Szittyakürt, 1967 (6. évfolyam, 2-12. szám)
1967-06-01 / 6-7. szám
MÁSODIK OLDAL SZITTYAKÜRT 1967 JÚNIUS HÓ A TRIANONI SZÉGYEN-PECSÉT Rotschildok a kommunizmusban Egy kommunista brüsszeli lap elszólta magát. Nem tudni, hogy szándékosan-e, vagy kellő értesültség híján, de alaposan. A lap munkatársa Magyarországon járt és riportot írt tapasztalatairól. Hamisítatlan kommunista elveket vall, s emiatt kritikus szemmel nézi a hazai rezsim úgynevezett liberalizálódását. Idézi a kádári szólás-mondások egyik variációját, mely szerint Magyarországon “a kisiparosok és kiskereskedők nem ellenségei a szocialista forradalomnak”. Jól bele is nézett a ‘‘kisiparosok és kiskereskedők” körébe, akiket kommunista szaknyelven MASZEK-oknak, vagyis magánszektorosoknak neveznek, tehát önálló egzisztenciák. Az újságíró megállapítja, hogy ezek közül a merész kiskapitalisták közül feltűnő sokan igen jól élnek, és a kommunista vezetőréteggel együtt a proletár-ország dúskáló burzsoáziáját alkotják. Jónéhányat névszerint is megemlít közülük, és a felhozott példákból, nevekből láthatóan, ezek a jólélő maszekosok nem is annyira kiskapitalisták, sőt inkább ellenkezően, — de mind egy szálig legkevésbé magyarok. Nekik egyet jelent a különben éles probléma: liberális vagy kötött gazdasági rendszerben keresni meg a kenyeret, ők a kalácsnál is többet találnak: eldorádót. A Rotschild Klára például bizalmasan fülébe is súgta a brüsszeli újságírónak, hogy a Váci-utcai divatszalonja számára, párizsi bevásárlásaihoz a kormány olyan könnyedén utalja ki a tízezer dollárokat, mintha neki csak egy privát bankcsekket kellene aláírnia . . . No lám: zsidóék számára milyen egyszerű a nagy világprobléma! Kommunizmus ide, kapitalizmus oda, — ők igen egyszerűen megoldják a kérdést itt is, ott is a saját javukra. KOMMUNISTA PANASZOK Az elvörösített orgánumok kezdetben, mint tűzokádó sárkányok támadtak az általuk “átkos nacionalizmusnak” nevezett természetes hazafiság ellen. Az elrettentő példákat persze a szélső sovinizmus köréből vették, de hát a gyorstalpalással kiképzett kultúr-elvtársaktól nem lehet elvárni, hogy pázsit és dudva között különbséget tudjanak tenni, különösen szellemiek terén, — a szajkózást meg igazán híven teljesítették. A későbbi “enyhülést” azonban azzal indokolták, hogy a “szocialista” társadalomra nézve káros elemeket azóta sikerült kiirtani, vagy kerékbetörni. Ezek után “enyhültén” most már csak a “nacionalizmus káros maradványai” ellen hadakoznak. A hazai Irodalmi Újság is terjedelmes elmefuttatást közölt e tárgyban, és nagy elbizakodottsággal fölszólította olvasóit: őszintén írják meg a véleményüket. Jellemző a magyar fiatalságra, hogy akadt közülük ismét egy bátor, férfias ifjú, aki igazán őszintén nyilatkozott. Megírta, hogy a cikk olyan állásfoglalást igyekszik erőltetni, ami ellenkezik az emberi természettel. Hitvallást akar kicsikarni a népből amellett, ami lehetetlen. A magyar nép szemében Magyarország ma is bokréta az Isten kalapján. És bár sokféle náció él az országban, nem mindegy az, hogy miféle nációkkal akarják uniformizálni a magyart. A cigányok többsége például lopós fajta és bicskázik is. A színesbőrüekkel ajánlgatott házasságon meg fiúk-lányok csak nevetnek, és az antiszemitizmusra is minden oka megvan a magyaroknak. A bátor fiatalember megírta még, hogy az USA és USSR között semmi különbség: “az egyik kutya, a másik eb!” A Társadalmi Szemle arról is panaszkodik, hogy a fiatalok nem szimpatizálnak a Szovjettel, a gazdasági nehézségek miatt is a Szovjetet okolják, sőt lekicsinylőén nyilatkoznak a Szovjetunió gazdasági, meg kultúrális teljesítményeiről. Ezek után nem kétséges, hogy az elvtársak nagy bakot lőttek az új generációk átnevelésével. Magyar magból, magyar fiatalságból nem lehet vörös úton “haladó” — “magasabbrendü” szovjet-embert faragni, még szovjet módszerekkel sem. ★ A MAGYARORSZÁGI HATARRENDŐRSÉG a nyugati határvidéken bekapcsolta