Szittyakürt, 1967 (6. évfolyam, 2-12. szám)
1967-09-01 / 9. szám
1967 SZEPTEMBER HÓ SZITTYAKÜRT HETEDIK OLDAL Jópajtásom és lakótársam otthon járt a nyáron. Mindössze egy gumiszerű műanyag papucsot hozott magával hazulról. Amolyan futószalagon készült öntött-árú, és ötvenöt forintért vette. Ez így magában nem érdekes. De a hazulról hozott papucs mellé, amikor visszaérkezett, odatettük az enyémet, és csodák-csodája: ikertestvérek. Hajszálra egyformák. Nemcsak össze lehet cserélni a párokat, hanem át is lehet párosítani egymással “fele ez, fele az” párként. Én is azalatt vettem itt Amerikában, mialatt pajtásom otthon volt. Negyvenkilenc centet fizettem érte. De még egymás mellett sem elég érdekesek a papucsaink. Annál inkább az áruk. A Magyarországon vásárolt papucs pajtásom öccsének, aki raktári segédmunkás otthon, majdnem nyolc órai munkabérébe került. Amit én vettem, azért pontosan tíz percet dolgoztam itt nyugaton, és én is raktári munkás vagyok. Én egyáltalán nem érzem úgy, mintha paradicsomban élnék itt. De milyennek érezheti a munkás a kommunista paradicsomot? A kommunizmust azzal a forradalmi jelszóval kezdték valóra váltani ezelőtt ötven évvel, hogy a munkást kiemelik vele a tőke abroncsai közül. És ma közel ötvenszeres áron kell megfizetnie egy vacak papucsot, ha nem akarja szúrós talajon sebesre taposni a talpát. Olyan ordító ebben az ellentmondás, hogy nem érdemes fejtegetésre. De a nyomában szükölő kérdésekre mit lehet válaszolni? Mert egyszerűen lenyelni és elnyelni mégsem megy. A kapitalista gazdasági rendszer kétségtelenül nem munkásparadicsom. Ilyen nincs is sehol a világon, legfeljebb a propagandában. De propagandából csak a politikusok közül élnek meg egypáran. Még vásári reklámnak sem jó, ha egy nagyon szükséges rongy árú áráért nyolc órát kell verejtékezni Keleteurópában, és tíz percet Keletamerikában. Mert valójában ez a rejtélyes különbség mutatja meg, hogy minden propaganda ellenében mi a kommunizmus. A szakállas rabbi-unoka nagybölcsen kifejtette, hogy mivel zsákmányolja ki a tőke a munkást. Azt mondta, hogy a munkaérték-többlettel. Ez úgy áll elő, hogy a gyáros kevesebb munkabért fizet a munkásnak, mint amennyi értékű munkát az belefektet a termelésbe, és a különbözetet zsebrevágja. Ezek szerint a kommunista állam ötvenszeres munkaértéktöbbletet vág zsebre. A rabbi-unokának nem állna égnek ettől a szakálla? Mellékes, hogy ennek a papucsnak a gyári ára öt cent-e vagy tíz. Ha egyetlen cent volna, akkor is benne van abban az az értéktöbblet, ami a munkás zsebéből kimarad. Ez azonban meg se kottyan, ha ötven centért, tízperces munkabér árán meg lehet venni. De a kommunista világban, átszámítva közel huszonöt dollárért, mert nyolc nyugati munkaóra bére fejében, kapható csak! A gyári ára meg — nem kétséges — ugyanaz! Ki tesz zsebre egy pár olcsó papucson huszonnégy és fél dollárt? Vagy helyesebben: ki zsarol el a munkástól napi hét óra ötven. perc munkáért járó bért? Én rögtön idetüzöm legalább a nemleges választ: a kérdésnek ugyancsak hamis lyukába dugjuk a kulcsot, ha aszerint mérlegelünk, hogy magánkapitalista, vagy államkapitalista rendszer-e az üdvösebb. Az ötvenszeres különbözetet nem a termelés, hanem a spekuláció idézi elő, — s ez napnál világosabb. És nemcsak futószalagon öntött strand-papucsokat termelnek, hanem ezer és miihó másféle árucikket is, ami mind emberi szükséglet, s mind piacra kerül. Hasonló filléres apróságoktól kezdve igen érdemes konstrukciókig, melyek rendre segítenék megkönnyíteni az életet, ha hozzájuk is férkőzhetnének a szegény emberek nagytömegben. Rútul félrevezetve gazdasági és politikai kapitalizmusról, meg gazdasági és politikai kommunizmusról vitázik az ember. Termelési rendszerekről, holott a bajt, az ötvenszeres zsarolást és munkásnyúzást a spekuláció csinálja. Telehintették porral az emberek szemét, és nem látják, hogy a vitával üres szalmát csépelnek. A spekuláció meg úgy elbújik, hogy