Szittyakürt, 1967 (6. évfolyam, 2-12. szám)
1967-06-01 / 6-7. szám
HATODIK OLDAL SZITTYAKÜRT 1967 JÜNIUS HÓ MI AZ IGAZSÁG? NEM A RUHA TESZI AZ EMBERT Ezt a bölcs közmondást azonban visszájára fordította az üzleti élelmesség és így lett belőle: ruha teszi az embert, amit aztán a köztudat vakon szentesített. Ennek egyik következménye, hogy Amerikában szakadt ruhában lehet járni, de foltozottban nem illik. Egy nagy emberről olvastam, hogy a ruházat teljes megvetésével elhanyagoltan, kopottan öltözködött és jóakarói, barátai tanácsára vagy kérésére sem volt hajlandó “jól” öltözködni, bár anyagi helyzete megengedte volna. Az volt a meggyőződése, hogy: úgyis tudja itt mindenki, hogy ki vagyok. Amikor pedig egy külföldi utazása alkalmával is a megszokott elhanyagoltságával járkált az utcákon, ottani barátainak figyelmeztetésére azt felelte, hogy úgy sem tudja itt senki, hogy ki vagyok. Vajon őt is a ruha tette nagy emberré? A fonákjára fordított közmondásnak már csak azért sem lehet igaza, mert az öltözködést az öltözködőtői távol eső két fontos tényező irányítja, mondhatnám tereli közös útjukra: a korszellem és a divat. A korszellem határozza meg az öltözködés általános jellegét, pl. a túlzott vagy mérsékelt díszítést, a tarkaságot vagy a puritán egyszerűséget. Persze nem úgy, ahogy Wilde írja egyik könyvében, hogy az a kor, amelyben a zöld szín túlságosan elterjed, túlságosan erkölcstelen. A divat szabályozza az öltözködés részleteit. A korszellemmel szemben ezt már bizonyíthatóan “szakemberek” irányítják a benne rejlő kitűnő üzleti lehetőségek szemmeltartásával és az etikai vagy esztétikai szabályok gyakori mellőzésével. Áldozatai pedig (főleg a nők) csak a versengés és hódítás lehetőségeit látják ebben, amit anyagi és szellemi képességeik szerint ki is használnak, egészségükre káros következményeit pedig — pl. a tüsarkú, szűk cipők lábnyomorítását — hősiesen vállalják. Az öltözködés eredetileg arra szolgált, hogy az éghajlat káros behatásaitól megvédje az embert, nem pedig, hogy embert csináljon belőle. Azt hiszem, hogy az eszkimók és egyéb mostoha körülmények között élő népek, néptörzsek csak azért ragaszkodnak öltözködési vagy nem öltözködési tradícióikhoz, mert nincsen csábító textiliparuk és nincsenek divatszakembereik. Anélkül, hogy jelmeztani tanulmányt akarnék írni, említek meg egy-két öltözködési állomást. Ma a férfiak majdnem színesebben öltöznek, mint a nők. Fodrászilag göndörített hajviseletük mellett tűzpiros és más színű rikító pullovereket, két-három színből (raktári maradékból) több, kevesebb ízléssel összevarrt ingeket viselnek. De ez nemcsak hogy nem új divat, hanem egyenes visszatérés a múlthoz, amelyben a férfiakat éppen úgy megillették a tarka színek, mint a nőket. A színes öltözködés az élet füstszerű szomorú szürkeségét akarja élénkíteni. Senki se próbálja ebből viselőjének az “emberségét” megítélni. Az természetes, hogy az idősebbeket kissé megdöbbentik az ő megszokott, megszeretett öltözködési módjuktól messze eltérő divatkilengések, de be kell látniok a fiatalság kétségtelen jogait, továbbá, hogy az embereket olyanoknak kell elfogadni, amilyenek és azt, hogy nem a ruha teszi az embert . . . Ez mindig is így volt. A térdnadrágos, tisztes rokokó úr bizonyára megütközött volna a biedermeier szeladon nadrágján vagy cilinderén. És amennyire jellegzetesen kifejező volt Mozartra csipkésen finomkodó öltözete, annyira nem illett ugyanez a viselet Danton robusztus vagy Nagy Frigyes kemény, katonás egyéniségéhez. Milyen jól esik egy renaissance-korbeli képet, színdarabot vagy filmet nézni. Eszünkbe sem jut szereplőinek jelmezszínpompáján — mai szemmel nőiességén — megütközni. Csak gyönyörködünk a színek és formák ragyogó kavargásában. A díszítő motívumoknak milyen kimeríthetetlen kincstárát hagyta ránk az ősegyiptomi kor, vagy az inkák és mayák művészete! Vannak, akiknek a jelen s vannak, akiknek a múlt öltözködése tetszik jobban. Talán az utóbbi, az ógörögök és rómaiak klasszikusan egyszerű, művészi redőkbe omló tóga viselete volt a legszebb. De Petroniust se ez, hanem keresetlenül impozáns megjelenése és magas fokig kifinomult