az ellenőrzésbe a polgári lakosságot is, főleg az ifjú “úttörőket”. Újabb kommunista válasz ez arra, akik már megúnták a bolseviki szigort, nincstelenséget és kilátástalanságot, s megint fokozottabban kacsintgatnak nyugat felé. (Folytatás az első oldalról) szerkezetnek a parancsszava. És teljesítése nélkül a legszilárdabb nemzet is szétzilálódik. Abból, ami tegnap máskép történhetett volna, holnapot nem építhetünk, de nem meddő, ha az ember néha visszanéz a múltra. A történelem hü tanítómester, csak rossz tanítványai vannak és megbuknak. A tétel mindenkor változatlan: erős belső élet, és ezzel párhuzamosan népközösségi helyünknek szilárd biztosítása a nemzet-állam kettős, de egyidejű létfeltétele. És ez érvényes az új társadalmi szerkezetben, ma is. Mulasztás terhel 67 óta, belső népi erőnk elgyengülése miatt? Sem igennel nem felelhetünk, sem nemmel, mert szemléletünk már teljes évszázaddal öregebb, és azóta Európa vajúdása is más irányt vett. Akkor papíron és az adott szó becsületében láttuk egy nemzet alkotmánybiztosítékát, ma az élő és erős népben s megújuló nemzedékeiben. És ezt a szemléletet egyre inkább igazolja a vajúdásból vergődésbe sodort Európa. Mentséget hiába is keresgélnénk a múltra, inkább ragadjuk meg a tanulságokat abból a sorsból, ami elődeinknek kijutott. Mentség könnyen akad, a tanulságokat ki kell bányásznunk. Csákánnyal, verejtékezve, törődve. Trianon szégyen-pecsétje a 67 utáni időkhöz hasonló tanulságot tár fel, s ez a jövő szempontjából fontosabb, mint igazunk és ártatlanságunk emlegetése. A történelem nem ítélőszék, hanem életküzdelem terepe. Ahhoz a tanulsághoz azonban, amit Trianon kínál, csak úgy érhetünk el, ha előzményeinek sorából nemcsak a felületen mutatkozókon rágódunk, hanem a rejtőzők héját-burokját is széthasítjuk. Régen nem érdekes már, hogy az a szellemi mozgalom, melyet a korfejlődés fakasztott, s melyet hamarosan a szabadkőművesség is felkapott, a nemzeti államok megdöntésére irányult-e, vagy csak a dinasztiák és trónok aláaknázására, az általános és közös európai művelődés elősegítésére. Ez a kérdés csak egyik politikai hajtása volt annak az új elképzelésnek, mely a liberalizmus szárnyain szellemileg is olyan magasba igyekezett juttatni az európai fejlődést, mint amilyen emelkedőre vezetett a gazdasági liberalizmus, — és úgy tervezte, hogy átlép az akadályok fölött, vagy keresztül tör azokon. A kérdés ilyen formában már régen nem érdekes, mert alig tizenöt esztendővel a mi sokat ígérő kiegyezésünk után, befejeződött a szabadkőművesség teljes júdaizálása. Ettől kezdve pedig nem egyetemes, tehát mondjuk: nem európai történelemformáló célok alá került a szellemi megújhodás hajtóereje, hanem egy szétszóródott kis nép célja alá, mely nem találta helyét a földön, hát hitvallásából fanatizált világhódító programot. A hajtóerő — elég sikerültén kiépített világszervezet útján — működött is, és stratégiai tervében a Kárpátmedence csak a második hullám-lépcsőt jelentette a kelet felől özönlő hódításhoz. Meg kellett hát szállni, rajta át kellett lépni, s ha akadályt és alkalmat jelentett: hát szét kellett törni Magyarországot. Ahogy mindez meg is történt, az meg van írva azokban a könyvekben, melyeknek írói nem húnyják be a szemüket kényes kérdések, mélyebb indítóokok és pikáns poütikai formátumok előtt. • A trianoni pecséten a szégyenfolt tehát nem magyar eredetű. Azok a törekvések szégyenletesek, melyek a fejlődés csábító elveivel és Ígéreteivel az “újszövetségen” felépült keresztény Európát igázták le az “ószövetségi” nép, és annak vallási rögeszméjéből kifejtett célja számára. A szégyenfolt ott van minden jóakaraté, de vak európai ember homlokán is, akik nem vették észre ezt a gyalázatos haditervet, nem álltak elébe, sőt segítséget nyújtottak a végrehajtásához. Mindez azonban nem jelenti, hogy történelmi tanulsága nem a mi népünk felé int, ha rólunk van szó, — s hogy a belőle folyó