forradalmi csapataival” áll-e szemben. BANKÁROK A TRÓNON! (Folytatás a nyolcadik oldalról) tésnek, hogy az Egyesült Államok biztonsága és jobbléte érdekében szélesebbkörű — költségesebb! — nemzetközi politika folytatása kívánatos. A költségeket hitel formájában biztosították hozzá a zsidó bankárok. Még csak közadóemelésre sem volt szükség: eleinte adótöbblet helyett adósság-többlet fedezte az egyre fokozódó állami kiadásokat. Lépésről-lépésre tehát végül mégis csak sikerült bevezetni az Egyesült Államokban is a “Federal Reserve System”-t. Aztán a sikeres kerékvágásban már minden úgy ment tovább, mint az európai országokban. Mai nemzedékünknek ez a pénzügyi rendszer a legátkosabb öröksége. y (Fordította: MOLNÁR LAJOS) A kormány tagjai nem tudtak mást csinálni, mint naponta ülésezni. Rájuk nehezedett a tény, hogy tulajdonképpen nincsenek hatalomban, és papíruralmuknak így hamarosan vége lesz. Egypár tanácstag lemondott, és távozott. Lenin akkor így kiáltott fel: “Ki fogjuk zárni őket a pártból! Sőt le is fogjuk őket tartóztatni!” Sztálin meg hozzátette: “Talán agyon is lőjük őket! . . A másnapi ülésen Lenin már arról beszélt, hogy a bolsevista kormány egyetlen és elkerülhetetlen útja a terror. Bele is kezdtek. Nem volt mást tenniök. Programjuk az utca kósza követelése lett, karhatalmuk az utca csőcseléke. A párt csak hivatalos formába öntötte a forradalmi csőcselék akaratát, úgy ahogyan az a kommunista formulákban már nagyjából készen állt. EGY KOMMUNISTA ÚJSÁGÍRÓ HULLÁJA . . . igen szigorú rendelkezések kiadására adott alkalmat. Betiltottak minden összejövetelt és csoportosulást. A résztvevőket letartóztatták, és állítólagos “menekülési kísérlet” közben azokat lőtték agyon, akik éppen puskacsőre kerültek. Az ellenforradalmi tünetek egyre jobban mutatkoztak. 1917 november 7-én Lenin aláírta “az ellenforradalom, a szabotázs és a szolgálati vétségek leküzdésére kiküldött rendkívüli bizottság” alapítását elrendelő parancsot. E bizottság nevének első két szava oroszul így hangzik: “Csreszvycsainaja Komissija”, ami rövidítve a félelmetes CSEKA szervezetet jelenti. A “CSEKA” MEGÁLLAPÍTÁSA elég egyszerűen ment végbe. Működését azonban nem tudta ilyen egyszerűen megkezdeni. Felix Dzerzsinszkij kapott először megbízást a vezetésére. A “felemelő” tisztséghez való bizalmat megköszönve, rögtön megkérdezte, hogy a kormány milyen eszközöket szándékszik a rendelkezésére bocsájatni hivatalának ellátásához. A válasz hosszú és kínos hallgatás volt. Az egész bolseviki kormány-társaságnak fogalma sem volt arról, hogy egy politikai rendőrségnek miféle eszközökre van szüksége. Dzerzsinszkij és munkatársai elsősorban legalábbis egy gépkocsit követeltek, különben hogyan szállítsák a börtönökbe az áldozatokat?! A kormánynak azonban nem volt kiutalható gépkocsija. Az ellenforradalmisták pár nap múlva megint lelőttek egy prominens kommunistát: Volodarszkijt. Most már nem volt vesztegetni való idő. így is csak december végére kapott a CSEKA megfelelő szállítóeszközöket. Akkor azonban a Szmolnij-nitézet pincehelyiségei kezdtek gyorsan megtelni az áldozatokkal. Megint furcsa helyzet állt elő. A Cseka-vezetőség teletömte letartóztatottakkal a börtönöket és börtönként használható pincéket, de maga sem tudta, hogy most már mit kezdjen a töméntelen fogollyal. Az is előfordult, hogy egy-egy járőrt és előtte csapatnyi rabot, nem engedtek be a börtönökbe, mert feltételezték, hogy ellenforradalmárok akarnak behatolni oda megtévesztő külsőségek leple alatt. Viszont nem egyszer megtörtént, hogy fogoly-tábornokok és kormányzók egyszerűen kisétáltak a börtönökből, mert az őrök nem tudták megkülönböztetni őket a hatalom új uraitól. A KITERJESZTETT FELADATKÖR Hosszú huza-vona után Lazis, az élvonalbeli csekista, így fogalmazta meg intézményének feladatát: “A Cseka munkaterületét az ellenforradalmi elemek tevékenysége határozza meg. Minthogy azonban nincs az életnek olyan területe, melyen az ellenforradalmárok meg ne próbálkoznának a bolseviki uralom megdöntésével, a Cseka kénytelen beavatkozni az élet valamennyi szektorába.” URICKIJ ELVTÁRS, AZ ÚJ NAGYFŐNÖK A kiterjesztett feladatkör végrehajtására azonban már Urickij-jel az élen került csak sor. Urickij Mózes néven kapott erre megbízást, de a bolseviki párt köreiben ezenkívül még öt néven ismerték és nevezték: Kuzmics, Salomon, Borisz, Boreszkij és Zackij. Ügy hírlett róla, hogy elvi ellensége a halálbüntetésnek, s mégis a világtörténelem legvéresebb terrorjának a megalapítója lett. Első ténykedése az volt, hogy felhívást tett közzé a Pravdában, kormány-parancs formájában. Halálbüntetés terhével megkövetelte benne minden állampolgártól, hogy azonnal jelentsen a szovjet hatalomnak minden gyanús embert és dolgot. Munkatársait és hóhérait a legbúzgóbb feljelentgetők közül válogatta ki. A kormány sürgetni kezdte a fokozott terror életbeléptetését. Mózes elvtárs azzal válaszolt, hogy “még nem készült el a terror elméleti megokolásával.” Nyomban kibocsájtott azonban egy rendeletet, hogy azok a fegyveresek, akik foglyokat kisérnek, kötelesek nyomban agyonlőni azt, aki szökést kísérel meg. Magától jött, hogy attól a naptól fogva a letartóztatottak nagyrésze “szökést kísérelt meg”. A hullaeltakarítók munkája megszaporodott. Urickij, hatalmának teljes tudatában, naponta ezerszámra írt alá letartóztatási parancsot. Aláírások közben intézkedett, az aláírások egy-egy szünetében pedig azzal pepecselt, hogy a még le nem tartóztatott nagyhercegekről, a császári ház tagjairól és baráti köréről vezetgetett magának nyilvántartást. A GŐZERŐVEL FÜTÖTT TERROR Urickij maga is tisztában volt azzal, hogy az eddigi eszközök alkalmazásával a bolseviki forradalom nem tarthatja magát sokáig. Elkészítette hát a terror elméletét, és azt azzal indokolta, hogy a terror “az állami lét fenntartására” szükséges. Formája: tömegkivégzések. A javaslatot a kormány elfogadta, és Urickij aznap aláírta a parancsot az első tömegkivégzésre. Az első menetben 21-et válogattak ki a fogloyk közül, és valamennyit tarkónlőtték. Közhírré is tették. A továbbiakat is közzétették. Az első hét után a lista olyan volt, hogy az meghaladta a legbrutálisabb cári kormányzó fantáziáját is. A tömeg meglátta Urickijban a vérszomjas szörnyeteget. Az elvtárs azzá lett, amire ambíciója fűtötte: a terror megtestesítője. AGYONLÖVIK A SZÖRNYETEGET De pár órán belül, nyilvános térre vezetnek 500 foglyot, és valamennyit agyonlövik. Az első legnagyobb méretű vérbosszú lezajlik. A következőre nyomban kiadják a parancsot Oroszország valamennyi városának és falujának tanácsához: azonnal agyon kell lőni mindenhol a letartóztatottak bizonyos százalékát. Az életbenmaradókat pedig túszokként kell kezelni. Ellenforradalom minden gyanús jelére meg kell ismételni a tömegkivégzést! ★ így kezdődött, . . . hasonlóan folytatódott, . . . s ma a fél világgal ünnepeltetik a terror győzelmének 50 éves jubileumát . . . “Biztonság” a Vasfüggöny mögött Hegyeshalmonál németül beszélő titkosrendőrök letartóztattak egy nőt, aki nyugatnémet állampolgár, s az idén Magyarországon nyaralt szabályos útlevéllel, vízummal. Nyugatnémetország tiltakozó jegyzékére a magyar kormány azzal válaszolt, hogy a hölgy korábban keletnémet állampolgár volt, s csak 1960-ban szökött át nyugatra. Már pedig Magyarországnak “a szocialista kormányokkal” jogsegély-szerződése van, melynek 70. pontja értelmében az ellenük irányuló kémkedés gyanúja miatt bárkit átadhatnak az illetékes hatóságának. így történt a jelen esetben is, és a letartóztatott utast átadták Keletnémetország rendőrségének. Az esettel kapcsolatban Nyugatnémetországról olyan nyilatkozat is elhangzott, hogy jelenleg 56 polgára van letartóztatásban a vasfüggöny mögött, köztük 9 Magyarországon. Többnyire kémkedéssel vannak vádolva, holott valamennyien csak hozzátartozóikat látogatták. Szabályos útlevél, vízum, . . . nyaralás, látogatás a “békés” Európában, és folytonos gyanúsítás kémkedéssel, letartóztatások, kiadatások . . . Hogyan lehet mindezt összeegyeztetni az annyira divatos nemzetközi turistaforgalommal, ha már nem az emberi tisztességgel is? Pedig a magyarországi kommunista rezsimnek jelentős bevételi forrása a külföldi látogatók odavitt devizája! T