életművészete tette “arbiter elegantiarum”-má, az elegáncia mesterévé . . . BÓNIS LÁSZLÓ PIRANDELLO LUIGI olasz író “Mi az igazság?” című nagysikerű színdarabja és hasonlóan Herczeg Ferenc a “Kék róka” című érdekes színjátéka után a közönség morfondírozva indult hazafelé, mert egyik történet végén sem derült ki: mi az igazság? Ez jutott eszembe, amikor magyar lapokban elolvastam az Amerikai Magyar Szövetség erősen beharangozott legutóbbi közgyűlés beszámolóját és az azt követő nyilvánosság elé került kritikákat. A közönség érdeklődéssel várta az állásfoglalást, annál is inkább, mert az AMSZ magát “a magyarság természetes szószólójának tartja azon indokkal, hogy a magyar nép önrendelkezési jogával nem élhet.” A közgyűlésen megjelent 30 igazgatósági tag minden tagra kötelező — a lapokban leközölt —, határozatot hozott egyhangúlag. Az első részével nincs is semmi baj, mert sablon és minden magyar szervezetnek körülbelül mindig ugyanez a bevezető programpontja már 23 év óta. De a végén pár bekezdésben körülírja saját elgondolásait hol világosan, hol — ha úgy látja jónak — elködösítve valamilyen nemzetiszínü sallanggal. Az AMSZ ez alkalommal magyar szempontból ismét alaposan levizsgázott éppen a saját — mankó nélküli — állásfoglalásával. Szószerint megismétlem: “mi nem vagyunk a tökéletes elzárkózás hívei” . . . folytatva “az AMSZ csak olyan hídépítést támogat, mely teljes kölcsönösség alapján áll” . . . egy negatív szólamot hozzáfűzve: “amely a nép javát szolgálja”. Na, és ezt betetőzi: “aki a fenti alapelveket magáévá nem teszi, nem lehet az AMSZ tagja” . . . Mit akar ezzel elérni? és miért? — feladta a boszszantó talányt. Kritikákat hallottunk diktatúra emlegetéséről, és nem alaptalanul. Végre szeretnénk tudni, tulajdonképpen mi az igazság? Mert a fenti szigorú kizárási elveket legújabb nyilatkozatával szépítette. Ezt azonban csak 10 tisztségviselő és a két titkár írta alá. Ennél nem Pirandello jutott eszembe, hanem Verdi: “Álarcos BáT’-ban Sparafucille és az összeesküvők éneke, hogy: “lesz mit nevetni a városban!” Mindennél azonban sokkal jobban érdekelné a magyar emigrációt az AMSZ igazgatósági üléséből, ami nincs a határozatban, az egyhangúban! Ugyanis a gyűlés fontos tárgya volt a new yorki AMSZ indítványa, hogy két református lelkész igazgatósági tag résztvett a kommunista magyar követség fogadásán — ezért elítélendők! Magyar szempontból az indítvány és az állásfoglalás is helyes, de ott kezdődött a komolysága körüli kétely, amikor a new yorki AMSZ képviselői saját maguk is leszavazták, illetve visszavonták az indítványt, ami azt a látszatot kelti, nem meggyőződés, vagy talán valaminek az elködösítése adta hozzá az impulzust. Mindenesetre a visszavonulás helytelen volt. Dehát, ha visszavonták, miért indítványozták, s ha indítványozták, miért vonták vissza, s miért nyelték le a békát?! A kényes kérdést az ülés kerülgette, mint macska a forró kását, s fellélegzett a visszavonulásra, s napirendre tért az indítvány felett. Ügy látszik, az indítványozók felett is. Az egész világon elvek élet-halálharca folyik! Ebben a harcban elveket meghirdetni és aztán feladni szemfényvesztés! E harcokból vagy felemelkedni, vagy felemelt fővel elbukni lehet, csak éppen meghunyászkodni, megalkudni sohasem szabad! Az igazság védelmében kisebbségben maradni dicsőség, visszavonulni — enyhén kifejezve — kényelmesség, konjunktúra, vagy opportunitás. A közgyűlés lefolyásáról a Pittsburghi Magyarság népszerű, szórakoztató, néhol ékelődő, közvetlen stílusban találó kritikát írt, mely a történéseknek nem túlságosan nagy jelentőséget tulajdonított. Kicsillant azonban belőle az igazságnak az a része, hogy a közgyűlésen valahogyan nem akart az igazság kibújni. Olvastuk azt is, hogy az említett indítvány miatt a kommunisták meg akarnák bontani a magyar egységet. Hát van ilyen?? Könyves Kálmán “De Strigis” . . . kezdetű királyi dekrétum magyar fordítása: Boszorkányok, melyek nincsenek ... Ne kenjünk rá semmit arra a magyar egységre, de ne is hivatkozzunk rá, éppen úgy, mint magyar vezetőkre, mert ilyenek nem születtek még meg, vagy még nem jelentkeztek. Tehát milyen “magyar egység” megbontása nem sikerült? Az AMSZ- nél, mert nem zárták ki azokat, akik a kommunistákkal együtt lakomáztak? Hát akkor miért figyelmeztette Ádám Halmágyi Lajos cikkében az AMSZ vezetőit (s nem a magyar vezetőket), hogy ha így folytatják tovább “ha akarom, vemhes, ha akarom, nem vemhes”, játék a szavakkal alapon az AMSZ ügyeit, akkor nem várhat tiszteletet és bizalmat. Vagy egységbontók lennének azok a magyarok, akik nem hajlandók a kommunistákkal kölcsönösség, vagy bármi alapon hidat építeni, ilyen külpolitikára épült elgondolás egyenesen káros! Ha a kommunistákkal bármilyen formában is egyezkedni akarnak, akkor miért kenik rájuk a gyalázatot, — az AMSZ egységének bomlasztását?! Először nem a kommunistákkal, hanem magunk között kell hidat építeni, eloszlatni a sok fogalomzavart, tetszetős jelszavakat az elbújtatott “miért”eket, és tisztázzuk nyíltan az eszméket, az alapelveket és az összefogó munkatervet, de ne kizárással, fenyegetéssel, hanem megértéssel, honfitársi szeretettel, mint ahogy ez lebegett 1919-ben azok előtt, akik a “Sacré Unio”-ban, “Szent Egységbe” tömörüléssel felszabadították Hazánkat a proletárdiktatúra borzalmai alól, s ezzel meg is született a magyar igazság! Sajnos, erről a daliás időről a legkevesebb szó esett eddig az emigrációban, pedig annak volnának tanulságos útmutatásai. A napokban William L. Ryan, neves közíró kiváló cikkében olvashattuk az alábbi megállapítást: “Nearly a half century ago, communism took over the first country—Russia. Since then it made considerable gains. But, today the machinery of world revolution seems creaky and a little obsolete!” Ez is megerősíti, hogy a kommunizmus 50 év után elkopott, ma már toldozott-foldozott ideológia — melynek közeledő alkonyán “kölcsönösség alapján” velük bármiféle hídépítés hiábavaló törekvés, időpazarlás és felesleges papírmunka. A kommunizmus amíg létezik, nem engedhet elveiből, mert nagyon jól tudja, az a vég kezdete! De azt is, hogy nem köthet barátságot a magyar nemzeti emigrációval — a halálos ellenségével! Jó igazgató urak! Felejtsék el kérem a hídépítés gondolatát ma még a Kelettel és Hazánk felé a jelenlegi ingatag rezsimmel! Kizárással pedig csak a kommunisták tudnak egységet hirdetni, mert azt katonasággal és az ÁVO-val tartják fenn! Ne játszanak pirandellós bujócskát az igazság körül. Több nyíltságot várunk! Ha az AMSZ ténykedéseivel, határozataival pozitív magyar érdeket szolgál és nem rossz disznót öl le, hanem a kommunisták felé hídépítőket, akkor jó magyar munkát végez! Az otthonnal való kapcsolatának első előfeltétele a megszálló csapatok hiánytalan kivonulása. Ne ringassuk azonban magunkat abban a hiú ábrándban, hogy a szovjet csapatok kivonulását vagy maradását, magyar szervezetek bármi tekintetben befolyásolhatnák, mert ez vagy a világpolitika változásával, vagy mint a jelen esetben egyedül a szovjet hatalmi biztonsága érdekében történhet, mint a napokban a World Journal Tribune londoni különtudósítója közölte azt a hirt, hogy a szovjet megszálló csapatokat kivonták a jugoszláv határ mentéről és a Dunántúl nagy részéről s minden feltűnés nélkül, családostól együtt elhagyták az országot. Nekem az az érzésem, hogy ezt a “nagylelkű” gesztust köszönhetjük a kommunizmus gyengülésének, vagy Tito felé nyújtott barátsági garanciának, hogy a szovjet nem veszélyezteti a jugoszláv határt, vagy az európai együttműködési politikának. A magyar emigrációnak e jelenségekre fel kell figyelni és minél előbb meg kell találni egymás kezét, de az igazi lélekből jövő hazaszeretet, — “la veritable patriotisme” mint a franciák kihangsúlyozzák, — kölcsönössége alapján a borzalmasan bosszantó “külpolitikai” koncepciók tisztázása után, akkor megkezdődhet a nagy ügy önzetlen szolgálata és akkor kiderül az is, MI AZ IGAZSÁG! Dr. BOKOR PÁL ★ ★ “AZ EMBER TRAGÉDIÁJÁNAK daljáték formába való öntésén dolgozik otthon Ránki György zeneszerző. A készülő operának már előre megvillanó érdekessége, hogy Ádám szerepét baritonra, Éváét altra írja a szerző, Luciferét pedig — a szokásos Mefisztó-ábrázolásoktól eltérően — basszus helyett kamaszos, majdnem mutáló tenorra.