kötelesség nem bennünket terhel. Csonka nemzetünk éppúgy magyar nemzet, mint az egész, a csonkítatlan volt. Nemzetként pedig úgy tud megmaradni a népi közösség, ha célját és létfeltételeit tudatosan ismerve, szilárd belső életrendet alakít ki, és ezzel párhuzamosan szilárddá teszi helyét is a népek közösségében. Ez a fő tétel, amit a történelem mestere tanít. Legmagasabb történelmi szinten tehát a trianoni tanulság nem területi probléma, nem irredenta, hanem a magyar erő és szilárdság problémája, a mindenkori határokon belül és onnan kifelé hatóan is. Igazságunk és vágyaink érvényesülése: folyománya a megerősödésünknek és nemzeti megszilárdulásunknak, nem pedig előfeltétele. Mindez persze trianoni problémánk gyökeres szemlélésére vonatkozik, nem pedig arra, hogy nemzetpolitikánknak és napi-politikánknak tárgya-e Kárpátország reintegrálása, ami éppoly európai érdek, mint a mi sajátunk. Második évezredünkben, ettől függetlenül mi magunk is csinálhatunk olyan történelmi remekművet, amilyet évezredünk első felében csináltak az elődeink. És ennek a módját nem teoretikusok álmodták össze, hanem a Történelem vázolta föl elibénk. A vázlat ez: szellemi megfeszítéssel megnyitni minden utat népi közösségünk testi-lelki megerősödéséhez, és ezzel párhuzamosan előítéletek nélkül szőni olyan külügyi kapcsolatokat, melyek szilárdan biztosítják helyünket az európai népközösségben. A feladat viszonylag nem nehezebb, mint volt a honfoglalás és első századaink munkája, — ha nem hisszük magunkat tehetetlenebbeknek, mint őseink voltak az ő idejükben. A Haza megtartása nemzetünk számára: lényegében örökös, folyamatos, szakadatlan honfoglalás! Trianon szégyenét a történelem lapjairól nem lehet lemosni, de bilincseit széttörheti a magyar nemzeti erő, ha őseinek küzdelmére és nagyszerű teljesítményére tekintve, a fejlődésnek, a tisztánlátásnak, a korszerű nemzeti munkának útjait járja a magyar. Egy olvasónk írja: A napokban egy könyvet olvastam. Oly megnyugtató volt, hogy kerestem az okot, vajon miért? Azt hiszem, rá is jöttem. Mikor elhagytuk hazánkat, mi éppúgy, mint a többi ország menekültjei, ahogy átléptük a határt és a bizonytalanság felé haladtunk, féltünk. Nyíltan vagy titokban bennünk élt ez a félelem. Mit hoz a jövő, hová kerülünk, hogy fognak fogadni? . . . Pedig akkor még senki sem gondolt arra, hogy örökre eljöttünk hazulról. Talán csak néhány évre, hosszú évekre, de vége lesz egyszer annak, amitől menekültünk, és visszatérhetünk. Még a közönséges utazás is sok ember lelkét felkavarja. Az a szó: “utazási láz”, nincsen a szótárban, de minden nyelvben meg van: Reisefieber! Fievre de voyage! Már minden össze van csomagolva, oda készülünk, ahová vágytunk, a tengerpartra, vagy hegyek közé, és mégis izgalom fog el. Kellemetlen, nyugtalanság zavarja meg az indulást. Hol fogunk hálni? Elérjük-e a csatlakozást? Ez a bizonytalanság idegesít. És akkor egy nyugodt, higgadt utas a zsebébe nyúl és átnyújt egy Bedeckert. Kérem — mondja — miért nem készült az útra? Itt van egy csomó prospektus, itt a Bedecker, nincs bizonytalanság, nincs ok nyugtalankodni, csak . . . minden útra fel kell készülni! . . . Ezt csak azért mondtam el, hogy megértessem, hogy miért olyan megnyugtató Tóth Tihamér most itt újból kiadott könyve, ő megérezte, hogy mi hiányzik talán legjobban az embereknek, amikor arra az útra készülnek, amelyet elkerülni senki sem tud. Igen prózai, ha azt teszem, amit a higgadt utas tesz a lázas útitárssal. De én is átnyújtok egy könyvet: “kérem, nyugodjon meg! Itt a Bedecker. Olvassa el! A címe: “Hiszem az örök életet.” — Ré — * * * (Dr. Tóth Tihamér: “Hiszem az örök életet” c. újkiadású könyvéhez legkönnyebben erről a címről lehet hozzájutni: Vasadi Nagy Andor, 2839 East 124 Street, Cleveland, Ohio 44120. Ára: $3.50 és 10c portó.) ★ MADÁCH: “AZ EMBER TRAGÉDIÁJA” hatvanötödik kiadásban és huszonötödik nyelvre fordítva, örményül jelent meg legutóbb.