a füle se látszik ki, és röhög a markába. Pedig nem mindegy-e, hogy magántőkés vagy államkapitalista rendszerben nyúzza-e az embert a spekuláció? Ideje volna már a termelési rendszerekről politizálni kevesebbet, és a spekulációról többet. Kipolitizálni a világból ezt a szörnyeteget! jeszkedést és területhódítást is elérhetik egy kis türelemmel. Egyik arab kormány lap ezt írja: “csak csoda menthet meg attól, hogy újra ne fogjuk fegyvert, — pedig nem a csodáknak a korában élünk.” Ennek az elszánt hangnak azonban az égvilágon sehol nem lehet megtalálni a reális alapját, ami más fogalmazásban annyit jelent, hogy nem lesz csoda. A hatalmas vörös pártfogó így nyugodtan játszhatja a jófiút, és a — jogászt. ★ ★ ★ A HÁREMNEK BEALKONYUL? — Nem olyan régen történt, hogy Ámor egy nyugati hercegnő, meg egy keleti herceg szívébe lőtt ugyanazzal a nyíllal. Majdnem házasság lett belőle, amikor kiderült, hogy a keleti hercegnek már tizenhat felesége van. A nyíl kárbaveszett. A keleti tizenhat-feleséges férfiak fölött azonban ma általánosan sötét felhők gyülemlenek. Nem is csak a tizenhatosok fölött. Valamennyi sívár sors felé néz, aki többesszámban mondhatja a “feleségem” szót. Teheránban életbelépett egy törvény, mely szerint börtön rácsai mögé kerül az a férfi, aki újabb nőt vesz magának, mielőtt törvényes feleségétől elvált volna. Az is, aki elhallgatja a törvényes feleségét, s ezzel lesz sikeres az újabb hódítása. Igaz, hogy az ilyen törvények, mint nyugaton is, csak félig-meddig oldják meg a többnejüség problémáját, vagy még annyira sem. Az elválás törvényesített rendszere is a hárem formája, csak modernebb. És még ki is bővült a több-férjüség szokásával, hiszen a modern nők is szerezhetnek maguknak férjet, akár tizenhatot is. A törvény legfeljebb azzal okvetetlenkedik, hogy ragaszkodik az időbeli egymásutánhoz. A nyugati törvények is csak formákon nyargalnak, s jogokat meg kártérítéseket biztosítanak. Csak éppen a házasság szentségét nem védik. Az emberiség biológiai és ERKÖLCSI várát. Pedig erre lenne a legnagyobb szükség. A MAGYAR NEMZETVÉDELMI VILÁGSZÖVETSÉG KÖZLEMÉNYE BESZÁMOLÓ A LOS ANGELESI SZENT ISTVÁN EMLÉKESTRŐL Az emlékest várakozáson felül sikerült. A szereplők: Szabó Mária, ének- és zongoratanárnő, Molnár Gabriella, Baráth Sándor kontinentális énekművész, Bella Géza tárogatómüvész, Hauser Antal, Kékessy György, Kovács Béla és Kupán János székely költő, tudásuk legjavát adták. Nyirádi-Szabó Imre a tőle megszokott tehetségével vezette a programot. Páll Ferenc bebizonyította magas történelmi képzettségét és ragyogó előadó készségét. A Szövetség ügyvezető titkára röviden ismertette a Szövetség célját: “A Szent Koronának az ősi hagyományokhoz méltó megőrzése és tiszteletbentartása mellett, a Kárpátok övezte szentistváni birodalom felszabadítása és keresztény szellemben való kormányzása.” Azután rátért a már megalakult “Magyar Édesanyák Nemzeti Szövetsége” és a felállítandó “Ismeretlen Anyák” szobrának jelentőségére, mert ha nem lettek volna hős anyáink, — Dobó Katicák, Szilágyi Erzsébetek és Zrínyi Ilonák, — akkor nem lehettek volna hőseink sem! Az “Ismeretlen Anyák szobra” jelentőségének ismertetése közben, hogy a szobor fel állítása minél hamarabb bekövetkezhessék, többen szépösszegü felajánlásokat tettek, amit azonnal le is fizettek. Ha mindazok, akik hálát éreznek édesanyjuk iránt és ha csak a legkevesebbel is, de hozzájárulnak a szoboralaphoz (Szajlai Ráfaelné, ügyvezető titkárnő címén: 1148 No. Seaward Street, Hollywood, 90038) akkor a szobor már 1967-ben hirdetni fogja az édesanyák önfeláldozó, hősöket nevelő küzdelmeit! GÖRGÉNYI GÉZA ügyvezető titkár. De Gaulle-izmus Kanadában alig csillapul az a megütközés, amit a francia államfőnek ottani látogatásakor elhangzott merész szavai keltettek. Az “Éljen a szabad Quebec” úgy hangzik, mint nemzeti jelszó, mert a franciák mai legnagyobb reprezentánsának nem kellett közbeszúrnia a “francia” szót, — felkiáltását csakis úgy lehet értelmezni, hogy a szabadság éltetése a francia Quebec-re vonatkozott. így pedig az angolszász Kanada húsába vág. A vérmesebb természet erre felhördül, még akkor is, ha nem kanadai. Elvégre egy békés jogállam rendjét nemcsak fegyveres támadással, hanem szavakkal is meg lehet zavarni. Különösen, ha azok a szavak egy idegen államfő szájából jönnek, aki még hozzá félig-meddig diktátor. Azok azonban, akiknek higgadt természetük van, nem látják jelentősnek sem De Gaulle hangjának erejét, sem pedig burkolt szavainak értelmét. Inkább az egész affért elkönyvelik azzal, hogy a “merénylő” (mert ilyen vád is elhangzott) amúgy sem mindig válogatta meg a kifejezéseit, s ma már bizonyára szenilitás is hozzájárul az efajta a-politikus elszólásához. Általában e kétféle hullámzás irányában kavarog tovább a vihar, mint a kanadai világkiállítás legnagyobb politikai szenzációja. A szenzáció hátterében azonban ezúttal igen komoly politikum húzódik meg. Sokkal jelentősebb, mint annak kanadai vonatkozása. Valóban politikai támadásnak lehetne minősíteni a québeci érces szavakat, ha a világ dolgai békésebb állapotban lennének. De nincsenek abban. Ügy állnak inkább, hogy széliében felborulhat az egész békétlen béke. Váratlan fordulatok leselkednek mindenütt, s nem tudni, melyik pillanatán és hol szöknek felszínre. A mai “békét” fegyverek teremtették, s ami még ennél is rosszabb: két katonai, politikai és gazdasági nagyhatalom kizárólagos érdekei szabták meg. És ezek az érdekek területileg talán éles ellentétben állnak egymással, de nem úgy bizonyos jóltakargatott célok szolgálata szerint. A népek érdekei el vannak sikkasztva, mert nem lehet összhangba hozni azokat az új és idegen célokkal. Huszonkét év egyetlen eseménye sem volt képes megváltoztatni azt a megdöbbentő benyomást, amit 1945 tavaszán az amerikai és a szovjet győzelmi kézfogás keltett. Nagy ellentétek szoros összefogása azt mutatja, hogy valami másra megy a játék. Valami (Folytatás a nyolcadik oldalon) / SZŰCS K.: AZ ÁRAK TÜKRÉBEN Moszkva ragaszkodik a jogszerűséghez A dolgokon semmit sem változtatott eddig, hogy a világhatalom keleti felét jelentő szovjet blokk elítélte Izrael támadását, és nem ismerte el a fegyveres hódítást. Moszkva mindenesetre ragaszkodik a jogszerűség látszatához, ami a nyilvánosság előtt úgy látszik, mintha a jogszerűséghez ragaszkodna. Ennek megvan a maga haszna is, mert alá lehet bújtatni a hatalmi erőt is, meg a hatalmi erőtlenséget is. A nyilvános politikai vélemény szerint a Szovjet ereje valóban megcsappant. Legalább is komoly kutyaszorítóba került. Kína kívülről fenyegeti, saját elégedetlenkedő tömegei pedig belülről. Gazdasági potenciálja nem enged meg hadviselést, de még csak olyan magatartást sem, melyből akár kis valószínűséggel háború keveredhetne ki. De éppen e kérdésben, a mélyebbre tekintő politikai vélemény azt mondja, hogy a Szovjetnek éppen kapóra jön ez a bizonyos erőtlenség. Saját ideológiája szerint el kell ítélnie Izraelt, így nyugodtan lehet karakán abban, hogy ragaszkodik a jogszerűséghez és tetszeleg vele. Titkos politikája viszont a diaszpórás júdaizmust igyekszik győzelemhez segíteni, s ennek nem kifejezett akadálya a cionista Izrael. így egycsapásra két legyet lehet ütni: hangoztatni a jogosulatlan izraeli agressziót, ezzel szemben semmit sem tenni a zsidó hódítások ellen. Körülbelül ennek a vörös álláspontnak a jegyében vállalt küldetést Tito is, amikor Kairóban járt, hogy közvetítsen az arabok és zsidók között. Ajánlata egész tisztességesnek látszik, ha azonban nyélbe ütődne, azt mutatná, hogy mégiscsak érdemes volt villámháborúval támadni. A közvetítő javaslat szerint ugyan Izraelnek vissza kellene vonulnia a támadás előtti határaira, de az arabok elismernék az önálló Izrael államot, és biztosítanák számára az Akaba-öböl meg a Szuez-csatorna használatát. Szóval pont azt, amit a támadással elértek, s amivel a további tér-
